Kelemen Roland: Tanulnánk, szabad lesz?

Kelemen Roland: Tanulnánk, szabad lesz?

Egy Erasmus hallgató gondolatai a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem körüli eseményekről 

Fotó: Lajos Attila

Rohamtempóban annektálnák a hatalom sértett káderei a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemet. Azt a néhány napja még autonóm egyetemet, ahová azért jelentkeztem februárban, amikor leadtam az Erasmus-pályázatomat, hogy szakmailag fejlődjek, kollégáimtól tanuljak és talán a legfontosabb, hogy színházat csináljak. Az elmúlt hónapok eseményei teljesen felborították az idei évem rendjét, ám nem csak a koronavírus, hanem egy annál sokkal veszélyesebb vírus húzta át számításaimat: a „kereszténység és nemzetiség” hatalmi eszközként szolgáló címkéje nevében, és egy átláthatatlan modellváltás keretében felgyorsítva beszántják az egyetemet, amely talán már sosem lesz ugyanolyan, amilyennek még az év elején láttam. Az SZFE körüli események szerteágazó problémakörével sok írás foglalkozik: én inkább arra teszek kísérletet, hogy személyesebb hangvételű képet mutassak az ügyről.

A politika már rég megosztotta a magyar színházi szakmát, amelynek része kellene hogy legyek magam is. Viszont mindig is képtelenség volt számomra eldönteni, hogy melyik oldalra álljak – bár úgy sejtem, eldöntik ezt majd valakik helyettem; vagy már el is döntötték, ahogy megtette a Vas utcában sétáló úr is, aki, miután megkérdezte tőlünk, hogy mi bajunk, gúnyos mosollyal hozzánk vágta, hogy „librisek és gyurcsányosok” vagyunk. 

Az SZFE hallgatóival és oktatóival való találkozásom során sosem számított, hogy honnan jöttem, milyen politikai ideológia mögé állítom magam (nem állítom), hanem a szakma iránti elhivatottság és a közös kultúra volt minden alkalommal, ami összekapcsolt minket. Mégis olyan rágalmak érik őket, hogy az egyetemen zajló oktatás nem szakmai, hanem ideológiai szempontok mentén működik. A hatalom szemében az SZFE egy „balliberális átnevelőtábor” – ezt kötelességemnek érzem cáfolni. Az elmúlt évek alatt számos emberrel találkoztam, akik ideig-hónapig részévé váltak ennek az egyetemnek, mégis csak szakmailag lettek többek és tapasztaltabbak, nem pedig ideológiai, gondolkodásbeli vagy politikai nézetek tekintetében változtak meg. Azok a „színműs” oktatók is, akik nálunk, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen számos kurzust tartottak, sosem hittéríteni akartak, hanem csak és kizárólag színházi és szakmai területen próbáltak adni nekünk valamit magukból.

Ugyanezt kapják mestereiktől az SZFE diákjai is. Vannak oktatók, akik egyelőre maradnak, de többen közülük (Gáspár Máté, Zsámbéki Gábor és Székely Gábor) még augusztusban felbontották az egyetemmel kötött szerződéseiket, őket követték szeptemberben többek között Ascher Tamás, Pelsőczy Réka, Máté Gábor, Meczner János, Enyedi Ildikó és M. Tóth Géza. Megelőzte ezt a szenátus tagjainak szeptember eleji lemondása annak következtében, hogy minden döntéshozatali jogkörtől megfosztották őket, így maradásuk fölöslegesnek bizonyult. Mindettől függetlenül magát a tanulást senki sem szeretné akadályozni, hiszen az egyetem falain belül táborozó hallgatókat is a tanulásra való vágy, a szakmai fejlődés vezérelte, amikor ide felvételiztek; ahogy az oktatók célja is csupán, hogy hallgatóik képességeit, tehetségét, illetve szakmai tájékozottságát a lehető legszabadabban fejleszthessék.

Csodálni tudom, hogy a hallgatók az egyetem elfoglalásával nem fejetlen anarchiát kiáltottak ki, hanem precízen, gondosan felállított szabályok mentén, és a járványügyi intézkedések szigorú betartásával egy bázisdemokratikus rendszerbe tömörültek, amelyet már több mint egy hete képesek fenntartani. Ennek megfelelően minden őket érintő kérdésben az Ódry Színpadon tartott több órás fórumokon szavazás útján döntenek, a hatalmat nem képviseleti módon, hanem közvetlenül gyakorolják. Ezen kívül a gördülékenyebb és rendszerezettebb működés érdekében a különböző feladatokat szem előtt tartva szervezték meg magukat. Minden nyilvános megszólalásukat közös döntéshozatal előzi meg, álláspontjuk legfontosabb elemei, hogy az ITM által kinevezett és Vidnyánszky Attila által vezetett kuratóriumot elutasítják, azaz ennek tagjait nem tekintik legitim, demokratikusan megválasztott vezetőknek; követelik a szenátus és jogköreinek visszaállítását; valamint elhatárolódnak minden politikai párttól. Szeptember 9-én az egyetem dolgozói is benyújtották sztrájkköveteléseiket a kormányhoz, sikertelen tárgyalások esetén pedig legkésőbb szeptember 21-én határozatlan idejű sztrájkba lépnek. A hallgatók mellett így most az egyetem dolgozói is részt vesznek az egyetem autonómiájáért és a szenátus jogkörének maradéktalan visszaállításáért való küzdelemben. 

#freeSZFE mozgalommá kezdi kinőni magát. A nemzetközi színházi és filmes szakma számos alkotója megszólalt, rengeteg művész, színház és oktatási intézmény fejezte ki szolidaritását az SZFE hallgatóival és oktatóival; csak szélesebb körben ismert neveket említve: Cate Blanchett, Helen Mirren, Eva Green, Peter Brook, Thomas Ostermeier vagy a Berliner Ensemble. Ennél számomra sokkal látványosabb képet nyújtott a vasárnapi demonstráció, ahol hatalmas tömeg (egyes becslések szerint tízezer ember) mozdult meg, hogy az egyetem függetlenségéhez szükséges alapjogokat tartalmazó Charta Universitatis dokumentumát kézről kézre, egy kesztyűs stafétaláncon keresztül eljuttassák az egyetemtől a parlamentig. De semmit róluk, nélkülük! Vagy rólunk, nélkülünk? Ezügyben határozatlan vagyok, hiszen én is megkaptam SZFE-s diákigazolványomat, ami bizonyos értelemben egyetemi polgárrá avat, de mégis, mennyire az én ügyem, amelynek a kellős közepébe csöppentem? Nem voltak illúzióim az ideérkezésemkor, hogy majd minden jó lesz, fátylat vetünk a… De erre a félévre az én egyetemem is az SZFE, amelynek a szabadsága veszélybe került, ezzel pedig az én alkotói és tanulói szabadságom is. A hatalom semmibe veszi az egyetemi autonómiát mondván, hogy csak javítani szeretnének az oktatás minőségén, felépítik az új campust, de előtte ledózerolnak mindent, aminek köze van a szabad gondolkodáshoz. Márpedig én a szabad gondolkodásban hiszek, annak akarok részese lenni. Haza is mehetnék, mégsem teszem, inkább naponta elmegyek a Vas utcába, az SZFE hallgatói által elfoglalt és elbarikádozott főépületéhez, amelynek kapuin belül (még) a demokratikus és szabad gondolkodás, a szabad tanulás éthosza dominál. Ezt védik a piros-fehér szalagok, az egyetem bejáratát őrző hallgatók, időnként öregdiákok, akik kizárólag az egyetem polgárainak engednek belépést, így az ajtókon túli történésekbe külső szem aligha kap betekintést. Épp ezért lehet sok ember számára az egyetemfoglalás félrevezető kifejezés arra nézve, ami itt valójában történik. Az egyetemet nem a hallgatók akarják elfoglalni, leigázni, mint ahogy ezt bizonyos sajtóorgánumok állítják, rongáló anarchistákként felcímkézve a hallgatókat. Ők tulajdonképpen nem is tudják elfoglalni az egyetemet: ez az övék, mindig is az övék volt. Nélkülük csak üres Vas és Szentkirály utcai vagy Rákóczi úti épületek lennének. Nem tudni, mennyi idejük van még a hallgatóknak, hogy ellenállásuk célba érjen. Addig is csak azért szolidarizálhatunk a foglalókkal, mert fel kell ismernünk, hogy ellenállásukkal nem csak saját javukat, szabadságukat, autonómiájukat követelik, hanem egy politikai ámokfutásnak próbálnak véget vetni a kultúrában.