Körkérdés a karanténszínházról – KÖLLŐ KATA

Körkérdés a karanténszínházról – KÖLLŐ KATA

A Játéktér 2020. nyári számából
Borítókép: A Sütemények Királynője a sepsiszentgyörgyi Múzeumkertben. Tamási Áron Színház. Fotó: Barabás Zsolt

A 2020-as tavaszi járványügyi lezárások idején a színházak világszerte igyekeztek pótolni a nézőik számára az elmaradt színházélményt online elérhető előadások formájában. Az online színház, amely több előadásformát takar, de amely a köznyelvben a karanténszínház nevet kapta, nem új keletű kérdéseket vet fel a színháztudományi értelmezések horizontján (ld. az élő vs. digitális dichotómiáját). Ebből kiindulva kérdeztünk rá színikritikusok, színháztörténészek és alkotók online színháznézési szokásaira, véleményére és meglátásaira, hogy milyen tapasztalataik voltak erről a karantén idején, és szerintük hogyan változhat a színház a vírus utáni korszakban.

KÖLLŐ KATA, színikritikus

Hogyan fogadta az online/streamelt előadások dömpingjét, és mik voltak a szempontok egy-egy előadás kiválasztásakor? Inkább az élőben sugárzott eseménybe kapcsolódott be?

Örültem nekik. Kezdetben nem volt nagy a kínálat, ezért könnyebb volt választani, de aztán elindult a lavina, és komoly fejtörést okozott, hogy az egy időben sugárzott előadások közül melyik mellett döntsek. Ilyenkor előnyben voltak azok, amelyeket csak kimondottan abban az időzónában lehetett megnézni, aztán következett a többi. Előfordult, hogy egyetlen este-éjszaka három előadást is megnéztem. Szóval, eléggé fárasztó volt nekem ez az időszak, s bár gyakorló fesztiválozóként hozzá vagyok szokva a napi két-három előadáshoz, a laptopképernyő előtti hat-hét órás „műélvezet” azért megterhelő.

Míg Peggy Phelan szerint a performansz élő jellege nem marad meg a felvételen, addig Philip Auslander ezt klisének tartja, hiszen a színház ún. „liveness”, élőművészeti jellegének kérdése csak kontextuson múlik. Hogyan érvényesek ezek a kérdések a mai streamelt előadásokra?

Ha a meghatározást illetően nagyon pontos akarok lenni, akkor konkrétan élőben sugárzott esemény tulajdonképpen csupán kettő volt – csak az erdélyi magyar színházaknál maradva: az „úttörő” marosvásárhelyi Sirály, majd a szatmári Az ügynök halála. Ez a két esemény azért volt különleges élmény, mert furcsa kettősség jellemezte: egyrészt az újdonság erejével hatott, és nagy örömöt szerzett sok-sok nézőnek, másrészt elszomorító volt a közönség nélküli előadás látványa.

Az ezután beinduló előadás-áradatban aztán gyakran rácsatlakoztam a streamelésre, de előfordult, hogy később néztem meg valamit, ha több ideig elérhető volt. Hogy épp mire esett a választásom, az több mindentől függött. Volt, amit azért néztem meg, mert a maga idején nem tehettem meg, többnyire a távolság miatt, és olyan is volt, amit láttam már „élőben”, de a kedvenceim közé tartozott valamikor, ezért szívesen újranéztem.

Az online nézőség megváltoztatja-e a nézési szokásainkat, és hogyan? Más médiumokhoz kapcsolódó szokásaink belejátszhatnak-e ebbe? Milyen előadásnézési stratégiákat tapasztal vagy folytat: vadászó (kulcsjeleneteket kikereső), belefeledkező, felületes? Különböznek ezek a hagyományos színházi nézői attitűdtől?

Nyilván ezek az előadások nem nyújtották azt, amit egy élő színházi előadás nyújthat, de nem is úgy ültem gép elé, hogy na, akkor most lesz részem életem legnagyobb színházi élményében. Számomra természetesen nem pótolják a színház „itt és most” jellegét, de nekem fontos volt szakmai szempontból, hogy megnézhettem néhány olyan produkciót, amelyre amúgy nem volt lehetőségem vagy a távolságok miatt, vagy egyéb okok miatt.

Persze egyszer-kétszer megtörtént, hogy nem néztem végig valamit, amit pedig kíváncsian vártam, de ilyenkor leginkább az „online műfaj” számlájára írtam ezt, hiszen könnyen meglehet, hogy épp az „élő, eleven színház” hiánya miatt nem nyújtotta azt az élményt, amit vártam.

Írhatunk-e hagyományos értelemben vett kritikát ezekről az online látott előadásokról, olyanokról például, amelyek csak egy kameraállásból rögzítették az előadást?

Hagyományos értelemben vett kritikát nyilván nem lehet – vagy inkább nem lenne szabad – írni, egy ilyen módon látott előadás nem nyújthat teljes képet az adott produkcióról még akkor sem, ha többkamerás felvételt látunk. Egy színházi előadásra teljes rálátásunk kell hogy legyen ahhoz, hogy véleményt formálhassunk róla, ezt pedig egy mégoly profi felvétel sem tudja nyújtani, nemhogy egy egykamerás rögzítés. Nem azt mondom, hogy egyáltalán ne írjunk ezekről az eseményekről, sőt szükséges is, magam is írtam a szatmári Az ügynök haláláról, de meg kell találni a megfelelő formát, a körülményeket pedig mindenképpen jelezni kell.

Megváltozik-e az online nézés gyakorlatában a színházi közösség fogalma?

Attól nem tartok, hogy megváltozna a színházi közösség fogalma, és attól sem, hogy leszoknak az emberek a színházba járásról, sőt azt remélem, hogy pozitív irányba mozdul el ez a dolog, mert úgy vettem észre, hogy olyanok is megnéztek egy-egy online előadást, akik amúgy azelőtt nem jártak színházba. Akár az is előfordulhat tehát, hogy ez a lehetőség felkeltette az érdeklődésüket a műfaj iránt, és kíváncsiak lesznek, milyen élmény lehet ez élőben.

Változni fog-e a színház vírushelyzet után?

Hogy maga a színház fog-e változni, és hogyan, az a jövő kérdése. Minden bizonnyal fog, hiszen az a jó a színházban, hogy folyton változik, folyton új formákat keres, reflektál az aktuális kérdésekre, eseményekre. De a hogyan már a színházcsinálók dolga lesz. Én reménykedem abban, hogy jó irányú változást hoz majd ez a periódus.

Szerkesztette: Bakk Ágnes Karolina