Körkérdés a karanténszínházról – KISS KRISZTINA

Körkérdés a karanténszínházról – KISS KRISZTINA

A Játéktér 2020. nyári számából
Fotó: Y, Szigligeti Színház, Nagyvárad

A 2020-as tavaszi járványügyi lezárások idején a színházak világszerte igyekeztek pótolni a nézőik számára az elmaradt színházélményt online elérhető előadások formájában. Az online színház, amely több előadásformát takar, de amely a köznyelvben a karanténszínház nevet kapta, nem új keletű kérdéseket vet fel a színháztudományi értelmezések horizontján (ld. az élő vs. digitális dichotómiáját). Ebből kiindulva kérdeztünk rá színikritikusok, színháztörténészek és alkotók online színháznézési szokásaira, véleményére és meglátásaira, hogy milyen tapasztalataik voltak erről a karantén idején, és szerintük hogyan változhat a színház a vírus utáni korszakban.

KISS KRISZTINA, teatrológus

Hogyan fogadta az online/streamelt előadások dömpingjét, és mik voltak a szempontok egy-egy előadás kiválasztásakor? Inkább az élőben sugárzott eseménybe kapcsolódott be?

Távolabbról, személyes vonalról indítanám a választ. Egy éve ilyenkor még mesteris egyetemista voltam, az öt év alatt a különböző színházfesztiválok keretén belül rengeteg előadást nézhettem meg ingyen vagy nagyon kevés anyagi befektetéssel, ráadásul ingyenesen utazhattam vonattal az országban. Amikor az egyetemista státuszom megszűnt, rá kellett jönnöm, hogy nem egyszerű lépést tartani a különböző városok színházi kínálatával, ráadásul Marosvásárhely (a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Stúdió Színházának éves színis találkozóját leszámítva) nem ad helyet rendszeresen megszervezett színházfesztiválnak sem. Így elsőre üdvözöltem az online platformokon megjelenő előadásokat, akárcsak az Élő közvetítések a koronavírus idején elnevezésű Facebook-csoportot, amelyben napi szintű a kulturális programajánlás. Viszont amennyire lelkesültem az elején, annyira vált „túl sokká” az a színházi dömping, amelybe előbb vagy utóbb a színházak többsége bekapcsolódott, és a kínálathoz képest elenyésző számban láttam néhány élő közvetítést és előadás-felvételt. Nem lettem aktív online néző. Ezeknél a produkcióknál előnyt élveztek azok, amelyeket már nem tartanak műsoron a színházak, viszont valamilyen értelemben mérföldkövet jelentettek a színház vagy egyes alkotók életében, de volt véletlenszerű bekapcsolódásom is.

Míg Peggy Phelan szerint a performansz élő jellege nem marad meg a felvételen, addig Philip Auslander ezt klisének tartja, hiszen a színház ún. „liveness”, élőművészeti jellegének kérdése csak kontextuson múlik. Hogyan érvényesek ezek a kérdések a mai streamelt előadásokra?

Nálam nem működött az, hogy bármikor elindíthatom valamelyik videómegosztón az előadásokat, és a saját magányomban megnézem őket otthon. Leginkább az „élő” verziókat kerestem, ahol láttam, hány néző, hány ismerős nézi épp akkor, amikor én. Az első online közvetített előadás a Tompa Miklós Társulat Sirály című produkciója volt, amelyet még az akkori rendeletek értelmében a színészek élőben, üres nézőtérrel játszottak, és az egésznek volt egy különleges atmoszférája – itt határozottan érvényes volt az „élőség”. Bár nem történik meg a színész és néző közötti kölcsönhatás, befolyásolhatjuk egymás nézői élményét, hiszen bármikor reagálhatunk egy hangulatjellel vagy egy hozzászólással. Érdekes, talán furcsa is, amikor azt látjuk, hogy az előadásban szereplő színészek is bekapcsolódnak a közvetítésbe, akár reagálnak is – így a résztvevők jelenidejűsége, a keretezés több síkon is tetten érhető. A feltöltött, bármikor indítható előadások esetén nehezebb a kérdés.

Az online nézőség megváltoztatja-e a nézési szokásainkat, és hogyan? Más médiumokhoz kapcsolódó szokásaink belejátszhatnak-e ebbe? Milyen előadásnézési stratégiákat tapasztal vagy folytat: vadászó (kulcsjeleneteket kikereső), belefeledkező, felületes? Különböznek ezek a hagyományos színházi nézői attitűdtől?

Az online nézői szokásaim a filmnézőihez hasonlóak: a saját ágyamban, pokrócba burkolózva a sík képernyőt nézem, és próbálok kiszakadni a falak fogságából. Akárcsak a filmnél, itt sem szeretek úgymond „irányítani” azzal, hogy megállítom, visszanézem, futtatom a felvételt. Szimpatikusabbak a streamelt előadások, ahol a hagyományos színházi nézői attitűdhöz hasonlóan itt sem ugrálhatok önkényesen az időben. Az utóbbi esetben a hagyományos nézői attitűd azzal egészül ki, hogy a hozzászólások által véleményt formálhatunk, reagálhatunk a színházi eseményekre, méghozzá anélkül, hogy az bárhogyan befolyásolná az előadás milyenségét, kimenetelét. Aki online reagál, nem biztos, hogy a színház nézőterén hangosan is kifejtené mondanivalóját, így azt gondolom, az online nézés bátorsággal ruházhatja fel a nézőt.

Írhatunk-e hagyományos értelemben vett kritikát ezekről az online látott előadásokról, olyanokról például, amelyek csak egy kameraállásból rögzítették az előadást?

Az egyetemen többször néztünk felvételről előadásokat, hiszen így több olyan fontos előadással találkozhattunk, amelyeket nem lett volna alkalmunk megtekinteni, és gyakran írtunk is ezekről. Ma már úgy érzem, hogy kizárólag felvétel alapján nem tudnék érvényes színházkritikát írni, szükségem van valós kontaktusra, arra, hogy érzékeljem a teret, hiszen felvételen nem feltétlenül azt a részletet látjuk, amit egyébként nézőként ott és akkor elsőre érzékelnénk. Azáltal, hogy a figyelmünk irányított, nem mi vagyunk az elsődleges nézői az előadásnak, hanem a kamera.

Megváltozik-e az online nézés gyakorlatában a színházi közösség fogalma? Változni fog-e a színház vírushelyzet után?

A járványhelyzet megváltoztatta a hétköznapjaink egyik legalapvetőbb részét, hiszen a mindennapi párbeszéd tere az internet közege lett még azok számára is, akik korábban nem szívesen éltek a közösségi média felületeivel, számukra is ezek váltak elsődleges kommunikációs lehetőséggé. Most formálódtunk át igazán egyénekből egyetlen online közösséggé, és engem személyesen is elkezdett foglalkoztatni a virtuális és a valós közösség közötti távolság kérdése. Bár vannak kényszer szülte ötletek (pl. a karanténszínház mint új „műfaj”), alapvetően a színházi alkotók és a nézők igénye, az elzártság révén, az offline programok irányába egyre csak nő. Csak közhelyeket tudok puffogtatni, de naiv, optimista módon azt gondolom, hogy az egyéni és közösségi létezésünk a virtuális és a valós térben nem helyettesíthető, és egy színházi előadás elsődleges funkciói között nemhiába találjuk a találkozás vagy a társasági esemény fogalmait.   A színházi élet bizonyos aspektusai változóban vannak, talán közelebb kerül alkotó és néző azáltal, hogy bár közvetetten, de mindkét fél saját intim szférájába engedi be a másikat, és talán egyre inkább feloldódnak a státuskérdések. Azt nem tudom, hogy milyen hatással lesz ez a több hónapos szünet az alkotófolyamatokra, bár értelmezhető a jelenlegi színházdömping mintegy határokon átívelő gyorstalpalóként is. Az erdélyi színházak többségének kommunikációját pozitív irányban befolyásolta, hiszen kreatív ötletekkel igyekeznek állandó online jelenlétet fenntartani, úgymond „lépést tartani”.

Szerkesztette: Bakk Ágnes Karolina