Győrffy Gábor: Az ideológiai éberség árnyalatai

Győrffy Gábor: Az ideológiai éberség árnyalatai

A Despre vigilența ideologică c. kötetről[1]
A Játéktér 2020. tavaszi számából

Plainer Zsuzsa tavaly román nyelven jelentette meg kötetét, amely a romániai kommunista diktatúra időszakának ellenőrzési mechanizmusaiba nyújt részletes betekintést. Az elemzés azt vizsgálja, hogyan működtek a nagyváradi nyilvánosság intézményei a Ceaușescu-rendszer idején, figyelembe véve ennek különböző időszakait. A helyi sajtóra vonatkozó vizsgálat mellett jelentős teret kap a tanulmányban az Állami Filharmónia és az Állami Színház ellenőrzésének bemutatása.

A nyilvánosság említett területeinek kiválasztása több szempontból is lehetővé teszi  az összehasonlító elemzést. Habár a kötet előszavában a szerző megjegyzi, hogy a kutatott anyag nem elegendő ahhoz, hogy teljes körű összehasonlítást végezzen a magyar és a román intézmények ellenőrzése között, mégis, a tanulmány rámutat a kisebbségi és a többségi intézmények cenzúrázásának gyakorlata között tapasztalható különbségekre, a tiltott és megengedett témák jellegére. A helyi román és magyar napilapok, valamint a színház román és magyar tagozatainak ellenőrzésére vonatkozó példák a hasonlóságok és különbségek révén az ellenőrzés sajátos, időben változó ideológiai hátterét és kisebbségpolitikai elveit is szemlélteti. Ugyanakkor a filharmónia működése sajátos példa, amely abban tér el   a sajtótól és a színháztól, hogy az ellenőrzés nyelvi komponense hiányzik, így a cenzúrának nem lehettek nemzetiségi vetületei, és szöveg szintű beavatkozások sem történtek:  a gazdasági megszorítások mellett a korlátozások elsősorban a repertórium kialakítását és a vendégszereplések jóváhagyását érintették. A repertóriumban például nem szerepelhettek vallásos művek, és előírták a román, elsősorban hazafias, ideológiai töltetű alkotások kötelező arányát.

Az 1965 és 1989 közötti romániai nyilvánosság vizsgálata nem lehetséges annak a politikai kontextusnak a feltárása nélkül, amelyben a nyilvánosságot biztosító intézmények működtek, hiszen a politikai irányvonalból eredő hivatalos ideológia elemei nagymértékben meghatározták a nyilvánosság ellenőrzésének alapelveit. Nem véletlen tehát, hogy az ideológiai éberség fogalma a kötet címében is szerepel, utalva arra, hogy a cenzúra fokozottan arra figyelt, hogy a nyilvánosságba ne kerüljenek be a hivatalos ideológiának ellentmondó elemek.

A kötet első fejezetében a szerző felsorolja azokat a politikai, gazdasági és társadalmi folyamatokat, amelyek az elemzett időszakban hozzájárultak az egypártrendszer ideológiájának alakulásához. Az egyre súlyosbodó gazdasági válság, a politikai és gazdasági propaganda, valamint a személyi kultusz folyamatos erősödése mellett egyre fokozódik a nacionalista diskurzus, amit a homogén román nemzetállam ideológiája határoz meg. Plainer Zsuzsa külön alfejezetben tér ki a romániai magyar kisebbség helyzetének alakulására, az 1960-as évek végének látszólagos engedményeitől egészen a kisebbségi magyar identitás megszüntetésére tett kísérletekig, amelyek az 1980-as években már látványos formában jelentek meg a párt politikájában.

A 2006-ban elkezdett kutatás módszertanát két lényeges elem határozza meg. A tanulmány egyfelől az állami levéltárakban található iratokat tárja fel, amelyek a cenzúra feladatát ellátó különböző szervek tevékenységét dokumentálják: az 1977-ben megszüntetett Sajtóigazgatóság, a Bihar megyei Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács, valamint az RKP Központi Bizottságának Propaganda és Agitáció Osztályának dokumentumait. Másfelől az antropológusi háttérrel rendelkező Plainer Zsuzsa egy sajátos látásmóddal, a kulturális antropológia módszerével egészíti ki a levéltári kutatást, amely látásmód közelebb hozza az olvasóhoz a cenzúra működésének gyakorlatát. Az intézmények korabeli működtetőivel (igazgatók, titkárok, újságírók stb.) készített interjúkban a visszaemlékezések éppen annak a narratívának a hiányát pótolják, amely a száraz jegyzőkönyvekből nem derülhet ki: az ellenőrzés és a cenzori munka emberi vonatkozásait, a merev alapelvek és tiltások hátterében rejlő mozgásteret, a cenzorokkal való egyeztetések mindennapjait.

Plainer Zsuzsa külön fejezetet szán a romániai cenzúra intézményrendszerének leírására is. Vázolja a Sajtóigazgatóság intézményének felépítését, a cenzori munka követelményeit, a belső előírások rendszerét, az ellenőrzés lépéseit és mechanizmusait, ugyanakkor kitér az 1980-as évek színházi cenzúrájában szerepet játszó Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács működésére. A fejezet a cenzúra általános kereteit írja le, amelyek a kutatást tartalmazó következő fejezetekben konkrét formában jelennek meg, példák és esettanulmányok révén. A nagyváradi pártszerveknek alárendelt korabeli helyi sajtónak az volt a feladata, hogy mindenben kövesse a párt országos szerveinek a politikai diskurzusát és a pártdokumentumok ideológiai vonalát. A Sajtóigazgatóság nagyváradi irodájában dolgozó négy cenzornak ezért folyamatosan tanulmányoznia kellett a párt dokumentumait, a pártfőtitkár beszédeit, és ennek megfelelően szűrték ki a felmerülő hibákat. A szerző csoportokba választja szét a Crișana és a Fáklya napilapok ellenőrzése során felmerült ideológiai tévedéseket az 1960– 70-es években: egyes sajtóanyagok rosszul értelmezték a párt és az ország történelmét, negatív társadalmi jelenségekről számoltak be vagy előtérbe helyezték a magyarság szerepét a románsággal szemben.

Plainer Zsuzsa a színház ellenőrzési folyamatát mutatja be a legrészletesebben, és ebben a fejezetben található a legtöbb adat és esettanulmány. Nagyváradon 1900-ban alapították a Szigligeti Színházat, melyet 1949-ben államosítottak, Állami Magyar Színház néven. A román tagozat létrehozása után, 1956-ban a Nagyváradi Állami Színház nevet vette fel. A többi kulturális intézményhez hasonlóan, az 1980-as években a színház működését a Megyei Néptanács és a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács vizsgálta felül.

A színház  műsorának  kialakítása eleve  a pártszervek irányításának függvénye volt, amely külön megszabta a román és a külföldi szerzők arányát. Ez az arány az évek során fokozatosan a román szerzők javára billent át, 1984-től a hat bemutatott darab közül ötnek román szerzőtől kellett származnia. Ámbár, mivel a hivatalos álláspont szerint román szerzőnek minősült az összes alkotó, aki Románia jelenlegi területén született, a rendelkezés paradox módon lehetőséget nyújtott arra, hogy romániai magyar, sőt, magyarországi szerzők darabjai is színpadra kerüljenek. Ily módon mutathatták be például az 1980-as években Zilahy Lajos darabját, aki a 19. században született Nagyszalontán.

A magyar tagozat műsorát elsőként a színház vezetősége hagyta jóvá, majd következett a helyi pártszervek jóváhagyása, mielőtt a programot Bukarestbe küldték volna a végső engedélyezésre. Ezután a próbákat is külön megtekintették: a bírálóbizottság tagjai között voltak a darab rendezője, az irodalmi titkárok, a színházigazgató, a pártszervek képviselői, a helyi és esetenként a központi Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács küldöttjei. A személyes visszaemlékezések azonban a rendszer abszurditására is rávilágítanak: a helyi és a központi párthivatalnokokkal zajló tárgyalások előrehaladtát esetenként meg lehetett „olajozni” pár bukaresti utazással és ajándékkal.

A Plainer Zsuzsa által bemutatott esettanulmányok a kötet utolsó részében konkrétan szemléltetik a cenzúra ellentmondásos jellegét. Az engedélyezés vagy az elutasítás nem egy esetben az ellenőrzést folytató személyek jóindulatától függött, hiszen az 1980-as évek politikai légkörében az érvekkel és ellenérvekkel való zsonglőrködés folyamatában a színdarabok mondanivalóját kellő ügyességgel hozzá lehetett igazítani a pártdokumentumok valamelyik paragrafusához. Az esettanulmányokból az is kiderül, hogy az engedélyezés és a darab bemutatása még nem volt garancia arra, hogy később nem merülhetnek fel problémák: egyes esetekben a többedik előadás után tört ki a botrány, és kezdődött elölről a kötélhúzás a pártszervekkel. A román tagozat műsorában szereplő Jolly Joker című darab például a galaci bemutatás alatt szúrt szemet egy helyi pártfunkcionáriusnak. A darabot engedélyező cenzor és a színházigazgató csak azért úszták meg enyhe büntetéssel, mert Tudor Popescu darabja szerepelt a Román Akadémia által díjazott kötetben, és ez az érv sokat nyomott a latban.

Sütő András darabja, a Vidám sirató egy bolyongó porszemért szintén kalandos utat járt be. Miután a szöveget arra hivatkozva hagyták jóvá, hogy az aktuális pártpolitikai irányvonalnak megfelelően vallás- és egyházellenes darab, a próbák alatt mégis arról értesítették a színházat, hogy nem szerepelhet az 1986–1987-es évad műsorában. Az ügy végül Bukarestben oldódott meg: a színház vezetőségének egyik tagja a fővárosba utazott, és a szokásos ajándékkal, valamint megfelelő érvekkel meggyőzte a hivatalnokokat, hogy engedélyezzék a bemutatást. A következő évadban Erdély-szerte játszották a darabot, mielőtt 1988-ban Sütő Andrást végképp letiltották szerzőként.

Plainer Zsuzsa könyve az elnyomó hatalom és a kulturális elit viszonyának problematikájával együtt az ellenállás lehetőségeit és korlátait, a hatalmi kontroll emberi vetületeit, az ellenőrzők és ellenőrzöttek között esetenként kialakuló cinkosságot is szemlélteti. A politikai ideológia nyelvezetének metaforikus, sokszor szubjektív értelmezéseket is megengedő jellegéből adódóan az engedélyek megszerzése folyamatos taktikázást, alkudozást és érvelést feltételezett, annak a közös értelmezési keretnek a kialakítását, amely a cenzorok pozitív döntését igazolhatta a pártvezetés előtt.


[1]Plainer Zsuzsa: Despre vigilența ideologică. File din istoria cenzurii instituțiilor (maghiare) orădene în regimul Ceaușescu: presă, filarmonică, teatru. Editura Institutului pentru Studierea Problemelor Minorităților Naționale, Cluj-Napoca, 2019. (A szerző doktori dolgozata nyomán megjelentetett kötetnek tervben van a magyar nyelvű, bővített kiadása is – szerk. megj.)