Körkérdés a karanténszínházról – Adorjáni Panna

Körkérdés a karanténszínházról – Adorjáni Panna

A Játéktér 2020. nyári számából
Fotó: a Közelebb című előadásból

A 2020-as tavaszi járványügyi lezárások idején a színházak világszerte igyekeztek pótolni a nézőik számára az elmaradt színházélményt online elérhető előadások formájában. Az online színház, amely több előadásformát takar, de amely a köznyelvben a karanténszínház nevet kapta, nem új keletű kérdéseket vet fel a színháztudományi értelmezések horizontján (ld. az élő vs. digitális dichotómiáját). Ebből kiindulva kérdeztünk rá színikritikusok, színháztörténészek és alkotók online színháznézési szokásaira, véleményére és meglátásaira, hogy milyen tapasztalataik voltak erről a karantén idején, és szerintük hogyan változhat a színház a vírus utáni korszakban.

ADORJÁNI PANNA, színházcsináló

Hogyan fogadta az online/streamelt előadások dömpingjét, és mik voltak a szempontok egy-egy előadás kiválasztásakor? Inkább az élőben sugárzott eseménybe kapcsolódott be?

Mivel felkérést kaptam, hogy írjak a londoni nemzeti streamingprogramjáról, ezért nekem elsősorban ez a színház jelentette ebben az időszakban az online színházat. Ezenkívül egy másik munkával kapcsolatos dolog is befolyásolta azt, hogy mennyit tudok nézni, ugyanis Láng Dániel zenésszel közösen létrehoztunk egy olyan videóchates performanszot, amit egy személynek vagy egy készülék előtt több személynek adtunk elő. A próbafolyamat, illetve a performansz többszöri játszása (először négy, majd két nap leforgása alatt, összesen 35 órán keresztül közel száz személynek) rengeteg időmet felvette. Az a probléma, amibe máskor is beleütközöm, most sem változott: amikor próbafolyamatban vagyok, sokkal kevesebb időm és figyelmem van más munkák megnézésére. Mindezek ellenére időközönként belenéztem pár általam ismert, többnyire külföldi színház és formáció kínálatába is, és tudatosan arra használtam ezt az időt, hogy jobban képbe kerüljek a nemzetközi mainstreammel. A bekapcsolódásom mértékét egy másik tényező is befolyásolta: nem vagyok Facebook-felhasználó, ezért nagyon sok direkt erre az alkalomra készült alkotásról lemaradtam. Az online térrel együtt járó felületek és applikációk teljesen új módon válogatják meg a nézőket, és bár eddig is sok mindenről lemaradhatott az, aki nem használta     a főbb közösségimédia-felületeket, most már nemcsak az előadás híre, de gyakran maga az előadás is kizárólag ott kap helyet. Az olyan előadások vagy projektek esetében, amelyek a Zoomon történnek (és mi is ezt a felületet használtuk a performanszunkhoz), ugyancsak felmerülnek problémák. Ilyenkor nem tudok alkotóként garanciát vállalni a néző biztonságáért, ellenben azt szinte természetesnek veszem, hogy a néző nyitott lesz arra, hogy egy újabb applikációt töltsön le, majd lehetőség szerint annak engedélyt adjon a készüléke mikrofonjának és kamerájának a használatához. Ráadásul azáltal, hogy én alkotóként egy bizonyos programot használok, mintha visszaigazolnám a néző számára a program megbízhatóságát, holott többnyire felkészületlen felhasználóként egész egyszerűen csak azt használom, amit mindenki más. Az online biztonság természetesen első ránézésre mellékesnek tűnik ahhoz képest, hogy milyen egyéb kihívásokkal találja ebben a helyzetben szembe magát a színházi szakma, viszont azáltal, hogy elmozdulunk az online térben végbemenő előadások irányába, ennek a világnak a kérdései és problémái óhatatlanul a színházi működésünk részévé válnak.

Míg Peggy Phelan szerint a performansz élő jellege nem marad meg a felvételen, addig Philip Auslander ezt klisének tartja, hiszen a színház ún. „liveness”, élőművészeti jellegének kérdése csak kontextuson múlik. Hogyan érvényesek ezek a kérdések a mai streamelt előadásokra?

Különválasztanám az online elérhetővé tett előadás-felvételeket a live streamelt performanszoktól, illetve az online térben létrejövő, de felvett, megszerkesztett munkáktól. Alapvetően Závada Péterhez tudok csatlakozni ez ügyben,[1]aki a Színház.net-en alapos és hiánypótló tanulmányban foglalja össze mindazokat az elméleteket, amelyek alapjául szolgálnak a jelenleg megszületett előadások, munkák nézéséhez is. Az online vagy tágabb értelemben a közvetítés használata a színházban nem új keletű sem a gyakorlatot, sem az elméletet illetően, egyszerűen csak most lett rákényszerítve a mainstream színházi szakma arra, hogy foglalkozzon vele, vagyis hogy tudatosítson egy olyan gyakorlatot, amelyet eddig vagy öntudatlanul használt, vagy kísérletinek, marginálisnak gondolt. Gondolok itt hangsétáktól elkezdve a kamera színpadi használatán keresztül egészen Skype-on vagy Zoomon történő performanszokig mindenre, amelyben a nézői befogadást valamilyen közvetítés módosítja. Az élőséghez fűzött prekoncepciók újragondolását, a közvetítés és élőség kölcsönhatásának tematizálását meglátásom szerint nem a járvány ideje alatt megszületett produkciókon kell kezdeni, ennek már sokkal hamarabb meg kellett volna történnie. Mi most nem egy új dolgot fejtünk meg, és megoldásokat találunk ki a krízishelyzetre, hanem inkább hegy alatt abrakolunk.

Az online nézőség megváltoztatja-e a nézési szokásainkat, és hogyan? Más médiumokhoz kapcsolódó szokásaink belejátszhatnak-e ebbe? Milyen előadásnézési stratégiákat tapasztal vagy folytat: vadászó (kulcsjeleneteket kikereső), belefeledkező, felületes? Különböznek ezek a hagyományos színházi nézői attitűdtől?

Én magamon két dolgot figyeltem meg, és mindkettő nagyon tanulságos arra nézve, hogy mit gondolunk elfogadható nézői viselkedésnek a színházban. Egyrészt könnyedén „kijöttem” az előadásokról, nem kínoztam magam olyasmivel, amiről úgy éreztem, nem működik a számomra. Másrészt sokkal többet piszkálgattam a telefonomat, jegyzetfüzetemet, firkálgattam, a testem gyakran unatkozott. De ez nincs másként rendes előadásokon sem, annyi csak a különbség, hogy a formális színházi felállás, a konvenció erősebben hat rám olyankor, amikor egy színházi térben vagyok, és nem otthon az ágyamban vagy a laptop előtt az íróasztalnál. Ugyanakkor az is igaz, hogy voltam már olyan előadáson, és alkotóként is dolgoztam már olyan munkában, ahol a nézői test sokkal nagyobb figyelmet kapott: megengedett volt a ki-be járkálás, nem volt leszögezve a pozíció, amiben/ahol ülnöm kellett, felállhattam, aludhattam, lemaradhattam akár húsz percről is, én dönthettem el, hogy mikor és mit nézek meg, stb. A hagyományos nézői attitűd tehát ugyanúgy manifesztálódhat a besötétített színházteremben, mint pizsamában az ágyban elnyúlva a laptop előtt. A választóvonalat ismét nem az „online” és az „offline” között látom (és nem is vagyok benne biztos, hogy ez két, jól szétválasztható dolog volna), hanem abban, hogy hogyan gondolkodunk a nézőről, bárhol is legyen ő fizikailag.

Írhatunk-e hagyományos értelemben vett kritikát ezekről az online látott előadásokról, olyanokról például, amelyek csak egy kameraállásból rögzítették az előadást?

Miért is ne? Attól kezdve, hogy a szerző jelzi, hogy felvételről ír, vagyis tisztázza a kritikusi pozícióját, legyen az a negyedik sor széle vagy a kamera felvételét otthonról vizslató kutató, nem látom akadályát annak, hogy kritika szülessen meg ezekről a felvételekről. A kritikusi pozíció tisztázása gyakran megtörténik egy jó kritikában. Lehet, hogy ezt kellene erősíteni: minden kritikában tegyük egyértelművé azt, hogy honnan beszélünk.

Megváltozik-e az online nézés gyakorlatában a színházi közösség fogalma?

Számomra a színházi közösség fogalma rendkívül homályos. Inkább beszélhetünk brandingről (pl. a Schaubühne brandingjével rezonáló nézőcsoportok), fesztiválhangulatról (színházak időszakos rendezvényei alkalmával), önkéntességről (terek köré szerveződő félinformális csoportokról). Talán még felvázolható volna pár ilyen csoport, de ezeken túl a színházi közösség meglátásom szerint nem más, mint idea, nosztalgia, esetleg töltelékszó pályázatban és megnyitóbeszédekben.

Változni fog-e a színház vírushelyzet után?

Nagyon remélem, hogy a jelenlegi helyzet nem egy zárójel lesz, hanem lehetőség arra, hogy szélesebb szakmai körökben is elkezdjünk figyelni arra, hogy mennyire sok prekoncepciónk van a nézőről, aki elengedhetetlen a működésünkhöz, akihez elvileg szólni akarunk, akit viszont cserébe alig ismerünk, szokásai, vágyai, félelmei, működése iránt nem érdeklődünk. Ugyanígy sokat dobálózunk a jelenlét, az élőség, a pillanat, a színházi jelen fogalmaival, amelyeket fixnek gondolunk, és amelyekhez a viszonyulásunk inkább babonás, mint kreatív.  Én a színházat élő, a koronavírushoz hasonlóan hatékonyan mutálódó valaminek gondolom, és nem féltem a változástól. A változástól inkább én szoktam félni, de remélem, hogy végül mindig felülkerekedik bennem a kíváncsiság az iránt, hogy mit jelenthet ma a színház.

Szerkesztette: Bakk Ágnes Karolina


[1]Závada Péter: A jelenlét kisiklatása. Közvetlenség és közvetítettség multimediális tapasztalata a „karanténszínházak” idején. Színház.net, 2020. április 20. (Utolsó letöltés: 2020. május 17.)