Hegyi Réka: Etűdök kétségbeesésre

Hegyi Réka: Etűdök kétségbeesésre

Kurázsi mama és gyermekei. Kolozsvári Állami Magyar Színház
A Játéktér 2020. tavaszi számából
Borítókép: jelenet az előadásból (középen Laczó Júlia). Fotó: Biró István

Armin Petras rendezte a Kolozsvári Állami Magyar Színház és a Staatsschauspiel Dresden első közös produkcióját, a Kurázsi mama és gyermekei című Brecht-darabot. A bemutatót megelőző sajtóanyagokból, valamint az előadáshoz készült nyomtatványokból az derül ki, hogy a 17. században játszódó történet aktualitását a rendező elsősorban az egyedülálló nő figurájában találta meg, hiszen napjainkban is nehéz anyagi körülmények között boldogulnak az egyszülős családok.

Olaf Altman díszlettervező színpadképe – Norman Plathe-Narr fényterveivel és Cinzia Fossati jelmezterveivel kiegészítve – elemeli az előadás valóságát a konkrétumok szintjéről, a történet és az egyszerűen megfogalmazható utalások földhözragadtságától: az események fő sodra egy kiemelt térben, a nézőtér felé lejtő emelvényen játszódik. Színpad a színpadon, vagy a néhai piacterek kivégzésekhez használt, kiemelt tere ez, mögötte a történelem nagy süllyesztőgödrével, amibe szálfaegyenes gerinccel zuhannak bele a szereplők, és ahonnan nehezen tudnak kikecmeregni, ha újabb jelenésük van. Vízszintesen és függőlegesen az egész színházi teret benépesítik a szereplők: oldalt várakoznak, a nézőtéren és a színpad felett elhelyezett, a tér felső részét uraló, a színpad belső része felé lejtő rácsos díszletelemen is játszanak.

Jelenet az előadásból. Fotó: Biró István

A fények az ürességet hangsúlyozzák és felerősítik a kontrasztokat – ennek köszönhetően az emberi alakok mintha sűrű ködben vagy légüres térben tapogatóznának. A jelmezek pedig a nélkülözést hangsúlyozzák: szedett-vedett, elhordott darabok, akár több réteg egymáson, kizárólag a praktikusságra koncentrálva (még az utolsó képek harsányan színes parasztasszonya is egy gombbal fekvőhellyé alakítható sárga paplant visel szoknyaként). Ahogy telik-múlik az idő és a háború egyre nagyobb nélkülözést jelent, a kopott rongyok is megfogyatkoznak, a tömeg szinte meztelenül, vacogva, összebújva lesi, hogy felkel-e a nap.

Mert a koszos, éhező, becsapott kisemberek kórusa az előadás egyik legfontosabb szereplője, amelyet színis főiskolások és a kisebb szerepeket játszó színészek alakítanak. Nyugtalanító a jelenlétük, görnyedtségük, arctalanságuk. Nekik köszönhetően lesz rápillantásunk a háborúnak azon részére, ami nem szerepel a történelemkönyvekben. Ezeket a kisembereket nem a csatamezőn teszi tönkre a háború, miközben ők épp úgy áldozatok, mint a besorozott katonák. Aki nem csatatéren harcol, az is küzd, nap mint nap a túlélésre törekszik a szűkülő lehetőségek között, és végül a sokfejű háború egy-egy karja, az éhínség, hideg, betegség, nélkülözés, rettegés és bizonytalanság mindenkit leteper. Az előadás első részének pörgő történései után a második felvonásban megtorpanva nézzük az arctalanok jeleneteit: mi jelenthet örömöt számukra ebben a sivár háborús kontextusban? Egyszerre torokszorító és elborzasztó a féltve őrzött teafilter, aminek illatát csak titokban lehet élvezni, a kiadós, de halálos böfögés, egy állat közelsége és melege, még akkor is, ha csak a hullájához férhetünk hozzá.

Izgalmas a rendező szereposztási döntése. Míg Kurázsi mamát legtöbbször idős, érett színésznők szokták alakítani, Kolozsváron ehhez a konvencióhoz képest jóval fiatalabb színésznő, Laczó Júlia kapta a szerepet: fiúsan rövidre nyírt hajával energikus Anna Firling, aki szinte naivan hisz abban, hogy a háború neki jó, hisz abban, hogy gyerekeivel együtt megúszhatja a borzalmakat (utolsó pillanatig úgy tudja, hogy legalább egyik fiával, Stüsszivel még találkozhat). Anyáskodó, jóságos, szerethető lény, aki inkább páncélként használja a durva szavakat, az elutasítást, keménységet. Tettei, gesztusai inkább arról árulkodnak, hogy míg van egy falat kenyere, azt jó szívvel megfelezi bárkivel. Közben persze őt is leteperik a történetek, elveszíti gyermekeit, nem marad mellette sem a pap, sem a szakács, akikkel hosszabb-rövidebb ideig osztozott a mindennapokban, akiktől elfogadott jó szót és tanácsot, akikkel együtt ókumlálták ki a túlélési stratégiát. Mert minden látszat ellenére nem lelketlen, számító némber, hanem meleg, barátságos, a magánytól zsigereiben irtózó ember, a nagyon elvont, de számára mégis szinte kézzelfogható reménybe kapaszkodó anya.

Jelenet az előadásból (középen Laczó Júlia). Fotó: Biró István

A remény egyébként szó szerint kézzelfogható, egy-egy szereplő kezében látjuk: ilyen a szakács ütött-kopott tubája vagy Yvette piros cipője, amit Kattrin dugdos sokáig. Fura ellentmondás, hogy a drámai történet ikonikus tárgya, az ekhós szekér, a család megélhetését biztosító járgány: láthatatlan. Utalnak rá, pantomimes mozdulatokkal, jelképesen húzzák, de a maga tárgyi valóságában nem jelenik meg. Jobb is, így a történet nem világháborús posztapokalipszis, nem a 30 éves háborút idéző történelmi tabló, hanem időből és térből kiragadott parabola: mindig voltak, mindig lesznek háborúk, benne olyanok, akik együtt sodródnak az eseményekkel, és nagyon sokan olyanok, akik belepusztulnak, és legfeljebb statisztikai adatként jelennek meg, mint kollaterális áldozatok.

A színpadon kiemelt képek csak néhány történetet, sorsot mutatnak meg azok közül, amik  a kulisszák mögött, fent, lent, azaz minden oldalon a háborúról szólnak. Az előadás egyik legnagyobb érdeme talán, hogy „rajta felejti” a fényt ezeken a képeken. A háború nagy puzzle-jéből minden kirakósdarabkát külön is ki lehetne ragadni, és a színészek kiváló játékának köszönhetően ezek a részek az egészről szólnak. Kató Emőke Yvette-je, Tőtszegi Zsuzsa Kattrinja, Balla Szabolcs papja és Sinkó Ferenc szakácsa nem csak egy-egy karakterszerep: mindegyikük sorsa legalább annyira gazdag, mint Anna Firlingé.

Az ősbemutatóhoz komponált Paul Dessau-dalok mellett, a jelenetek közötti intermezzók aláfestéséhez a kolozsvári előadásban burleszk zenei betétet és operaáriát használnak. A gazdag színészi játék mellett a hangszerelés és a „vendégzenék” is megerősítenek abban, hogy Armin Petras nem egy szikár, „elidegenítő”, hagyományos Brechtet akart bemutatni Kolozsváron, hanem olyan olvasatot, amelyből kiderül, mennyire eklektikus ez a mű.

Érdemes kitérni az előadás létrejöttének módjára is, hiszen az ebben szereplő kolozsvári színészek közösen próbáltak a drezdai német kollégáikkal. A két, egymástól több száz kilométerre fekvő városi színpadok díszlete és a két külön előadás jelmezei szinte teljes mértékben azonosak (online kutakodva úgy tűnt, magasabb a drezdai színpadi tér, meredekebben lejt a „színpad a színpadon” elem is), valamint az eredeti, izgalmasnak ígérkező elképzelés szerint lesz majd szereplőcsere is, azaz a Kolozsváron bemutatott előadásban fellép majd több színész a drezdai társulatból, és fordítva. (A színlapok tanúsága szerint egyedül a néma lányt játszó Maria Tomoiagă szerepel mindkét előadásban.)

Ez a fajta együttműködés nem idegen a német rendezőtől: Kolozsváron legutóbb a 2016-os Interferenciák fesztiválon láthattunk hasonló módon létrejött produkciót, a Schauspiel Stuttgart és a nagyszebeni Radu Stanca Nemzeti Színház közös előadását, a Bölcs Náthánt, nemrég pedig drezdai, stuttgarti, budapesti és nagyszebeni színházak mutatták be közös alkotásként Dragomán György regénye alapján a Máglya című előadást.

Jelenet az előadásból. Fotó: Biró István

Izgalmas színházi kaland lenne megnézni mindkét Kurázsi mamát, illetve a vegyes szereposztást, ha megvalósul. Vajon a nyelvi, színházi, kulturális kontextusok különbsége hogyan jelenik meg a produkciókban, és a vegyes szereposztásban ezek miként találkoznak, keverednek? Vajon hogyan változtat az egyes képek vagy jelenetek tétjén az, hogy Kolozsváron egy fiatal, erős nő mondja, hogy „kurázsi nélkül nem lehet élni”, Drezdában pedig egy jóval idősebb színésznő? És van még sok kérdés, ami már most megfogalmazható…

——————————
Kurázsi mama és gyermekei. A bemutató dátuma: 2019. november 19., Kolozsvári Állami Magyar Színház és Staatsschauspiel Dresden. Rendező: Armin Petras; Szerző: Bertolt Brecht − Paul Dessau; Dramaturg: Katrin Schmitz; Díszlettervező: Olaf Altmann; Jelmeztervező: Cinzia Fossati; Fényterv: Norman Plathe-Narr; Zenei vezető: Incze G. Katalin; Hangszerelés: Thomas Kürstner, Sebastian Vogel; Koreográfia: Denis Kooné Kuhnert; Rendezőasszisztens: Camilla Cecile Körner, Louisa Rogowsky. Jelmeztervező-asszisztens: Bocskai Gyopár. Zenei asszisztens: Anik Urich. Szereplők: Balla Szabolcs, Buzási András, Fogarasi Alpár, Jerovszky Tímea, Kató Emőke, Kicsid Gizella, Laczkó Vass Róbert, Laczó Júlia, Marosán Csaba, Ötvös Kinga,  Platz János, Sinkó Ferenc, Tomoiagă Maria, Tőtszegi Zsuzsa, Varga Csilla; Valamint: Ábrahám Antonella, Bálint Előd, Csutak Réka, Erdei Máté, Gyenge Tímea, Nagy Kopeczky Kristóf, Orbán Szabolcs, Pánczél Kata, Sepsi Melinda, Szalantai Gellért, Szallos Norbert, Szántusz Noémi, Szőcs Szilárd Péter, Tatár Zsuzsa, Varga Péter, Wagner Áron.