Hegyi Réka: Én és a bábszínház

Hegyi Réka: Én és a bábszínház

Borítókép: Az egér, aki nem ismerte a félelmet c. előadásból. Fotó: Nicu Cherciu

Elfogult riport a kolozsvári bábszínházról 

Amikor teatrológia szakra felvételiztem, még úgy terveztem, hogy színházkritikus leszek. De elsőéves koromban láttam néhány frenetikus bábelőadást egy kis kolozsvári bábfesztiválon, és azon nyomban úgy döntöttem, hogy inkább dramaturg szeretnék lenni, vagy bármi, bárki, akinek köze van egy ilyen összetett és csodás alkotófolyamathoz. A felismerés, hogy a műfaj mély, magas, széles lehetőségei messze-messze túlmutatnak azon, amit a szocreál kultúrára-nevelés megmutatott nekünk annak idején, gyermekkorunkban, a rajongásig elfogulttá tett. 

Ez az elfogultság kísér a mai napig: befolyásolta pályaválasztási döntéseimet, hajtott és erőt adott, hogy olvassak a bábszínházról, hogy komoly anyagi áldozatok árán is eljussak a legnagyobb bábos fesztiválra, hogy tanuljak róla, írjak róla; barátságaimat alapozta meg és éltette. Dolgoztam a Puckban irodalmi titkárként, bábszínháztörténetet tanítottam a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen (2004 és 2007 között, óraadó tanárként), színháztörténészként feldolgoztam a kolozsvári bábjátszás történetét (mesteri disszertációt írtam belőle, oral history módszerrel kutatva), színikritikusként pedig egyik vesszőparipám „komolyan venni” a bábos előadásokat, a bábszínházfesztiválokat, és a mai napig válaszolok minden olyan szakmai felkérésre, amely ehhez a területhez kapcsolódik. Egyszerűen azért, mert a „csak bábszínház” vagy „csak gyermekeknek szól”, „dedós”, „komolytalan” és ehhez hasonló megjegyzések még mindig nagyon gyakran elhangzanak, akár szakmabeliek részéről is. 

Azért tartom fontosnak tisztázni az előzményeket, mert tapasztalataim és szubjektív kötődéseim megalapozzák viszonyulásomat a jelenleg még zajló kolozsvári közéleti „affér”-hoz. Azok számára, akik nem tudják, mire utalok, röviden összefoglalom, miről van szó: a Kolozs Megyei Tanács által finanszírozott, kéttagozatos (román és magyar társulattal rendelkező) Puck Bábszínház három egykori magyar tagozatvezetője kezdeményezte egy önálló magyar bábszínház alapítását Kolozsváron – azaz a magyar társulat különválását a romántól. Érveiket a színház vezetősége rágalmazásnak mondja, per lehetőségét is emlegeti, és úgy véli, hogy csak a társulat néhány színésze áll az ügy mögött. A legújabb fejlemények szerint a teljes magyar tagozat aláírta a beadványt. (Aki szeretne több részletet is olvasni a történetről, látogasson el a kezdeményezés Facebook-oldalára, vagy olvasson bele a romániai magyar sajtóban megjelent cikkekbe, nyilatkozatokba, közleményekbe.[1] Megjegyzendő, hogy a téma a magyarországi bulvársajtótól a hazai román sajtóirodákig több szerkesztőség ingerküszöbét is elérte. 

A Sziklahitű Szent László c. előadásból. Fotó: Nicu Cherciu

Nem írtam alá a magyar bábszínház létrehozására irányuló petíciót. Tudom, hogy ez nem oszt és nem szoroz – az enyém csak egy lenne a több száz, több ezer támogató aláírás között. Miért nem írtam alá, ha szívügyem a bábszínház? Egész egyszerűen azért, mert meglátásom szerint a probléma sokkal szerteágazóbb és sokkal több annál, mint amit a petíció érint („a Puck Bábszínház magyar társulatával szembeni, évtizedek óta fennálló intézményes, hátrányos megkülönböztetés teszi indokolttá” az önálló, állami finanszírozású kolozsvári magyar bábszínház létrehozását). 

Nem csak a magyar társulatot érinti például, hogy Erdély kulturális fellegvárában a városvezetés nem épített egy olyan színházat, amely a bábos műfaj sajátos igényeinek is megfelel. Nem csak a magyar társulatot érinti, hogy megalakulása óta a bábszínház élére többnyire politikai, nem szakmai kritériumok mentén nevezik ki az igazgatókat. Persze, voltak szerencsésebb időszakok is, amikor a műfaj iránt elkötelezett színházi emberek vezették a Puckot (például Mircea Ghițulescu író, esszéista, Mona Marian/Chirilă rendező). És szinte biztos, hogy dokumentálták a jelenlegi direktor (Emanuel Petran színész) versenyvizsgáját is, és a törvények szerint státusa feddhetetlen – de sokmindent, amit tett, vagy még inkább nem tett, nem lehet dokumentálni. Például azt a történetet, amikor interjút szerettem volna készíteni vele az Art Limes folyóirat számára, és ittasan fogadott, minősíthetetlen hangon kiosztott, majd megtagadta a választ túlságosan provokatív kérdéseimre. 

Mint ahogy az sem véletlen, hogy ennek a 70 éves intézménynek nem is volt jóformán olyan menedzsere, akire emlékeznénk ma. És ha az emlékezésnél tartunk, itt egy másik, nem kizárólag magyar társulatot érintő kérdés: hol van a kolozsvári bábszínház dokumentálható története? A mai napig csak szeleteket ismerünk belőle, többnyire Kovács Ildikó néhai bábrendező előadásaihoz vagy a MIM7 pantomimcsapathoz kapcsolódó visszaemlékezések alapján… Már 1999-ben is borzalmasan nehéz volt cikkekből, a még élő alapító tagok és a nyugdíjas bábosok faggatásából összeállítani egy szócikket, amit, úgy tudom, azóta sem egészített ki és nem pontosított senki (Cristian Pepino: Dicționarul teatrului de păpuși, marionete și animație din România, Editura Ghepardul, 1999 – a kolozsvári bábszínház és alkotói szócikkeit szerkesztettem). 

Elmesélem azt is, miért dúl fel engem minden történet, ami a bábszínházhoz kapcsolódik. Elsőéves koromban körvonalazott álmomat beteljesítve másfél évig (1998—2000) irodalmi titkára és rövid ideig társulatvezetője voltam a Puck Bábszínház magyar tagozatának. Sok keserűség, csalódás és frusztráció kíséri életemnek ezt a szakaszát… És ezektől nem tudok szabadulni most sem, amikor elfogulatlan, profi elemzést kellene írnom a kolozsvári bábszínházról, mert közben kirobbant a már említett, sokszereplős, botrányos, dzsungelként szerteágazó… minek is nevezzük? Vita? Bár az lenne, de nem az! A bábosok érdekét előmozdító leleplezés? Ó, dehogy, ahogy a dolgok jelenleg festenek, ők húzzák a rövidebbet. Ismét. És közvetve a kolozsvári közönség. 

Tény, hogy akkor sem tudtam a feladatra koncentrálni, amikor (kb. három hónapja) arra érkezett felkérés a Játéktértől, hogy az őszi lapszám bábos tematikája számára portréinterjút készítsek a kolozsvári magyar társulat egyik vezető bábszínészével, Urmánczi Jenővel: meséljen a pályájáról, arról, hogyan, milyen körülmények között dolgoznak, mi foglalkoztatja a fiatalodó társulatot stb. Alighogy találkoztunk, kiderült, hogy nem társulatvezető már. Sőt. Nagyon komoly problémák vannak a bábszínházban: az igazgató ellehetetleníti a munkájukat, a pályázaton nyert támogatások felhasználását, turnékon és fesztiválokon való részvételüket. Ettől a helyzettől fojtogatni kezdett minden olyan emlék, személyes történet, aminek semmi köze nem kellett volna hogy legyen a beszélgetésünkhöz, de mégis gyökeresen megváltoztatta az alaphelyzetet. 

Nem a bábművészetről, nem szakmai kérdésekről beszélgettünk az első egy órában, hanem arról, hogy milyen sok apró mozaikkockából áll össze az a kép, amit ő is lát, s én is látom, értem, sőt, itt most az érzem is helyénvaló szó, mert benne voltam valamikor hasonlóban. Aki nem tapasztalja meg ennek az állapotnak az igazságtalanságát, kiszolgáltatottságát, el sem tudja képzelni, miről van szó. Persze, ott vannak a tények. Valamennyi dokumentált, bizonyítható, amiért az igazgató perrel fenyegetőzhet. De nagyon sok állítás nem bizonyítható. A fenyegetettség. A stressz. Az anyagi kiszolgáltatottság. Hogy akiben nincs kellő alkalmazkodási készség, aki nem tudja lenyelni az igazságtalanságot, az csomagol, és elmegy. Más társulathoz, ha teheti. Külföldre. Vagy szakmát vált. És cipeli magával a kudarc fojtogató érzését. Hogy feladta, hogy nem akart szellemileg, lelkileg sérülni, vagy még több sebet nyalogatni, csak azért, mert hivatásának tekintette, szerette, tudta művelni ezt a műfajt. 

A Kishercegszemmel c. előadásból. Fotó: Nicu Cherciu

Azért vagyok erről meggyőződve, mert én is magamban hordozom ezeket a sebeket. Annak ellenére, hogy nem bábszínész voltam, és csak rövid ideig bírtam azt, ami akkor volt, és úgy tűnik, most is van. Talán még rosszabb is a helyzet, nem tudom. Vérlázító például, hogy az alkalmazottaknak beszélniük sem lenne szabad, hiszen aláírattak velük egy olyan belső szabályzatot, amiben, többek között, az is benne foglaltatik, hogy nem kelthetik rossz hírét az intézménynek. Ez azt jelenti, hogy meg sem jelenhet az interjúnk, hogy ne sodorjam bajba interjúalanyomat. 

A beszélgetésünk óta eltelt időszakban viszont felpörögtek az események, és a Játéktér őszi lapzártája előtti hetekben a jelenleg fennálló helyzetről és a Kolozsvári Magyar Bábszínház tervéről sajtótájékoztatót tartottak, a helyi és az országos médiában több cikk jelent meg a témáról, a bábszínházigazgató és a magyar társulat vezetője is megszólalt (lásd a lábjegyzetben). Az Urmánczi Jenővel zajlott beszélgetésünkben érintett témák is felbukkannak a sajtóban, ma már anakronisztikus lenne ezeket lehozni. 

De, mint említettem, az eredeti elképzelést az interjúról felülírták azok az emlékek, frusztrációk, kellemetlen tüskék, amelyek a mai napig meghatározzák viszonyulásomat mindenhez, ami a kolozsvári bábszínházhoz tartozik. Felfakadtak a sebek, ez van. Lehet, hogy nem kellene felsorolnom, mi fáj, mert személyes emlékek, mert nem visznek előre, mert nem mondanak semmit a mostani helyzetről. Vagy talán mégis. Hozzájárulnak az összkép megértéséhez. 

Sejtésem szerint sokan, nagyon sokan nem tudják, hogy a jelentéktelennek tűnő, „csak” az érintettek számára frusztráló emlékek nagy eséllyel hozzátartoznak ahhoz a mozaikhoz, azokhoz az okokhoz, amelyek a bábszínház szétcsúszásához vezettek, a bábelőadások csapnivaló színvonalához, ahhoz, hogy bábszínházas körökben az egykor tündöklő csapatot elfelejtették. Összeszorul a torkom, amikor azt mondja interjúalanyom, hogy „nincs történetünk”… Mert van. De ebben a történetben sok olyan kicsi történet van, mint az én személyes keserűségeim. És hiányok vannak: nincs archívum, nincs krónika, nincs irattár. Lassan már emlékek sincsenek, mert sokan elhunytak azok közül, akik még mesélhetnének a kolozsvári bábjátszás tündökléséről és bukásáról. 

Álljon hát itt az én bábszínházas krónikám.

Amikor először versenyvizsgáztam, gyanús kellett volna hogy legyen az intézmény, hiszen fontosabb volt a papírformaság, a tény, hogy még nincs meg az egyetemi diplomám, mint a szakmai elhivatottság. 

Amikor lelkes pályakezdőként bementem álmaim munkahelyére, kiderült, hogy egy koszos padláson szedett-vedett bútordarabok alkotják az irodalmi titkárságot, ahol a bérszámfejtő archívum mellett két dobozban őrizték az akkor 50 éves intézmény történetét is, néhány ősrégi, indigóval sokszorosított rendezői példány formájában. Egy kiszuperált díszletasztal mellett egy tonet – és a beszerzőtől kapott 1 lejes toll, amit a következő megjegyzéssel adott át: „becsüld meg magad, lám, nem 10 banis tollat kapsz. Új szék nem jár még neked, hová gondolsz?” 

Minden 10-20 színes lapra, amire szórólapot sokszorosítottam (műsorfüzetre nem volt költségvetési keret), kérvényt kellett benyújtani, amiben megindokoltam az irodalmi titkárság igényeit. Az egyetlen számítógépen a kasszással osztoztam. 7-re kellett bejárnom, mert adminisztratív személyzetnek soroltak be, de dolgozni csak 3 után tudtam, mert a kasszás akkor hagyta abba a munkáját. Saját költségemen leveleztem munkaügyekben, internetkávézókban. Kinevettek, amikor azt mondtam, hogy akkor is elmegyek a fesztiválokra, amikre meghívót kapunk, ha a színház nem tud előadással részt venni. Túlbuzgónak láttak. Bizonyára az is voltam. De természetesen nem bántam meg, hogy mindent beleadtam a munkámba. 

A Kolozsvári mesék c. előadásból. Fotó: Nicu Cherciu

A lelkesedésem viszont elsorvadt. A kolozsvári bábszínház akkoriban nem reprezentatív, szép múlttal rendelkező közművelődési intézményként volt ismert a köztudatban, hanem csak sikkasztási pereiről és egy gondatlanságból leégett raktárról (ahol színháztörténeti jelentőségű produkciók díszletei és bábjai pusztultak el) jutott eszükbe az embereknek. Nem volt játszóhelye sem, mert az egykor raktárnak épített térben épp székeket cseréltek „felújítás” címén, és a megyei tanács egyéb előadótermeit ajánlotta fel, míg az átalakítási munkálatok zajlottak. Nagyobb tragédia volt, hogy egy inkompetens, politikai alapon kinevezett igazgatóra bízták az építkezések irányítását, akinek halvány lila dunsztja sem volt arról, milyen kellene hogy legyen egy jó, bábelőadások bemutatására, gyermekközönség fogadására alkalmas tér… Ahol felnőtteknek is játszani lehetne, sőt, kellene (azóta is bábjátszásra alkalmatlan, színpadtechnikai szempontból csapnivaló a tér). 

A magyar társulat is szét volt csúszva. Nem szép ide kiteregetni, ezért nem mondok neveket, de sajnos elég sokan kávézás ürügyén itták a féldeciket a sarki köpködőben, már próba előtt, persze utána is, és ott, a talponállóban „megváltották” a bábszínházat… Amikor ki kellett állni egy közös ügyért, mindenki hallgatott (most nem teszik, kipakolták a szennyest, ez mindenképp nagy előrelépés, remélem). Voltak fiatalok, lelkesek, tehetségesek, akiknek nem volt olyan kollégájuk, akitől tanuljanak. Közben megalázóan kicsik voltak a bábos-fizetések… 

Komoly kihívás volt a társulatépítés, mert megélhetési gondok miatt nagyon nagy volt a fluktuáció. Színészeknek eszükbe sem jutott volna bábozásra adni a fejüket (ez is változott, hál’istennek, azóta Marosvásárhelyen bábos szak indult, Kolozsváron a színisek tanulnak tárgyanimációt is, a jelenlegi társulat nagy részének van szakirányú felsőfokú végzettsége). A rangidős bábosok sok éves tapasztalatát sem lehetett elfogadtatni mint végzettséget helyettesítő kvalitást, ők is anyagi gondokkal küszködtek. 

Nem lehetett vendégművészt hívni – egyrészt nem volt pénz megfizetni, de aki pénz nélkül is eljött volna, mint ahogy el is jött például Kovács Ildikó és több bábos a néhai Aranycsapatból, azt az intézmény nagyon hálátlanul, sőt, sokszor tiszteletlenül fogadta. Hosszú évekig be kellett érni a „házi” rendezővel, tervezővel. Turnén, külföldön is, a buszsofőrhöz kellett alkalmazkodni, felülírhatta bárkinek a döntését, mert nem indítottak ellene fegyelmi eljárást. A kiszolgáltatott bábszínészek ellen viszont szigorú elvek mentén indítottak eljárást, ha késtek, például. A fiatal kollégák, akik ekkor csöppentek a társulatba, nem találták a helyüket, nagyon sokan rövid idő után felmondtak. 

Mire átadták a felújított épületet, nem volt megfelelő technikai felszerelés, kicsi és kényelmetlen volt a színpad. Nem volt ambíció arra, hogy rangos fesztiválokra jusson el a bábszínház. Nem volt ambíció a csapatban, hogy tanuljon, hogy képezze magát (ma, húsz évvel később, ez is másképp fest, a petíció szerzői többek között ezért álltak ki a nyilvánosság elé sérelmeikkel)… Az ország többi intézményében is hasonló volt a helyzet, de valahogy mindegyik talált módot arra, hogy nagyobb odafigyeléssel, több emberséggel tegye jobbá a művészek helyzetét. 

Számomra akkor telt be a pohár, amikor kiderült, hogy az irodában levő egyetlen számítógéphez másnak is van hozzáférése, egy színész kollégának, aki azért kapott kulcsot az irodához, hogy az akkori igazgató versikéit begépelje. Gondatlanságból letörölte az elektronikusan archivált munkámat, többek között a bábszínház történetét (oral history módszerrel készült többórás interjúkat és átirataikat). Nem volt, akin számon kérni a mulasztást, nem lehetett rekonstruálni semmit. Nemhogy segítséget, de megértést sem tapasztaltam az akkori vezetőség részéről. Én abban a helyzetben feladtam. Otthagytam az intézményt.

Azóta is teherként viselem a döntést, mert néha felmerül bennem, hogy talán mégis maradni kellett volna. Felvenni a kesztyűt. Még többet adni magamból. Más utat is kipróbálni… Kitartani. De hát nem így alakult, és kész, részemről itt le is lehetne zárni a történetet. Nem zártam le, hisz említettem: azóta is megnézek minden előadást, követem a fesztiválok programját, ha felkérnek, szakmai fórumokon is megszólalok – de valahogy mindig túl intrikusra sikerül minden megszólalásom, túl kritikusra minden szövegem… (A Kovács Ildikónak és Mona Mariannak állított emléktáblák avatásakor például nehezményeztem, hogy nem szólították meg az akkor még élő társulatalapító bábosokat, hogy mennyire hiányos a magyar nyelvű honlapjuk stb. Nem jegyeztem le, más sem, így szinte semmit sem ér – ez sem. A fesztiválok hazai merítése nagyon-nagyon gyenge évek óta, a „puckos” produkciók is legjobb esetben közepesek – és a szigorúan szakmai elemzésbe nagyon nehéz belopni a szeretet és elfogultság hangját…)

Summa summarum: tiszta szívemből örülök, hogy a jelenlegi társulat úgy döntött, hogy hallatja hangját, hogy nem hagyja, hogy megfélemlítsék, hanem megpróbálja megoldani a helyzetet, törvényes úton, a közösséget és a nyilvánosságot maga mellé állítva. A lényeg, hogy hagyják őket dolgozni. Nagyon szurkolok nekik, és azt kívánom, hogy a bábszínház végre méltó helyet foglalhasson el Kolozsvár kulturális kínálatában!


[1]Időrendben (a teljesség igénye nélkül) a következő anyagok fontosabbak:

Kis Judit: Ellehetetlenítették a magyar társulat működését. KrónikaOnline.ro, 2020. aug. 18.

Tőkés Hunor: Puck Bábszínház: a magyar tagozat kettészakad, de a vádak közül, mi igaz? Transindex.ro, 2020. aug. 18.

A Kolozsvári Magyar Bábszínház kezdeményező csoport közleménye. Játéktér.ro, 2020. aug. 18. 

Sebők Tímea – Ferencz Zsolt: Petíció és eltérő álláspontok – önállósodna a Puck Bábszínház magyar társulata. KolozsváriRádió.ro, 2020. aug. 19.

Varga Ibolya: a diszkrimináció súlyos vád, amit dokumentumokkal és tényekkel kívánok megcáfolni.Transindex.ro, 2020. aug. 20.

Tagadja az Apropó Egyesület, hogy a Puck Bábszínház nevében pályázott volna a BGA-hoz. Maszol.ro, 2020. aug. 20.

Reagált a Puck Bábszínház magyar tagozatvezetőjének kijelentéseire a KOMAB. Transindex.ro, 2020. aug. 20.

Zsizsmann Erika: Puck Bábszínház: a vezetőség cáfol, a kipakolóbábszínészt felelősségre vonják. Maszol.ro, 2020. aug. 25.

KOMAB: a Puck Bábszínházban a megfélemlítés a módja annak, hogy ne legyen kritika. Transindex.ro, 2020. aug. 27.

Csiki Zsuzsanna: Sajtóban zajlik a Puck-vita. Tagad a KOMAB, kivizsgálást kér Petran. Szabadság.ro, 2020. aug. 27.

Csiki Zsuzsanna: Puck-ügy: mennyire közös az a bizonyos közös nevező? Szabadság.ro, 2020. szept. 15.