Zsigmond Andrea: Szabad a színházat átértékelni

Fotó: Kerezsi Béla

Úgy adódott, hogy a pandémia miatti színházbezárási hullám előtt, és utána is épp a nagyváradi színház rendezvényein volt alkalmam tiszteletem tenni. Vagyis az utolsó eseménysorozat, amin még a járvány előtt ott lehettem, a Szigligeti Színház tavaly őszi Drámakihívása volt, és a feloldások utáni első fesztivál, amelyre eljutottam, szintén a váradiak idén szeptemberben megrendezett HolnapUtán Fesztiválja. Mindkét alkalommal a színház repertoárján szereplő előadásokból is lehetett szemlézni.

Így kétszer is lehetőségem adódott élőben látni Botos Bálint váradi rendezését, a Lila ákácot. (És megnéztem a tavaly ősszel készült felvételt is az előadásról.) Ez adja jelen kis írásom apropóját.

Bármennyit is szajkózzuk a színház élő és változékony jellegét, mégis folyton ítéleteket alkotunk róla. (Mint mindenről a világon: így működünk.) Véleményünk van színészek és rendezők tehetségéről, előadások sikerültségéről. Én is elkönyveltem, a bemutató utáni második előadást látva, hogy ez a Lila ákác nem tartozik Botos Bálint igazán jó előadásai közé. Nem vettem figyelembe sem azt, hogy a Drámakihívás alatt a színészeknek egy nap alatt kellett kiállniuk a színpadra egy másik darab színrevitelével, sem azt, hogy a színház nem könyv vagy film, amely kész műalkotásként kerül a befogadó elé, hanem változó entitás. Időnként jó irányba változó. 

Meglepett a Lila ákác minap, a szeptember végi miniévadon. Jót tett neki, hogy átkerült a stúdióból a nagyterembe. Ráadásul míg korábban az első sorban foglaltam helyet, ezúttal a nézőtér hátsó részéből néztem az előadást: így az nem esett szét alakítások részleteire. A stilizáltan felskiccelt mellékszereplők egy-egy konkrét viszonyulást jelenítettek meg az előadás fő témájához – szinte már allegorikus módon. Ki a régmúltban, ki a jelenben, ki a testi, ki a plátói részét tapasztalta meg leginkább a szerelemnek. A naiv lelkesültségtől a cinikus rezignáltságig terjedő változatokat láttunk, melyeket a főszereplő közvetlen hangú kommentárja fogott össze, mint csokrot egy szalag. A szalagot valaki nyeglén megrántotta, a virágok széthulltak: elvesztődött valami. Az ifjúság tiszta lehetőségei.

Sebestyén Hunornak (mint Csacsinszky Pálnak) ezúttal árnyaltan, hitelesen sikerült bemutatnia a fiatalember keresgélését. Román Eszter (Tóth Manci) őszinte és mély karaktert mutatott fel. A két színész promptul válaszolgatott egymásnak. Egyre nagyobb lett a tét, egyre jobban kezdett sajogni a nézőben, hogy Manci életét – hogy a boldogságot – hogy bárminő értékünket szétcincálja a szél.

Mert az előadás ezúttal meggyőzött: a főszereplőkre tudtam bízni magam. Az életem. Hogy vigyék, hordozzák, tegyék, amit kell. Az ítélkezést pedig bízzák csak rám. A magam tévedései fölött.