Körkérdés a karanténszínházról – IMRE ZOLTÁN

Körkérdés a karanténszínházról – IMRE ZOLTÁN

A Játéktér 2020. nyári számából
Fotó: Y, Szigligeti Színház, Nagyvárad

A 2020-as tavaszi járványügyi lezárások idején a színházak világszerte igyekeztek pótolni a nézőik számára az elmaradt színházélményt online elérhető előadások formájában. Az online színház, amely több előadásformát takar, de amely a köznyelvben a karanténszínház nevet kapta, nem új keletű kérdéseket vet fel a színháztudományi értelmezések horizontján (ld. az élő vs. digitális dichotómiáját). Ebből kiindulva kérdeztünk rá színikritikusok, színháztörténészek és alkotók online színháznézési szokásaira, véleményére és meglátásaira, hogy milyen tapasztalataik voltak erről a karantén idején, és szerintük hogyan változhat a színház a vírus utáni korszakban.

IMRE ZOLTÁN, színháztörténész

Hogyan fogadta az online/streamelt előadások dömpingjét, és mik voltak a szempontok egy-egy előadás kiválasztásakor? Inkább az élőben sugárzott eseménybe kapcsolódott be?

Alapvetően különbséget tennék a streamelt és az online elérhető előadások között. Miközben a streamelt előadásnál az előadás a streamelés közben zajlik, addig az online előadásnál az adott előadásról előzőleg rögzített felvételt rakják fel egy adott időpontban a netre, miközben a lejátszás idejében nem zajlik az előadás. Sportközvetítések nyelvén szólva tehát különbség van „élő” közvetítés és „felvételről” való közvetítés között. Streamelt előadással, „élő” közvetítéssel már korábban is találkoztam. Évekkel ezelőtt a Theatre de Complicité egyik előadását, The Encountert (2015, rend.: Simon McBurney) néztem a nappalinkból, csatlakozva a helyszínen, a londoni Barbican Theatre-ben tartózkodó nézők közösségéhez. Hasonló módon láttam, amikor a Complicité a berlini Schaubühnével, szintén McBurney rendezésében, bemutatta és online közvetítette a Beware of Pity c. előadásukat (később ezt a helyszínen is megtekintettem Berlinben). Furcsa érzés volt, hogy miközben a családom éppen vacsorázott, én a technológia segítségével valami olyannak lehettem részese Budapesten, ami több ezer kilométerre – Londonban, illetve Berlinben – zajlott. A jelenlegi helyzetben a vírusveszély miatt, nagyon helyesen, streamelt előadásból viszonylag kevés volt. Nekem egyet sikerült így látnom, a marosvásárhelyi Sirályt (rend. Keresztes Attila).

Ami viszont tömegesen fordult elő, az online térben megjelent felvételek. Kezdetben, március közepén még rohangáltam az online térben, mint valami virtuális pók. Mindent szerettem volna látni, s az esti menetrend kialakításánál fontos szempont volt, hogy melyik előadást szeretném megnézni, s az mikor kezdődik. Ekkor még az online előadás határozta meg az esti programot, s ehhez igazodtam, hiszen ezek az előadások általában csak bizonyos ideig voltak elérhetőek. Aztán ez gyorsan megváltozott: rövid időn belül rájöttem, hogy nincs olyan felület, ahonnan ne tudnék előadást rögzíteni. Mostanság már nem rohangálok, a mit-mikor-nézek-re vonatkozó döntés visszakerült hozzám. Ha ahhoz van kedvem, akkor a felrakáskor nézem, ha nincs, vagy esetleg más dolgom van, vagy egyszerre több előadás megy, akkor kiválasztom a legérdekesebbnek tűnőt, megnézem, miközben gyorsan elmentem a többit. Két hónap alatt így elég nagy előadástárat halmoztam fel, de hogy mikor fogom megnézni őket, jó kérdés, mondjuk nyáron, amikor általában nincs színház.

Viszont csak remélni tudom, hogy a vírushelyzet elmúltával továbbra is lesznek streamelt és online előadások, mert így olyan helyekről tudnék előadásokat nézni, ahová sajnos fizikailag nem juthatok el. A jelenlegi kínálat a Broadwaytől és a West Endtől Hamburgon, Genten, Párizson, Komáromon, Pesten, Miskolcon keresztül Marosvásárhelyig, Szatmárig, Bukarestig és még számos helyig terjed. Persze ennek mindenféle jogi következményei vannak, hogy az anyagiakról már ne is beszéljünk, de a filmipar tud – ugyan nem konfliktusmentes, lásd Netflix – példákat, ahol ezt sikerült megoldani. A színház területén is voltak kezdeményezések, lásd a fenti Complicite-példákat, de eddig ez nem igazán terjedt el, s nemcsak a színházcsinálók, hanem a nézők is ódzkodtak ettől a lehetőségtől. Remélem, ebben változás lesz, s a vírushelyzettel nem múlnak el az így közvetített előadások!

Míg Peggy Phelan szerint a performansz élő jellege nem marad meg a felvételen, addig Philip Auslander ezt klisének tartja, hiszen a színház ún. „liveness”, élőművészeti jellegének kérdése csak kontextuson múlik. Hogyan érvényesek ezek a kérdések a mai streamelt előadásokra?

Phelannek igaza van abban, hogy az élő jelleget nem lehet elmenteni, mert az már és mindig valami más lesz. Auslandernek viszont abban van igaza, hogy az élőség nem előzetesen eldöntött valami, s nem az élő-közvetített bináris oppozíción alapul, hanem kontextusfüggő, s ez a kontextus dönti el, hogy mi számít élőnek: lásd a fenti példákat, illetve a sportközvetítések „élő” jellegét. Mostanság számosan a színház specifikumaként a phelani élőséget-jelenlétet határozták meg, mintha ezek a találkozások függetlenek lennének/lehetnének a mediatizáltságtól, s mintha ezeket a találkozásokat nem befolyásolnák azok a tapasztalatok, amiket más médiumokkal való előzetes találkozáskor szerzünk. Többen pedig a színházat féltették az online térben való megjelenésektől. Én ezt egy kicsit másképp látom. Egyrészt a nyugati kultúra története során a színház mindig intermediális jelenségként működött, már csak a nézők miatt is, akik magukkal vitték/viszik a más médiumokkal kapcsolatos tapasztalataikat a színházba. Másrészt a színház mindig reagált a mindennapi életben bekövetkezett mediális változásokra. Sőt egyesek szerint annak köszönheti létét, hogy olyan tapasztalati színhelyként működött, ahol alkotók és nézők biztonságos környezetben tudták kipróbálni és megtapasztalni a legújabb technológiai és egyéb újításoknak a produkcióra és a percepcióra gyakorolt hatásait és következményeit. Harmadrészt pedig azért sem félteném a színházat az online tértől, mert eddig is voltak olyan előadások, amelyek a technológiai médiumokat (rádió, televízió, videó, stb.) beépítették az előadásokba, így tágítva/módosítva azt, hogy mit tekinthetünk színháznak. Csak emlékeztetnék, hogy amikor a mozi megjelent, hasonló folyamat játszódott le: a színházat elkezdték félteni, arról cikkezve, hogy az új médium megjelenése véget vet működésének. Nem ez történt: a mozi és a színház is köszöni jól van. Bár a mozi vált tömegmédiummá, a színház előtt számos más lehetőség nyílt meg.

A streamelt/online színház kapcsán, mint fentebb már utaltam rá, egy másik terület, a sport jut az eszembe. A sportközvetítések nem ölték meg az adott sportágat. Éppen ellenkezőleg: egyrészt még népszerűbbé tették, másrészt pedig demokratizálták a hozzáférést. Nemcsak azok számára tették elérhetővé, akik el tudtak utazni a helyszínre, ennek minden gazdasági következményeivel, hanem a társadalom széles rétegei számára vált elérhetővé tekintet nélkül földrajzi, ideológiai, kulturális stb. határokra. A közvetíthetőség mediatizáló, és a közvetítésekből származó nem csekély anyagi bevétel kényszerítő erejének a hatására az egyes sportágak is változtak ugyan, de ezek a változások, legalábbis a labdarúgás tekintetében például, nem voltak radikálisak a mérkőzések lebonyolítására vagy a csapatok létszámára vonatkozóan. (Gazdaságilag igen, de ezzel most nem foglalkoznék.) Következésképp a streamelt/online színházról szóló vitában a hangsúlyt nem a színház kihalására és nem is a színház egyedi specifikumára helyezném, hanem a hozzáférésre: a nem láthatom-láthatom közötti választásnál – természetesen az utóbbira. A stream vagy a felvétel által biztosított azon lehetőségre, hogy a színház végre kiléphet a hely és idő, az itt és most fogságából. Hogy az nem ugyanaz? Persze hogy nem, de ennek ellenére tökéletesen élvezhető! Visszatérve a sportos példához, én, de szerintem emberek milliói vannak így ezzel, a sportközvetítéseket és főleg a focimeccseket tökéletesen tudom élvezni annak ellenére, hogy nem vagyok fizikailag jelen a Manchester United vagy éppen a Barcelona stadionjának hetvenezer nézője között.

A mérkőzésekről virtuális-mediális módon szerzett tapasztalat pedig nem zárja ki, sőt inkább megnöveli azon vágyamat, hogy egyszer, ha arra járok, és megengedhetem magamnak, akkor szeretném megtapasztalni a hetvenezer néző közötti szurkolást/létezést, s élőben a helyszínen, de legalább távolról látni Messit, C. Ronaldót vagy éppen valamelyik másik futballzsenit (lásd erről Esterházy Utazás a tizenhatos mélyére c. könyvének a liechtensteini nagynénire vonatkozó fejezetét, 22−23. old). A legnagyobb stadion, amibe eddig eljutottam, az a Sporting lisszaboni ötvenkétezres stadionja volt. Szeptember végi hétfő estén történt Lisszabon külvárosában. Kicsit izgultam, hogyan fogom megtalálni a stadiont. Nem kellett volna. Ahogy kiléptem az egyetem kapuján a főút felé fordulva, zöld-fehér egyenmezbe öltözött szurkolók csapataival találkoztam. Csak követnem kellett őket, s már ott is voltam. Rohantam be a stadionba, fel a fölső karéjra, be a helyemre, ahol meglepetés ért. Szinte egyedül voltam, a szurkolókat elnyelte a föld. Persze, hiszen csak 8 óra volt, a meccs meg 9-kor kezdődött. Mindenesetre én már ott üldögéltem a nézőtéren, néhány magányos turista társaságában egy órával (sic!) a kezdés előtt. Mondanom sem kell, hogy kezdésre a helyi erők szinte színültig megtöltötték a stadiont. A mérkőzésen az ellenfélnél sokkal esélyesebbnek tartott hazai csapat vesztett, s a nézők a lefújás előtt elhagyták a stadiont. Ez megint egy kicsit furcsán érintett. Nem kíváncsiak a végére? A televíziós közvetítéseken is mindig meglepődve tapasztalom, hogy egy Manchester-meccs utolsó tíz percében a nézők elkezdenek kiszállingózni a stadionból. Mondanom sem kell, hogy én – akit a hazai focika az utóbbi évtizedekben nem kényeztetett el túlságosan (eufémizmus), tulajdonképpen a nyolcvanas évektől nem nézem a magyar meccseket – Lisszabonban és a televízió/monitor előtt mindig maradtam/maradok – a végéig, annak is a legvégéig! S ezt nem befolyásolja, ahogy a színháznál sem, hogy a helyszínen vagy a televízió/számítógép képernyője előtt foglalok helyet. Ezen vágyamat nem korlátozza a médium. Következésképp, a vírushelyzetben próbáljuk meglátni a lehetőségeket! Annak a lehetőségét, hogy korábban is rendelkezésünkre állt ugyan az online tér, de eddig – főleg munka szempontjából – alig használtuk. Gyakran tartunk utazással egybekötött személyes találkozókat, irodát üzemeltetünk például, pedig ezek nagy részét, természetesen nem minden részét és nem minden fajta munkát, meg lehetne oldani a technológia segítségével környezetkímélőbben, gyorsabban és egyszerűbben – home office-ban. Remélem, hogy a vírushelyzetben használt online lehetőségeket nem fogjuk gyorsan elfelejteni!

Az online nézőség megváltoztatja-e a nézési szokásainkat, és hogyan? Más médiumokhoz kapcsolódó szokásaink belejátszhatnak-e ebbe? Milyen előadásnézési stratégiákat tapasztal vagy folytat: vadászó (kulcsjeleneteket kikereső), belefeledkező, felületes? Különböznek ezek a hagyományos színházi nézői attitűdtől?

Az streamelt/online nézhetőség, ha nem is megváltoztatja, de mindenképpen bővíti a nézési-befogadói szokásainkat. Saját privát teremben nézem az előadást, online előadás esetében akkor állítom meg, amikor én szeretném, vagy netán előreugrok, vagy visszanézek egy-egy jelenetet, ha úgy kívánom, ami alapvetően más nézői attitűdökkel ruház fel, mint a színház közösségi terében. A hogyan-és-mikor-nézem-re vonatkozó döntés pedig ismét visszakerül hozzám, a nézőhöz. Ez viszont nem jelenti azt, hogy hirtelen elfelejtem, hogyan nézek/viselkedek előadások megtekintésekor a közösségi alkalomként létrehozott színházban. A két minta nem zárja ki, hanem csupán módosítja egymást! Sőt megtanulok színházat nézni egyedül vagy az általam választott közösség – család, barátok – részeként.

A más médiumokhoz kapcsolódó befogadói-értelemzői stratégiáink és szokásaink nemcsak most, de mindig is befolyással bírtak a néző színházi tapasztalatának megszervezésekor. Ami jelenlegi nézői tapasztalatomnak korlátot szab, az nem a médium, hanem annak használata, azaz a felvételek gyatra, koncepciótlan minősége. A felvételek nagy részén sajnos látszik, hogy nem sokat foglalkoztak velük, gyorsan letudták őket, de nem gondolták át a felvételből származó, egy másik médiumban való megjelenésből fakadó következményeket. Itt ismét a sportot említeném: nemcsak a sport/sportoló, a közvetítés is profi. Többkamerás felvételekkel operálnak, teljes mértékben átgondolt módon, pontosan tudják, hol vannak a kamerák, s mit lehet velük látni/ láttatni. S én is mint néző tudom, mert az évek során megtanultam a közvetítés dramaturgiáját. Ha futballról van szó, mindig tudom, hogy a pálya melyik részén történik az esemény még akkor is, ha csak egy részét látom az egész pályának. Sőt a kamerák segítségével olyan dolgokat is megláthatok, amiket még a stadionban ülők sem… (Ez vezetett a videóbíró bevezetéséhez.) Természetesen nem lehet a sportközvetítések metodológiáját egy az egyben a színházra alkalmazni, de meg lehetne nézni, hogy hogyan csinálják, mert elég profin teszik.

Az általam korábban vagy éppen mostanság látott színházi közvetítések nagy része azon a színházkoncepción alapult, miszerint a színházban legfontosabb a színész, s a színésznek is a szája-feje, amivel a szöveget mondja/kifejezi. Ennek a koncepciónak a következtében, még ha egy többszereplős táncos jelenetet közvetítettek, például a miskolci A feketeszárú cseresznye (rend. Szőcs Artur) c., egyébként remek előadásból, akkor a kamera hosszan fókuszált a főszereplő fejére, de nem mutatta a teljes alakot és a többieket, ahogy egyszerre táncolnak vele.

Kétségtelen, a színész és/vagy a szöveg fontos a színházban, de nem mindig a legfontosabb, hiszen csak a színpadon lévő jelek- és jelrendszerek egy-egy elemét jelentik. A felvételeknél tehát egyszerre kellene érzékeltetni az egészet és annak részleteit. Ebben a tekintetben is sokat tanulhatna a színház a sportközvetítésektől. A vírushelyzet talán segít újragondolni azt a felfogást, miszerint a színház minden más médiumtól való különbözőségében különleges. Különleges, de nem pont egyedi specifikumai miatt – éppen ellenkezőleg, abban különleges, hogy képes volt, s remélem, most is képes lesz, egyfajta hipermédiumként magába olvasztani, felhasználni és kihasználni minden más kortárs médiumot.

Sőt a színházi előadások elemzésének a tekintetében is sokat tanulhatnánk a profi sporttól. A több kamerával rögzített sportfelvételekből a nézők egy összevágott változatot látnak a képernyőn, de a helyszínen rögzített teljes változatokat az adott csapat is felhasználhatja elemzés céljából. Így az adott szituációt több kameraállásból tudják újranézni, bizonyos programok pedig a háromdimenziós megtekintésben és a taktikai elemzésben segítenek is.[1] Ennek következtében nemcsak azt követhetik nyomon, hogy az ellenfél milyen taktikai alakzatokat használ, s egyes mérkőzéseken hogyan és miként módosítja ezeket, hanem egyes játékosokra lebontva is megtudhatják a képességeit: melyik az erősebb/ügyetlenebb lába, milyen cselei vannak, hogyan fejel, hogyan helyezkedik, honnan hova szokott befutni, és így tovább. A profi csapatoknál elemző teamek vannak, akik napról napra, hétről hétre követik és elemzik saját csapatukat és az ellenfeleket. Ehhez képest a színházkritikai és a színháztörténeti elemzések a technológiai invenciók előtti mediális kőkorszakban vannak: a papír-ceruza/toll és a pillanatnyi, szubjektív impressziók korában, amikor még az is kérdés, hogy felvételeket használhatjuk-e az elemzés során. Azt hiszem, legalábbis remélem, hogy a streamelt/online előadások nemcsak a színházat kényszerítik saját és a közvetítések módszereinek újragondolására, hanem a színházról való írás (kritikai és történeti) metodológiájának az újratervezésére is késztetnek. S az is lehet, hogy különbséget lehetne tenni a nézőkhöz és az elemzőkhöz eljuttatott felvételek között. Ismét csak azt kívánom hangsúlyozni, hogy a technológia már adott és ismert – ne féljünk a felhasználásától!

Írhatunk-e hagyományos értelemben vett kritikát ezekről az online látott előadásokról, olyanokról például, amelyek csak egy kameraállásból rögzítették az előadást?

Bár én több okból nem írok kritikát, részben a fent ismertetett anomáliák miatt, el tudom képzelni az elemzést, főleg olyan előadásokról, amelyeknél az adott előadás specifikumaiból kiinduló, azokat egy másik médium közegében megmutató, átgondolt, megtervezett felvételek alapján van szó. Már csak a nézők miatt is, jó lenne valamilyen egységes, de nem uniformizáló protokollt kialakítani, amit a néző is megtanulhat, így növelve az élvezeti faktort. Frontális elrendezésű előadásoknál például kifejezetten hasznos lehetne az olyan nagy felbontású felvétel, amely egy pontból, mondjuk a tizedik sor közepéről rögzíti az előadást. Már ha a tizedik sor közepe a nézőtér középén van. Az elemzőknek pedig ez a felvétel kiegészülhetne olyan felvételekkel, amelyek az adott előadást más nézőpontokból rögzítették. S az elemző egy program segítségével elemzés közben váltogathatná a különböző felvételeket, vagy megállítva akár bele is zoomolhatna az adott felvételbe. Ha viszont nem frontális elrendezésben jelenik meg az előadás, ez természetesen újabb megoldandó problémát jelent a rögzítés szempontjából. Megint csak arra hivatkoznék, hogy a hangsúly nálam, színháztörténészként/elemzőként, nem az élő és közvetített, hanem a (valahogy-bárhogy) látott, illetve nem látott között van. Színháztörténészként rendkívül boldog lennék, ha mondjuk, felvételről megnézhetnék egy ókori athéni vagy egy Shakespeare korabeli Globe-előadást például. De nem vagyok biztos abban, hogy a közvetítéseknél azt az (egyébként elérhetetlen) célt kellene kitűznünk, hogy azt a tapasztalatot hozzuk létre, amit a színházban a néző szerezhet. Inkább azt javasolnám, hogy a technológia és egy másik médium segítségével nemcsak azt kellene rögzíteni, amit a nézőtéren ülő néző láthatott, hanem olyan részleteket és helyzeteket is megmutatni (hátulról, felülről, oldalról például), amit a néző sohasem láthatott, de az elemzéshez talán szükséges lehet. Mindenesetre a közvetítéseket/rögzítéseket alaposan át kellene gondolnunk!

Megváltozik-e az online nézés gyakorlatában a színházi közösség fogalma?

Igen, egyrészt kiszélesedik, mert olyanokkal nézhetem az előadást, akikkel fizikailag nem vagyok egy térben, így a technológia segítségével ez akár kontinenseket és különböző társadalmi, politikai, ideológiai stb. határokat is átívelhet. Másrészt pedig remélhetőleg átírja a valós, ott lévő és virtuálisan jelen lévő nézők közötti merev határokat is. Sőt a streamelt/online előadások nézőinél megjelent az azonnali reakció: a csetelés. Streamelt előadásoknál meg az is pontosan követhető, hogy éppen hányan nézik, pontosabban hány képernyőn megy az adott előadás, hiszen a tulajdonos még ettől bármit is csinálhat. Illetve az is látható, hogy közben hányan hagyták ott az adott előadást. Online előadásoknál pedig azt lehet így követni, hogy hányan nézték meg vagy kezdték el nézni, s végül teljesen vagy milyen hosszan nézték. Ezekből az adatokból pedig a nézői reakciókra lehetne következtetni – a cseteknél direkten, a nézésnél/elhagyásnál pedig indirekt formában.

Változni fog-e a színház vírushelyzet után?

Remélem, hiszen komoly kihívás érte nemcsak a színházakat, de az emberiséget is. Úgy tűnik, a nyugati kultúrák értetlenül álltak a veszély előtt, s nem mérték fel a jelentőségét, lásd a nyugat-európai és az amerikai halálozási ráták magas számait. Jómagam is azt gondoltam, hogy a vírusjárványon már rég túl vagyunk: vakcina, injekció, antibiotikum stb. És nem… A helyzet az, hogy amíg vakcina nem lesz, a vírus itt lesz velünk ennek minden következményével együtt. Remélem, hogy átmeneti állapot lesz csupán, de arra is fel kell készülnünk, legalábbis terveket kell készítenünk, hogy mi van, ha marad. Korábbi járványok tanúságaira alapozva megállapíthatjuk, hogy a nyugati kultúra gyorsan elfelejtette a korábbi tapasztalatokat. A harmincas években például már nem nagyon emlékeztek, még a statisztikák sem az 1920-as évek spanyolnáthajárványára, amelyben milliók haltak meg. Remélem, ez nem következik be, s a színház az egyik olyan intézmény lesz, amely felhasználja a lehetőségeket, és egyben reflektálni is fog ezekre a tapasztalatokra.

Szerkesztette: Bakk Ágnes Karolina


[1]https://index.hu/sport/futball/2020/02/21/futball_premier_league_leicester_city_watson_ibm_mesterseges_intelligencia_virtualis_valosag/ (Letöltés: 2020. május 18.)