Zárug Berni: Hiába akarsz fütyülni, ha nem tudsz

Zárug Berni: Hiába akarsz fütyülni, ha nem tudsz

Címlapfotó: Barabás Zsolt / A Sütemények Királynője 

„Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én képtelen vagyok végigülni egy online előadást.” Gyakran ütköztem ebbe a mondatba az előadásfelvételek elkeseredett, „letöltöm, és utána soha nem nézem meg” korszakában, amikor a színházba járás egyszerre jelentett nemzetközi távlatokra tágult kincsesbányát és az élő, fizikai együttléttől megfosztott néző bűntudatteljes kínszenvedését. Az archív felvételek közzététele gyors és egyszerű megoldás a társulatok feledésbe merülésének elkerülésére, de az előadások gondolatiságának új formában való megfogalmazására, a virtuális tér színházivá, élővé alakítására alkalmatlan. Emiatt több interaktív, „színházpótló műfaj” létrehozására tett kísérlettel is találkozunk a zoom-színháztól az olyan elvetemülten kreatív formákig, mint például a holland NITE HOTEL, ahol közösséggé kovácsolódva, a színház bárjában akár egy mörcs-sört is megihatunk live-ban a többi jelenlevő néző-résztvevő társaságában. 

Közönség a Múzeumkertben. Fotó: Barabás Zsolt

Aztán végre enyhültek a járvány elleni védekezés körülményei, és elkezdődött a kétségbeesett megoldáskeresés, a social distancinghez igazodó műfajok felkutatása. Külföldön nem számítanak újdonságnak az olyan fizikai és virtuális tereket, valamint a résztvevői jelenlétet szabadabban használó alternatív színházi formák mint a hang- és videóséta projektek, autóból nézhető színházi előadások, szabadtéri performanszok stb. Itthon olyan különleges előadások jöttek létre, mint a kolozsvári színház Pool (no water) és a nagyváradi színház Y című produkciója, ez a kísérletezőkedv azonban nem általánosítható. Erdélyben az esetek többségében sajnos a krízishelyzetnek sem sikerült a kőszínházi alkotók nagy részéből kisajtolni ezt a kedvet, akármennyire is relevánssá kezd érni a színház újraértelmezése. A szabadtéri játék lehetőségénél is inkább a már meglévő produkciók kiköltöztetése vagy a felolvasószínházi gyorsmegoldások voltak jellemzőek. Tapasztalataim szerint az utóbbi két módon valósítható meg: a színészek vagy nulla játékkal egy mikrofon előtt, vagy a teret bejátszva olvasnak fel egy darabot. Az elsővel tulajdonképpen úgy vagyok, mint a fent említett nézők az előadásközvetítésekkel – az inkább film, ez inkább hangoskönyv élő vizuállal, de biztos, hogy egyik sem klasszikus értelemben vehető színház.

A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház is a szabadtéri felolvasások mellett döntött. Három izgalmas, kortárs szöveg került a virtuális tértől már kiütésessé vált nézők elé: José Rivera Felhőtektonika, Andreea Vălean Ha fütyülni akarok, fütyülök és Pintér Béla A Sütemények Királynője című drámái. Bár egyik szöveg témája sem köthető direkt módon a karanténhelyzethez (sajnos?), számomra akarva-akaratlanul is reflektáltak rá valamilyen szinten. 

Felhőtektonika. Fotó: Barabás Zsolt

José Rivera Felhőtektonikáját Bocsárdi László helyezte térbe a Székely Nemzeti Múzeum kertjének színpadán. Kiváló példa a felolvasószínház első típusaként említett, leredukált színészi játékkal dolgozó frontális felolvasásra. Talán egyedül Kolcsár József merészkedett a koncepció kereteit feszegető intenzívebb karakterépítés vizeire – Nelson harsány figurájával szemben egyenesen gyilkosság lett volna, ha ezt nem teszi meg. A szöveg az idő dimenzióját tágítja ki, értelmezi újra két Puerto Ricó-i fiatal (illetve hát, egyikük inkább kortalan) Los Angeles-i találkozásával. A két éve terhes Celestina del Sol (Korodi Janka) és Anibal de la Luna (Pignitzky Gellért) körül megszűnik az idő, felborul a rend – végülis, mi másra számíthatnánk, amikor a Nap és a Hold egy éjszaka erejéig egy helyre kerül? Ennél fogva a kapcsolatuk alapvetően halálra van ítélve, hiszen annak ellenére, hogy egymás kiegészítői, a rend fenntartása érdekében sosem lehetnek együtt. A szerelem felbolydult időtlenségét éppen Nelson, Anibal zűrös testvérének epizodikus megjelenése ellensúlyozza – mialatt a két főszereplő történetében csupán néhány óra telik el, a visszatérő Nelson több évet tölt a valóságban. Így egyszerre három sík van jelen: a dráma valós ideje, a főszereplők kaotikus érzékelése és a játszók terén kívül elhelyezkedő két narrátor (Gajzágó Zsuzsa és Pál Ferenczi Gyöngyi) világa. Negyven év után, a még mindig huszonéves Celestina újra meglátogatja a Pignitzky Gellértből Nemes Leventévé változott Anibalt, egy újabb viszonylagos valóságészlelést, az emlékezést helyezve előtérbe. A zárómonológok – akárcsak a többi monológ – visszafogott hangnemben, alig érthetően hangzanak el, egyáltalán nem kinyilatkoztatásszerűen, sokkal inkább mintha a szereplők belső gondolatait hallgatnánk ki. Az éveknek tűnő három hónapos bezártság után egyáltalán nem volt nehéz azonosulni az idő relatív természetével, a számomra nem túl izgalmas formaválasztás ellenére sem. 

Ha fütyülni akarok, fütyülök. Fotó: Barabás Zsolt

Apropó bezártság. Zakariás Zalán keresve sem találhatott volna jobb időpontot Andreea Vălean kiskorúak börtönében játszódó egyfelvonásosának bemutatására. A történet szerint egy szociológushallgató (Benedek Ágnes) látogat el a korban hozzá közelálló fogvatartottakhoz, hogy felmérje helyzetüket. Érkezése megbontja a rendet, teljesen megváltoztatja a három elítélt életét: egyszerre ad reményt és vezeti őket akaratlanul a totális bukásba. A beszélgetés során kivetítőn követhetjük a lány kamerájának mozgását. A projektor használata nemcsak bensőségessé teszi a helyzetet, de a teret is kitágítja; Góré (Mátray László), Unoka (Kolcsár József) és Medve (Erdei Gábor) fantáziáit is ezen követjük, így bármennyire távol áll tőlünk a bűnözők világa, esélyünk sincs nem belelátni (szó szerint) a fejükbe. Ugyanakkor az arcok exponálása szakadékot teremt a két társadalmi réteg közt, kiemeli, rögzíti, kirakatba helyezi a másságot – mintha ketrecbe zárt vadakat kukkolnánk az állatkertben. 

A „medvés-unokás-górés mesére” is korán fény derül. Az ő világukban szigorúan három kategória van: az ember vagy a börtön királya (góré), vagy csicska (medve), vagy meghúzza magát (unoka). Nem úgy, mint a kinti társadalomban, amelybe a törvények szerint nem illik bele egyikük sem – gondolhatnánk, csakhogy a darabban szereplő másik három karakter is pusztán Lánynak, Őrnek (Szakács László) és Parancsnoknak (Fekete Lovas Zsolt) van titulálva: a skatulyázás ugyanis nem a bűnözők különleges képessége, hanem az egész emberiségé. A börtönélet tehát a külvilág mintájára formálódik, ahogyan a benne élő emberek személyisége is: mind a társadalom felcímkézett eszközei vagyunk. Ebben az értelemben – amint az Őr is ráeszmél – a fizikai bezártság ellenére sokkal szabadabbak a kötelezettségektől és elvárásoktól mentes bűnözők. De hiába akarnak fütyülni, ha nem tudnak, és hiába akarnak elszökni, ha nem tudnak – egyszerűen nem ez a sorsuk. Bár szinte végig ülve maradnak a szereplők, a játék dinamikussá válik, és ezt nagyban segíti Kónya-Ütő Bence különc, frakkos játékmestere. A forma ellenére nem a szövegre kerül a hangsúly: ez egyenértékű az előadásmóddal, néha fel sem tűnik, hogy felolvasást hallunk, úgy gördülünk előre. 

A Sütemények Királynője. Fotó: Barabás Zsolt

Társadalomkritika tekintetében azonban a Pálffy Tibor által választott szöveg viszi a pálmát. Pintér Béla drámája – amint azt megszokhattuk – kegyetlenül tiszta tükröt állít elénk, amelybe szégyenérzet nélkül lehetetlen belenézni, pedig muszáj. A Sütemények Királynőjében egyéni és univerzális tragédiák csapnak össze és egészítik ki egymást a lehető leghumorosabb módon – a feloldozás viszont ezúttal is elmarad. Mindennapi közhelyek fonódnak össze a liturgiák nyelvezetével, a gyerekek fantáziáival, a népi motívumokkal tűzdelt szocializmus világába ágyazva. Bár a középpontban Erika (Vass Zsuzsanna) traumatikus gyerekkora áll, minden szereplőnek megvan a maga fájdalma – ebből a komplex világképből rajzolódik ki a „tipikusan elcseszett család” tankönyvi példája. Pintér társadalomkritikus-liturgikus-politikai-hagyományőrző rituálé-tragédiáját, a többi darabjához hasonlóan, nem kis feladat színpadra állítani, hiszen ezek tulajdonképpen a saját előadásainak szövegei, a karakterek így szorosan illeszkednek az ő színészeihez – ugyanakkor annyira jók, hogy igazából nehéz elrontani az élményt, bármilyen formát is válasszanak az alkotók. Ebben az esetben viszont nem a szöveg mentette meg az előadást, tökéletes összhangot alkotott a kettő. A múzeumkert lejtőjét maradéktalanul belakják a rituális világ különc figurái. Erika a feltétel nélkül jó, a körülmények ártatlan elszenvedője, neki kell drukkolni, hiszen győzni fog – készít fel a beharangozóban olvasható Pintér-idézet – abszolút győztesnek azonban nem tudnánk nyugodt lelkiismerettel nevezni. Csak remélni tudjuk, hogy nem jut az átéltek miatt Andreea Vălean főhőseinek sorsára. Egyetlen reménye a menekülésre tanára, Lajos bácsi (Beczási Áron), amire azonban tényleg elhinnénk róla, hogy megmentheti, kiderül, hogy gyerekgyilkos pedofil. Itt nincsenek igazi győztesek. A valóságban meg pláne. Főleg jelen helyzetben, amikor csak tehetetlenül viseljük a körülményeket. Pálffy narrátor helyett egy – a pintéri világba maradéktalanul illeszkedő, sőt, azt kiegészítő – háromtagú asszonykórust jelentet meg (D. Albu Annamária, P. Magyarosi Imola, Fekete Mária), akik a szerzői utasításokon túl hol istenbárányát, hol ABBÁt, hol nótákat kántálnak, vagy épp a sütemények királynőjét készítik az orrunk előtt. Az egyetlen dolog, ami csalódást okozhatna, hogy az előadás végén nem kapunk a tortából – ám tekintve, hogy a szöveg szerint a torta szarral van nyakon öntve, ez mégiscsak pozitív gesztus az alkotók részéről.