Pálffy Zsófi: Cyberszínházi beavató

Pálffy Zsófi: Cyberszínházi beavató

Y. Szigligeti Színház, Nagyvárad

Y mint POV, avagy színházi előadás-e még a live streaming?

A korona-hónapok kizökkent valóságában, laptopjaink képernyői mögé száműzve újragondolhattuk eddigi életünket, unatkozhattunk, sopánkodhattunk vagy retteghettünk, hogy milyen robotizált és monitorizált világ vár majd ránk. Eközben a járványt leghamarabb megsínylő, élő közönség-függő intézmény, a színház pikk-pakk reagált arra. Olyan előadásfelvétel-dömping lepte el az internetet, hogy csak kapkodtuk a fejünk, amikor az újonnan erre a célra létrehozott Facebook-csoport, az Élő közvetítések koronavírus idején létszáma egyik napról a másikra dagadt fel több tízezerre. A marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat volt az első, amely a Sirályt közönség nélkül live-streamelte, aztán úgy a kőszínházak, mint az alternatív társulatok elérhetővé tették korábbi előadásfelvételeiket és seperc alatt megalapították Budapesten a TRIP-hajósok az első karanténszínházat is, ahol már közönség nélkül folynak a karanténdráma pályázatra beérkezett művek felolvasószínházi bemutatói. Körülbelül ez az a rövid, magyar színházi háttértörténet, ami meghatározta (számomra is) az Y ősbemutatójának befogadási körülményeit.

Az Y nem tudni, pontosan mit is csinál a nézőjével, de egy biztos: zavarba hozza.  Hogyha valakinek volt már karantén-színházas live-streaming élménye, akkor pontosan ismeri azt a furcsa üresség-érzést, ami átszivárog a képernyőn is: jó, persze, előadás, de nincs közönség, emiatt valami megfoghatatlan energiahiány érzékelhető. Hiányzik az élő emberek élő reakciója. 

A kényelmes, megszokott klasszikus színházi tradícióhoz és az archív felvételek közvetítésének szokásához képest most hirtelen POV/in-your-face sokk következik, hidegzuhany, identitásválság nézői mivoltunkban. Az Y főszereplőjével, Naphegyi Eszterrel (Román Eszter) együtt most mi is nagy, sorsfordító változásokon megyünk keresztül: újra kell fogalmazni önmagunkat, a mintákat, a nézői kondíciókat. Fel kell nekünk is nőni ehhez az új helyzethez. Nem elég, hogy live-streaming, házimozi otthon a kanapén, még jön egy extra filter: a főszereplő fejére rögzített kamera szemszögéből látunk mindent, ahova minket, kukkoló nézőket behelyeztek. Ráadásul Eszter egy média szakos lány, aki záróvizsgájára készít filmet, ez a szintén POV-film (point of view: a karakter szubjektív szemszögéből forgatott film), újabb layer az Y POV-valóságában.

Ezen a ponton már eléggé hadilábon áll az eddigi színházi tapasztalatainkba vetett hit, és jogosan megkérdezhetjük magunktól, hogy akkor tulajdonképpen mit is nézünk? POV színházat vagy POV filmet? Nem is kell ezt mindenképp eldönteni, hátradőlhetünk és élvezhetjük, hogy a karanténos, közönség nélküli live-streameléseket itt sikerült felülírni.  Eszter velünk jön, mi megyünk vele, hiperrealisztikus és hiperszubjektív, már-már élő az Y-élmény. 

Az Y generáció perspektívája nem véletlenül emlékeztet Gaspar Noé Enter the Void (Hirtelen az üresség) című, DMT halu-élményekből inspirált POV-haláltripjére. Eszter valamiféle ébrenlét és álom közötti „filmben” utazik, és az élmény – akárcsak az Enter the void-os Oscaré – inkább nyomasztó, mint lenyűgöző; nevezhetjük az Y-t Eszter és az Y generáció pánikrohammal tarkított bad tripjének. 

Az Y-ban konkrét utalás történik a Mátrixra, a Fight Club-ra, eszünkbe juttatja a Victoriát, a nagy családi veszekedésben pedig first-person videójátékba vált ált néhány perc erejéig, amelyben Eszter végre sikeresen kinyír mindenkit.

Cybercsalád 

Az Y futurisztikus képi világa (díszlettervező: Golicza Előd) talán Eszter valóságérzékelésének kivetülése, egy exponált, személyes, és ilyen értelemben allegorikus tér. Ebben a térben Mr. Worldként (Sebestyén Hunor) vagy Amazóniaként (Gajai Ágnes) materializálódik a digitális világ, életre kel a közösségi média hírfolyama, az internetes vásárlás, a telefonhívás – gyakorlatilag minden olyan információ és inger, ami az okostelefonon keresztül ér el bennünket. 

Androidok, plexi maszkok alá bújt családtagok, az ikeás otthon fagyos melege – ez a cyberpunk filmekre és first person videójátékokra emlékeztető szeretet nélküli, rideg, empátiától mentes környezet, amelyben Eszter, a főszereplő boldogulni próbál. Elképzelhető, hogy az Y generációnak tényleg ilyen flash lehet a valóság, főleg ha belül intenzív érzések és indulatok kavarognak, amit a környezet egyáltalán nem érzékel. Márpedig van itt bőven az Eszter belső konfliktusaiból: egy kis apahiánnyal megfűszerezett Pán Péter-effektus, de az elnyomó, irritáló, a musical-számokban némi érzelmet kifejező család mellett betalál a lányszerelem is Eszter lelkivilágába. 

Helga és a többiek

Nagyon szeretem Helgát, nem csak az érzékenységet és természetességet, amelyből az őt alakító színésznő, Trabalka Cecília merít, hanem a szerepkört, amivel ezt a figurát felruházták: ő az Eszter számára érzékelhető egyetlen valós, „védőmaszk” nélküli figura. Coelhosan úgy is mondhatnánk, hogy a szerelem az egyetlen vegytiszta dolog, amely képes lebontani a (plexi)falakat is ebben az elidegenítő cyberpunk miliőben. Az Eszter és Helga között zajló szerelmi jelenetek a legszínházibb pillanatok, itt érezzük azt az intimitást, ami miatt a karantén előtti időkben jártunk színházba. Helga néha kicsit játékmester, közben animus, mint a Fight Club-ban, Eszter alteregója, akiben nincsenek kétségek, nem szorong, egy kortárs, a Victoria egysnittes bulivilágából idekeveredett Káli-istennő. 

Helga a „megmentő”, a segítő szereplő Eszter életében: általa, a vizsgafilmbe rejtett coming-outtal és az iránta érzett leszbikus szerelem felvállalásával Eszternek végre sikerül kitörnie a fekete Ikea-konyhában sznoboskodó, üres családból; másrészt Helga vezeti be Esztert a partidrogok pszichedelikus „valóságba”, ami, valljuk be, legalább annyira nyomasztóan hat, mint a cyberpunk családi kör, de egy következő fontos stáció a beavatástörténetben.

A fiatal színészek és a szülőket játszó idősebb generáció játékában élesen érezhető különbségek látszanak: a frissen végzettek (Román Eszter, Kiss Tamás, Tőtős Ádám, Sebestyén Hunor, Trabalka Cecília) érezhetően otthonosabban mozognak ebben a Balogh-Benedek-Golicza féle virtuális színházi világban, mint ifj. Kovács Levente vagy Molnár Júlia. Amennyire szépen belesimul Tőtős Ádám az drogos-depressziós Ábel szerepébe, annyira nem tudok mit kezdeni az ifj. Kovács Levente Ignác bácsijával, aki pálinkás üveggel hadonászva zsinóros lájbiban üvöltözi a homofób kliséit Eszter arcába. Talán a cybervilág ellenpontjának szánták ezt a figurát az alkotók, de számomra ugyanolyan rossz értelemben elidegenítő elem, mint a Disney-duettekre emlékeztető betétdalok.

Beavatás

Eszter (és az Y generáció) identitásválsága a jungi személyiségelmélet stációiként is olvasható beavatástörténet – Eszter lehetne egy cyber Alice vagy Dorothy Kansasból. A családi pokolból szabadulva, a telefonhívásokban tanácsokat osztogató hologram-apa, Mihály támogatását is elveszítve Eszter kénytelen átesni a partidrog-rítuson, majd a hallucinációkból kivezető úton a lélek sötét éjszakájában bolyong, mielőtt felébredne.  

Az út végén Eszter arcát végre először close-upban látjuk, háta mögött felgördül a függöny és a színház nézőtere a beavatási szertartás érkezési pontjaként tárul elénk. A színész került a helyére? Vagy a közönség? Esetleg a virtuális valóság gyógyult vissza színházzá? 

Nem tudom, pontosan mi az (enyhén hatásvadász) üzenet, mert túl sok minden történt Eszterrel és velünk, POV-színházi nézőkké avanzsált kukkolókkal ebben a másfél-két órában. Eszter szavaival élve: „Nem tudom, mi az, ami megtörtént, és mi az, ami nem, apa!”. Kezdünk felzárkózni a 21. századhoz – születendőben egy új színházi műfaj, amelynek ugyan még nem tudjuk a nevét, de legalább már nem félünk tőle.

——————————
Y. A bemutató dátuma: 2020. június 21., Szigligeti Színház, Nagyvárad. Író és rendező: Balogh Attila, Benedek Zsolt; Dramaturg konzulens: Kárpáti Péter; Díszlettervező: Golicza Előd; Jelmeztervező: Cs. Kiss Zsuzsanna; Zeneszerző: Keresztes Gábor, Moldován Blanka; Koreográfus: Györfi Csaba. Szereplők: Román Eszter, Trabalka Cecília, Pitz Melinda, Molnár Júlia, ifj. Kovács Levente, Kovács Enikő, Tőtős Ádám, Gajai Ágnes, Sebestyén Hunor, Kiss Tamás, Kocsis Gyula.