Patkó Éva: Felelősségünk a saját döntésünkben rejlik

Beszélgetés Patrice Pavisszal
A Játéktér 2020. tavaszi számából
Fotó: Biró István

Marosvásárhelyen vezetett nemrég szakmai kutatóműhelyt A performativitás új formái címmel, a majd’ minden kontinensről érkező résztvevőknek. Egyre több a nemzetközi workshop, fesztivál és közös produkció, mégis Európa itteni részén a színházak (természetesen vannak kivételek) a nagyvilág történései iránt kevésbé fogékony előadásokat mutatnak be, és nemigen kíváncsiak a performativitás új formái iránt. Nem gondolja, hogy ez így ellentmondásos?

Ellentmondásnak tűnik, de könnyen magyarázható, ha megfigyeljük egy nemzeti vagy regionális színház működését. Akkor is, ha szűkös a támogatás, a volt szocialista országokban, amilyen Románia is, a színházak megtartották a régi struktúrákat: például az állandó vagy félállandó társulati formát, az állami támogatás jól bejáratott gyakorlatát, megmaradt a kiemelkedő mesterségbeli tudás. Ugyanakkor ez a fajta szakértelem nem tűri a bírálatot és a kísérletezést, és ezért újra meg újra ugyanazt produkálja.

A mainstream színházak szeretnék befolyásolni a társadalom gondolkodásmódját, újfajta színházat ajánlanak. Az új performatív formákat kíváncsisággal fogadják, már csak azért is, hogy jól informáltnak tűnjenek, nyitottnak az ismeretlen vagy divatos kísérletezgetések iránt. És látszólag támogatják a fiatalokat, akik még nem illeszkedtek be a szakmába –  de igazából nem veszik mindezt komolyan. A legtöbb színház új formák iránti kíváncsisága, legyen az posztdramatikus vagy poszt-posztdramatikus, általában felületes. Ez a formák „képlékenységével” is magyarázható. Mit látunk: installációt, live eventet, helyspecifikus előadást, immerzív színházat? Az előadás gyakran estéről estére változik. Mi a különbség a közösen megtervezett, a kollektíven megrendezett vagy a devised előadások munkamódszerei között? Ki tudná megmondani? Semmiképpen nem a kulturális hivatalok!

Majdnem érthető, miért és hány fiatal fogadja el ezt a felületes tájékozódást és kezdi el reprodukálni az örökölt módszereket és formákat. Ugyanakkor egyre többet beszélünk a színházcsináló felelősségéről a fiatalok körében vagy a #metoo mozgalom kapcsán.

A #metoo mozgalom is a színházi felelősség egyik vetülete, és nem szoríthat ki más, főként politikai témákat, akkor sem, ha minden kérdés összefügg és végső soron politikai. A mi felelősségünk abban a törekvésben rejlik, hogy a világot egyenlőbbé és kiegyensúlyozottabbá tegyük. És hogy merjük a színházat, az irodalmat fegyverként és eszközként használni, hogy jobban megérthessük a személyes és a politikai világunkat.

A megörökölt (államilag vagy helyileg finanszírozott) színházi struktúra még mindig a legbiztonságosabb kísérletező műhely, ahol összeforrott művészi csapat kutathat és fejlődhet. Miközben a független (pályázatok által ugyancsak közpénzekből működő) szférában túl sok a nehézség. Egyiknek mindene adott a szabad alkotáshoz, a másiknak az alkotás szabadsága adott, ám béklyók foglya. Szemben állnak, ahelyett, hogy támogatnák egymást. Vagy közömbösek egymás iránt, ami ugyancsak ellenséges álláspont…

Ha a francia nemzeti vagy regionális színházak helyzetét nézzük, gyakori a konfliktus a művészszemélyzet és az állandó szerződéses háttérszemélyzet között. Például az aubervilliers-i Theatre de la Commune-ban a művészeti vezető, Marie-José Malis és a gazdasági igazgató nem hajlandó beszélni egymással. Egyre növekvő bürokráciával állunk szemben, az adminisztratív személyzet hatalma és fizetése egyre nagyobb, miközben a művészcsapatnak már nincs döntő szava. Sokan sztrájkolnak. Színházi rendezők, akik állami színházak élén álltak, most kivonulnak  a közszférából és alternatív helyeken alkotnak, „gyárakban”, harmadrangú színházi terekben: ilyen Caroline Guiela Nguyen, Julien Gosselin vagy Sylvain Creuzevault.

A francia színházi krízishelyzethez még hozzá kell tennem, hogy sok színháznak kell forráskiegészítést keresnie az állami vagy az önkormányzati támogatások mellé, mert ez utóbbiak főként a helyi politikusok érdekeihez fűződnek. De a kiegészítő támogatás a bizonyos stílusokat vagy műfajokat kedvelő közönség további széttagolódásához vezet, azaz: megszűnik a népszínház [„théâtre populaire”], amely a társadalom egészét célozná meg. A pályázati szakmai kiértékelések betegsége a színházra is átragadt: a támogatást rövid távú közönségsikerrel kell igazolni. A politikusok hírhedten műveletlenek lettek, csak azt támogatják, ami közvetlen módon hoz számukra szavazatot. Ezért a közszínházak akaratlanul is kiárusítják magukat. A művészet, a színház ismeretterjesztő művészeti neveléssé [„animation culturelle”] alacsonyodik. A színházat ugyanis arra késztetik, hogy ellensúlyozza az állam hiányosságait a társadalmi egyenlőtlenség, a bevándorlók elhibázott felzárkóztatása, a munkanélküliség, a faji gyűlölet, valamint az erőszak terén.

Sok színházcsináló úgy „provokálja” önmagát, hogy kilép a komfortzónából, éber és friss akar maradni.

A művészet és a humán tudományok terén elengedhetetlen, hogy kilépjünk a komfortzónából. A kutatásban új szempontokat veszünk fel, fókuszt váltunk, megnézzük, hogy az általunk tárgyalt kérdéshez hogyan közelítenek más kontextusban vagy más művészeti területeken. Természetesen nem könnyű döntés, ha egy jól fizetett állást akarsz otthagyni a kísérletezés kedvéért. Szerencsésebb, ha a kihívás nem meredeken vagy veszélyesen történik, hanem fokozatosan. Sokkal inkább arról van szó, hogy saját gondolkodásmódodat, meggyőződésedet, hitedet tedd próbára.

Két kontinensen tanít, szerte a világon vezet műhelymunkákat. Mit érzékel, a fiatal színházcsinálókat (diákokat) mi érdekli? A világot megváltoztatni ma is cél, de muszáj a politikai kontextusnak mindig ott lenni, muszáj egy művésznek mindig valamelyik oldalra állni?

Ez attól is függ, hogy a világ melyik részén tesszük fel a kérdést. Alapvetően van egy általános színházcsinálási mód, amelyben önmagunkat kifejezzük, a nagy kérdésekben véleményt nyilvánítunk és művészi értelemben cselekszünk. A fiatalokat valószínűleg ellenvilágok kitalálása érdekli. Megváltoztatni vagy megmenteni a világot ma gyakori színházcsinálási motiváció. Mindezzel együtt jár a politikai változás iránti vágy, amit felerősít az ökológia perspektívája. Ma aktívabb ez a vágy, mint amilyen a 70-es vagy a 90-es években volt.

Kijózanító olvasmány a brazil Presence Studies folyóiratban megjelent vallomása egyetemi tanári tapasztalatairól, a fokozatos kísérletezési szabadság csökkentéséről a felsőoktatási intézményekben, ahol tanított. Nálunk is beindult a megannyi standardnak való megfelelés kényszerű folyamata.

Ez történik azokban a neoliberális rendszerekben, ahol a diákoknak óriási összegeket kell fizetniük a továbbtanulásért. A hallgatók ettől kezdve minden joggal felruházott vásárlók, akik a saját jegyeik, a program vagy az oktatott tartalom felett is dönthetnek. A tanárok pedig pusztán szolgáltatást nyújtanak és elvesztik minden szabadságukat. Ha az oktatás nem szabad (és nem ingyenes), megszűnik emberközpontú intézménynek lenni.

A nemzetközi konzorciumok egyetemeket gyűjtenek egybe és a művészeti oktatás emberközpontúságára koncentrálnak, hiszen csak az emberi kapcsolatok által működhetnek: diákok, tanárok és adminisztratív személyzetet beleértve. Egymástól tanulni, hogy fejlődhessünk.

De valóban együtt dolgozunk az elméleti kutatás területén vagy az alkotási folyamatokban? Ez csak társulatban történhet meg, ahol ugyanazok az emberek összeszokva dolgoznak egy előadás létrehozásán.

Kevés embernek adatik meg a szerencse, hogy ilyen körülmények között foglalkozhasson színházzal. Van biztató válasz azok számára, akik alkotni szeretnének és nem tagjai egy társulatnak?

Természetesen, sokféle színházcsinálási mód van. Mégis, társulatban, csoportban vagy színészközösségben együtt dolgozni könnyebb, a közös alkotás és fejlődés tapasztalatára lehet építeni. Ezt jelenti hosszú távon dolgozni. Nemcsak fellépni egy eseményen és aztán eltűnni. Fontos, politikai értelemben is, hogy milyen színházat akarunk érvényre juttatni.

A szöveg újraélesztése a színházban, a színpadon ismét erőteljes tendencia, főként Franciaországban, ahol szerzők és színházcsinálók kiállnak a szöveg jogaiért. Ajánlana mai szerzőket?

Sok fiatal szerző van, de az igazságos ítélkezés még korai. Akit ajánlanék: Joël Pommerat, talán Andreea Badea Romániából, Jean Charles Massera, Catherine Anne.

Volt valamilyen különleges története annak, hogy drámákat kezdett írni?

Egyetemi pályafutásom vége felé szereztem meg magamnak azt az örömöt, hogy szerző legyek (és ezt nem a szójáték kedvéért mondom), vagyis, hogy darabokat írjak. Eddig azt éreztem, hogy valaki nem lehet tudós és művész egyazon időben, az időhiány miatt is, meg azért is, mert ez két különböző világot jelent, és úgy gondoltam: külön kell őket választani. Ráadásul az egyetemen a színházat történeti és elméleti tantárgyként tanítják, nem pedig művészszakmaként, ez inkább az akadémia vagy a főiskola feladata. Valószínű, hogy manapság ez a különválasztás már kevésbé indokolt, de továbbra is problémás lehet színházkutatónak és szerzőnek lenni egyazon időben. Mindamellett, ha megteheted és úgy érzed, hogy a két tevékenység nem mond egymásnak ellent, akkor rendben van, és a munka gyümölcsöző lesz mindkét területen.