Ozsváth Zsuzsa: Részecskék tánca

Ozsváth Zsuzsa: Részecskék tánca

Főnixterv. Szigligeti Színház, Nagyvárad
Fotók: Vigh László Miklós

A nagyváradi Szigligeti Színház 2020/2021-es évadának első bemutatója volt a Főnixterv, Botos Bálint rendezésében. Szimbolikus cím ez, így évadkezdés és koronavírus idején; a romániai rendelkezések szerint egyelőre kizárólag – szó szerint – nyílt színen játszható előadás, mint a nagyváradi vár színpadán. Kezeimet imára kulcsolom, és hálát adok Tháliának, hogy a Főnixterv történetébe az alkotók nem szőtték bele konkrétan a vírust. Az alkotók alatt a rendezőt, a díszlet- és jelmeztervezőt, a dramaturgot és a gyakornokot, a koreográfust és a színészeket is értem, hiszen a történet részint a rendező által írt novellákra, részint a színészek improvizációira épül – tehát kollektív alkotási folyamatról beszélünk.

A szinopszis szerint „a város szélén, nem messze a reptértől, élnek, álmodnak, terveznek az új negyed lakói. Ők, barátaik és rokonaik rakosgatják azt a mozaikot, amely banalitásokból, titkokból, szerelmekből, és ami talán ennél is fontosabb, az új élet vágyából rajzolódik ki. (…)” Jó szó a mozaik, nekem is eszembe jut, amikor a színpadképet vizslatom, meg az is, hogy monokróm Mondrian. Van még egy pár szék kis asztallal, egyszerű kortárs dizájn, egy raklap-sarok, dívány, illetve bárpult székekkel. Összvissz ennyi a díszlet, pont elég a maroknyi karakter bemutatkozásához. Mert tulajdonképpen nincs itt történet, hiszen épphogy bepillantást nyerünk a szereplők életébe, mintha esti sétánkon lesnénk be egy-egy panel ablakán, ahol ég a villany, és az ott lakók vígan és dalolva állnának elő, hogy belemondhassák az éjszakába nem különösebben víg élettörténeteiket.

Ott van például Bezzegh Ibolya (Tasnádi-Sáhy Noémi) és Pomogács László (Csatlós Lóránt) párosa: a nő unja az életét, amúgy pályázatírással foglalkozik, a férje pedig magának való, érzelmileg nem túl intelligens fickó, akivel annyira elbeszélnek egymás mellett, hogy a nő még rendesen főnökösködni sem tud a férfi fölött. A férj évek óta a házuk felújításával van elfoglalva, és ünnepnapnak számít, ha sikerül megjavítania az elromlott vízcsapot. Ibolya édesanyja, Klára (Firtos Edit) külföldön keresi a boldogságát, lánya pedig reménykedik, hogy nem egy sorozatgyilkossal állt össze odakint. Trebics Melinda onkológus (Fodor Réka) és az ex-boxoló pasija (Kiss Csaba) között szintén egyenlőtlen kapcsolat rajzolódik ki: a férfi gyerekes boxoló-hasonlatokkal próbálná elmagyarázni Melindának saját közérzetét és viszonyuk helyzetét, ám a nő színpadias érdektelensége és önzése (no meg egy lesántult dívány) tragikomikus jelenetbe hajszolja a párost.

A következő pár Mányoki Emma, az ambiciózus jogász (Kocsis Anna) és Lelkes Jácint Tibor pályaelhagyó színész (Rácz Endre), aki nekem inkább tűnt idegesítő motivátor coach-nak. Gesztusaikban, mozgásukban és beszédükben a tökéletes felszínes kapcsolat megtestesítői. Emma anyja a depressziójában senyvedő, unatkozó Kunigunda (Kovács Enikő). A nő napi rutinjába tartozik a fojtogató nosztalgia, életéről a tévésorozatokból ismert évados leosztásban beszél, és később a városba költözik, ahol lánya él – egy izgalmasabb élet reményében. Az új negyed lakója még Menyus (Balogh Attila), a visszahúzódó, naiv, álomvilágával látszólag elégedett fiú, aki történetesen egy temetőben dolgozik és szerelmes lesz Zoéba (Pitz Melinda), az alkoholproblémákkal (annyira nem is) küzdő lányba, aki egy bankfiókba száműzte magát összetört álmaival együtt.

Ezek a párosok nem elszigetelten élnek egymás mellett, vannak közös metszéspontok, melyek segítségével megértjük történeteiket, motivációikat, döntéseiket. Azt hiszem, a legfontosabb szál Menyus és Zoé kapcsolatának alakulása. Menyus egyébként a legösszetettebb karakter a mozaikban: félénksége és naivitása ellenére békében él a körülötte lévő világgal, megelégszik azzal, amije van, nem nagyravágyó, de csodálja a természetet, vonzza az asztronómia és a fizika szépsége is. Megérti a szerelem nagyságát, és retteg is tőle. Csak nagy nehezen sikerül randira hívnia alkoholista szerelmét, és még ez sem jelent csókcsatát. 

Ebben az előadásban tulajdonképpen senki sem boldogul, se előre, se hátra: állandó egyhelyben futás van. Bezzegh Ibolya és Pomogács László házassága megmarad az unalomban (néha egy kis sárdobálással vegyítve). Trebics Melinda nem akar valódi társas kapcsolatot az ex-boxoló pasijával, de feljogosítva érzi magát a féltékenységre. Mányoki Emma szívesen itthagyna csapot-papot és elindulna csavarogni a nagyvilágba, fiúja, Lelkes Jácint mégsem oly lelkes ez ügyben, mondván, miért is akarna elmenni innen, hiszen jó itt is – hát ennyit a mindent-bele motivációs szövegekről. Kunigunda sem találja meg számítását a nagyvárosban, még a táncórák is régi életére, régi szerelmére emlékeztetik, képtelen felnézni a nosztalgia mély kútjából. Menyus és Zoé randijából sem lesz szerelmi lavina – bár ki tudja, persze, azonban a színpadi történések ezt a kérdést nyitva hagyják.

Az előadás könnyed elemeltséggel ábrázolja ezeket az élettöredékeket, és éppen ezért nem hatol csontig a reménytelenség életérzése. Ezek a figurák vágynak a szebbre és a jobbra, csak nincsenek eszközeik ahhoz, hogy elérjék ezeket – illetve képtelenek használni a meglévőket, és az egészséges kommunikáció végképp ismeretlen számukra. Az elemeltséget segítik az egyes karakterek és párosok koreografikus jellemzői, a szöveg kissé filozofikus töltete. Merthogy nem csak realista élettörténeteket mesélnek el a szereplők, hanem beszédük lehetőség a színészetről, az életről, a világmindenségről való elmélkedésre. Ezek együttese (ön)ironikus, abszurd-groteszk elegy, pluszban nem játszik rá a meghatásra. Hozzájárul ehhez a színészi játék bizonyos, járványügyi korlátozása, miszerint nincsenek intim közelségű jelenetek, alig néhány másodperces közelségek jelölik a viszonyokat. A Botos Bálinttal készült interjúból megtudhatjuk, hogy egy adott ponton túl ez a rendezői koncepció részévé vált – a jól megkomponált mozgások amúgy is elterelik a figyelmet, nem tűnik fel a korlátozás.

Kerüli a giccset az előadásban középtájt elhangzó, In a manner of speaking című Nouvelle Vague-feldolgozás is, melyet Menyus karaktere ad elő a háttérkórus (többi szereplő) segítségével. Ennél a dalnál szeretnék egy kicsit meghatódni, de nem sikerül, nincs akkora ereje, vagy talán az időzítése korai. És bár szépen megkomponált jelenet az is, amelyben szintén Menyus előadja Zoénak az atomok táncát és a Higgs-bozon hatásmechanizmusát, már majdnem beránt, de valamelyest mégis kívül maradok. Megjegyezném, hogy a bemutató előadáson még jól látszik, hogy a színészek kissé matekből játszanak, próbálják egyben tartani karakterüket, de ez az improvizációs alapokon nyugvó rögzítésnek tudható be. Magyarán: játszani kell az előadást, és akkor majd lehet belőle örömjáték is.

A színészek játékán azt érezni, hogy már nagyon vágynak játszani így, a karantén-helyzet után, és itt most a matek ellenére a vágy inspirációt, s nem akadályt jelent. Üde fuvallat Kocsis Anna fesztelensége, talán rajta éreztem legkevésbé a gondolkodást, figyelemreméltó Rácz Endre dinamikája, és Tasnádi-Sáhy Noéminak is nagyon jól áll ez a kissé görcsös és szárnyaszegett karakter. Csatlós Lóránttal jó párost alkotnak, mint az előadás rémesen középszer házaspárja. Balogh Attilának is remekül áll a csetlés-botlásában komikus és szánni való figura. Azáltal, hogy a színészek saját világukból hoztak az előadásba ötleteket, mégis frissebb és élőbb, sőt, emberibb színeiket mutatták meg, mint amiket megszokhattunk tőlük.

Van egy visszatérő motívum az előadásban, mégpedig a repülőbámulás. Ha elhúz fent egy gép, leáll minden mozgás és csak nézik, nézik, amíg eltűnik a horizonton. Elhúz a gép, és mennek vele a vágyak, mintha pár másodpercre az öntudatra ébredt emberek kiesnének az időből, és mindent elfelejtenének, amik ők, vagy amit akarnak, és csak vannak. Úgy, mint az előadás elején a hosszú monológ arról, hogy kik vagyunk, hogy vagyunk valakik, és hogyan vagyunk valakik; vagy mint az előadás végén a hosszú monológ arról, hogy az ember milyen elképesztő pótcselekvésekre adja a fejét ahelyett, hogy elkezdene felelősen élni és jelen lenni a saját életében. Az utóbbi monológról persze rögtön eszembe jut a Trainspotting híres monológja, csak itt nem az van, hogy válaszd az életet, hanem válassz valamit. Végül is, a semminél a valami is jobb.

Összesítve: kellemes évadkezdés volt ez, de erősen remélem, hogy mihamarabb visszatérhetünk játszani a színház belső tereibe, mert az előadás hangulatából jócskán elvett pár külső tényező. Továbbá úgy érzem, a Főnixterv a zárt teret kívánja, sőt, én leginkább egy kis fekete belsejű dobozban képzelem el. Na, ott aztán húzhatnak a repülők!

——————————
Főnixterv. A bemutató dátuma: 2020. augusztus 14., Szigligeti Színház, Nagyvárad. Rendező: Botos Bálint. Dramaturg: Kárpáti Péter. Dramaturg gyakornok: Kovács Emese. Díszlet- és jelmeztervező: Florina Bellinda Vasilatos. Koreográfus: Györfi Csaba. Szereplők: Balogh Attila, Csatlós Lóránt, Firtos Edit, Fodor Réka, Kiss Csaba, Kocsis Anna, Kovács Enikő, Pitz Melinda, Tasnádi-Sáhy Noémi, Rácz Endre.