Varga Anikó: Színes kis öregek

Sírunk, nevetünk. M Studio, Sepsiszentgyörgy
A Játéktér 2019. téli számából
Fotó: Vargyasi Levente

Az M Studio az állami fenntartású romániai magyar táncegyüttesek sorában egyedüliként, és az utóbbi években egyre erősebben építi profilját kimondottan a kortárs tánc- és mozgásszínházra, ezt jelzi azon koreográfusok meghívása, akik, mint Fehér Ferenc vagy Frenák Pál, visszatérő vendégművészként, illetve közös projektek keretében dolgoztak a sepsiszentgyörgyi társulattal az utóbbi időszakban. Ebbe a sorba – voltaképp a társulatformáló munkákra alapozó művészeti vezetői elgondolásba – illeszkedik szervesen Góbi Rita meghívása is, aki rendező-koreográfusként jegyzi a szeptemberben bemutatott Sírunk, nevetünk című előadást.

Góbi szemléletmódjára a technikai precizitás, az apró mozdulatokra való figyelem, valamint az ironikus játékosság egyaránt jellemző, mindez visszaköszön a Sírunk, nevetünk koreográfiájában. Amelyben sok a szín: a narancssárga, sárga, zöld, kék, piros térdzokniban és pólóban elénk kerülő előadók szinte kivirítanak a fekete tánctérből, és bár ez a jelmezvilág jól illik a gyerekség-öregség állapotait asszociatívan kibontó előadáshoz, ami ezt az alig ötvenperces produkciót átitatja, minden, csak nem édelgő, bohókás könnyedség. Komor-komolykodás sem: a szerkesztésmód inkább a mozdulatvilág groteszk jellegét hangsúlyozza, amelyet gondosan reflexív távolságban tart a nézőtől. Gyerekek, állatok, idős emberek mozdulataira ismerünk a táncban, de mintha messzelátóval néznénk mindezt; (olykor hisztérikusan, artikulálatlanul kitörő) síró és nevető hangokat hallunk, mégsem felszabadító vagy megnyugtató az egész.

Ahogy a Szegő Dávid – Góbi rendszeres munkatársa – által szerzett elektronikus zene megszólal, valamiféle neutrális hidegséget teremt: szívdobogás ez, csak az EKG fémes, szaggatott hangeffektjén keresztül. Az előttünk fekvő táncosok, hiába tűnnek éppen ébredező-éledező, a saját végtagjaikkal ismerkedő, a koordinációt, kézzel-lábbal tapogatózást próbálgató csecsemő-gyerekeknek, rovarszerűen idegenek. Az élet kezdeti fázisa lenne ez, vagy az utolsó? Talán mindkettő és az is, ami közötte van. A színpad mélyén háttal álló két táncos váll- és hátizmainak ritmikus rángását látjuk – később egy lassított-gyorsított verekedésbe fognak, amely a Super Marióból, a Mortal Kombatból, a gyerekbalhékból és a cicaharcból egyaránt merít. Kettejük közül az egyik elterül, a másik odavonszolja őt a földön fekvő csoporthoz, majd meggörnyed, mintha a fájdalomtól, és szép lassan ő is beleolvad ebbe a fekvő napközis tornasorba.

Góbi koreográfiája persze inkább absztrakt, nem narrál, de ebben a kis részletben sok minden megjelenik, amelyeknek az elemeit a későbbiekben kibomlani látjuk, és felvillannak azok a mozgásregiszterek is, amelyekkel dolgozik: a (gyermeki és idős) testek önuralom alól kisikló mozdulatai, a görnyedtség, kézremegés, a mimikus és gesztikus tikkek, a sport, a torna, az úszás, az önfeledt, szabad(ságra törő, szinte repülő, felemelkedő, felugró) játék mozdulatai, a robotikus-elektronikus és nem utolsósorban az állati mozgás, ami a hernyókúszáson át a delfinezésig finoman átitatja a táncot. És amelyek gazdag asszociativitással olvadnak egymásba: így válik ki például egy oldalt felsorakozó „úszórajtból” a legelső táncos, hogy egy szép diagonál mentén elszólózgasson a többiek szeme láttára. Vagy a kézremegés közösségi paskoló-tapssá, a másik testén csoportosan végrehajtott gyöngéd masszázzsá, majd erőszakosabb ütögetéssé-veréssé, vagy éppenséggel a földön elterült test felélesztésévé alakul.

A tánc a mozdulatsorok és motívumok ismétlődésben való kibővítésére épül – a variációk (el)különböző elvére –, a dramaturgiai szerkesztés azonban jó ritmusérzékkel elébe megy annak, hogy pusztán formai elemmé váljanak az egyes szekvenciák. Pontosan kiszámított pillanatokban halkul vagy némul el a zene, vált sávot a fény, tolódik a hangsúly a tér másik szegletére, és ez a rendezői komponálás arra a kérdésre is ráirányítja a figyelmet, hogy vajon kiket látunk, és akiket látunk, azoknak mi közük van egymáshoz. A sírás-nevetés, gyerekség-öregség témája mellett ugyanis a magányos és közösségi létezés különböző aspektusait is felmutatja a tánc: a csoportból kiváló „szólósok” (akik nem csak mozgásuk, de kitartott mozdulatlanságuk révén is elkülönülnek a többiektől) és a csoport közötti interakciók a kizárás és visszafogadás szándékait idézik, emellett fontos szerep jut a majmoló utánzás jelenségének, ami vicces mozgássorok alapját képezi. Például egy táncos elkezd egy mozdulatot, ez átragad a többiekre, majd valaki más megtöri/megváltoztatja ezt egy új mozdulattal: az együttműködés, összehangolódás, ellenállás, versengés, kíváncsiság és nyomásgyakorlás egyaránt megjelennek ezekben a folyamatokban.

Az M Studio előadása már a címével is felvet egy antropológiai szempontot, Helmuth Plessner, a filozófiai antropológia egyik képviselője például épp a sírás és nevetés két szélső állapotáról gondolja, hogy ezek mintegy kivetik az embert a tudat és test mindennapi összehangoltságának állapotából, és az ilyen kilépések és visszarendeződések körvonalazzák azt az excentrikus pozíciót, amely szerinte az emberre egyedülállóan jellemző; tehát hogy olyan lény, aki önmagából kilépve képes rápillantani önmagára. Ez a gondolat – amely végső soron azzal foglalkozik, hogyan van mindenféle értelemben felépítve az ember – nem tűnik idegennek Góbi koreográfiájától. Jóllehet, ha megfogalmazható valamiféle hiányérzet ezzel a kétségkívül feszes és struktúrájában is izgalmas alkotással kapcsolatban, az éppen a címben szereplő ellenpont „mindent” átfogó igényének elmélyültebb kidolgozása lenne. Nézőként ez abban érhető tetten, hogy bár a tudatos szerkesztés ellentart a mozgássorok formaivá válásának, olykor azt érezni, hogy éppenséggel ezzel a veszéllyel számolva töri meg és irányítja át valami másra a tekintetet, anélkül viszont, hogy egy újabb potenciális rétegét, jelentéstartományát bontaná ki az előadásnak. Ezzel a megjegyzéssel azonban nem a szerkesztés tudatossága és pontossága ellen szeretnék szólni: ha valami lenyűgöző Góbi rendezésében, akkor az épp a szakmai gondosság, ahogyan – alkotótársaival együtt – a fény, zene, jelmez jelzéseit a mozgás komplex kibontásában használja.

——————————
Sírunk, nevetünk, M Studio, Sepsiszentgyörgy. A bemutató dátuma: 2019. szeptember 15.; Rendező-koreográfus: Góbi Rita; Dramaturg: Zsigó Anna; Jelmeztervező: Marie Gourdain; Zeneszerző: Szegő Dávid; Fénytervező: Zuzana Režná. Előadók: Bajkó László, Deák Zoltán, Gáll Katalin, Nagy Eszter, Polgár Emília, Szekrényes László, Veres Nagy Attila.