Fazakas Réka: Kortárs problémák testközelből

Fazakas Réka: Kortárs problémák testközelből

Beszámoló a nagyváradi 4. Infinite Dance Festivalról
Fotók: Vigh László Miklós

„Ugyanúgy izgulok most, mint évekkel ezelőtt az első Infinite Dance Festival idején. Akkor gyerekekkel, nagy csinadrattával átvonultunk a Szent László-hídon. Ezt most ismert okokból nem tehetjük meg” – ezekkel a szavakkal kezdte megnyitó beszédét a negyedik Infinite táncfesztivál igazgatója, Dimény Levente. És valóban volt min izgulni: csodával határos, hogy Nagyvárad csak két nappal a fesztivál lejárta után érte el a rettegett 3-as besorolást és vált piros zónává. 

Koronajárvány idején belevágni egy ilyen méretű, ennyi előadót megmozgató eseménysorozatba nehéz feladat. Minden óránként változik, folyamatosan frissítenem kell a programot a Szigligeti Színház oldalán, hogy képben maradjak. A fertőzés terjedése, a problémás határátlépések sok előadót arra kényszerítettek, hogy utolsó pillanatban lemondják a tervezett fellépést. Dicséretre méltó, hogy a körülmények és kiszámíthatatlan előadáscserék ellenére a fesztivál olyan színvonalas programkínálatot mutat fel, amire nagyon is szükség van Erdélyben.

Az esemény eddigi kiadásaitól eltérően idén a szervezők nyílt pályázatot hirdettek tánc- és mozgásművészeti produkciók számára. A beérkező munkákat Lőrincz Katalin táncművész-koreográfus és egyetemi tanár, Vava Ștefănescu koreográfus, a bukaresti Nemzeti Táncközpont vezetője, valamint Jakobovits Márta képzőművész bírálta el. A beválogatott előadások tökéletesen eleget tesznek a fesztivál céljának: megmutatják a tánc sokszínűségét. Láttunk kortárs koreográfiát, újcirkuszi produkciót, kortárs balettet, néptáncot. Az olyan befutott nevek mellett, mint a Frenák Pál Társulat vagy a Duda Éva Társulat, fiatal alkotók is helyet kaptak. A fesztivál megmutatta egy mozgásművészethez kevésbé szokott közönségnek, hogy a tánc nem csupán rögzült, muzeális mozdulatkészlet, hanem nagyon is reakcióképes nyelv, ami korunk élethelyzeteivel és legégetőbb problémáival szembesít minket.

Jó példa erre a Nagyvárad Táncegyüttes előadása, a kortárs tánc vonulatát erősítő Szólótáncok. Ahogyan a cím is utal rá, az előadás három különböző kérdést felvető egyéni produkcióból áll. Szőcs Anita Miközben engem néztek című szólója Györfi Csaba rendezésében az elmúlt nyolc hónap nagy horderejű eseményeit állítja középpontba. Az előttünk próbaruhában érzékien szambázó táncos látványa teljesen más jelentéssel telítődik, amikor füst önti el a játékteret, és mögötte megjelenik egy, az égő amazonasi esőerdőkről szóló felirat. Ezután fényből alkotott négyzet vetül a parkettre, ami egyre csak szűkül – ebből a keretből nincs kilépés. Az előadó ebben a szűk térben tapogatózik és tesz céltalan mozdulatokat. Nem a 2020-as év elnarrálásáról van szó (hiszen mind értjük félszavakból is, ami történt), hanem annak a szorongásnak és tehetetlenségnek a megragadásáról, ami az elmúlt időszakot jellemezte. Amikor Szőcs képtelen tartani a szamba ritmusát, és folyamatosan földre zuhan, vagy amikor a fény által megszabott, beszűkült térben mintha saját torkán lenyúlva akarna előrántani valamit, azonnal kellemetlenül ismerőssé válik minden pillanat. Szintén a tehetetlenség egy fajtáját, az előadó kiszolgáltatottságát viszi színre Kányádi György What The F**k? című szólója, amit ugyancsak Györfi Csaba rendezett. A címet találónak érzem, az én fejemben is ez a kérdés visszhangzik a produkció egésze alatt. Mi a fene történik? Az első öt percben egyszer csak leáll a zene, és ott áll előttem egy védtelen táncos, akinek ötlete sincs, hogy mit kellene csinálnia. Áll és zavarodottan néz – olyan pillanat ez, ami az előadó és a néző számára egyaránt kínos. Ott vagyunk, őt nézzük, muszáj valamit előadni, akkor is, ha nincs mondanivaló. Kányádi különböző bohóc- és pantomimjátékokba kezd (a jelenetek összhatásához tartozik a fehérre festett arca is), egy méhet üldöz, majd előad egy jelenetet a Ponyvaregényből. Vicces, érdekes és kellemetlen ez az előadás, mert szembesülnöm kell úgy a színész előadáskényszerével, mint a saját kényszeremmel, hogy szórakoztatva legyek. Az említett két produkció fogja közre Kerekes Dalma Láthatatlan? című szólóját, melyet Joó Renáta rendezett. A középpontban itt egy vak lány perspektívája és érzékelési lehetősége áll. Végigkövetjük, ahogyan különböző érintéseken keresztül próbálja felfedezni a teret és saját testét. A megszülető mozdulatok nem feltétlenül szépek, a tánc kalimpálásra, az arckifejezés vicsorra emlékeztet néha, de épp az ilyen túlzásokon keresztül válik felfoghatóvá ez a miénktől különböző világértés. Az előadó a tér különböző pontjain jelenik meg, mindig csak rá esik a fény, a színpad többi része sötétben marad. Egy adott pillanatban minket is elvakít a szemünkbe világító reflektor. Mindeközben különböző hanghatások érnek (zene, állathangok). A szólókban közös, hogy bár használnak különböző színházi hatásokat (zenét, fényt, füstöt), leginkább a táncos jelenlétére alapoznak, ez pedig mindhárom esetben elég erős ahhoz, hogy lekösse a figyelmem, betöltse a teret és minden mást a háttérbe szorítson.

AfterEverAfter, Oberfrank Réka és Horváth Nóra közös produkciója.

Az AfterEverAfter kortárs mozgásművészeti előadás két fiatal alkotó, Oberfrank Réka és Horváth Nóra produkciója, amelynek témája a nők 21. századi helyzete. Ez a problémafelvetés teremti meg az összefüggést az egymás után sorakozó jelenetek közt. Erős kezdés, ahogyan Rácz Réka a földre lötyögtetett vizet törölgeti, Oberfrank Réka a mosatlannal teli kagylóban turkál, miközben egy fazékba tett mobiltelefonról a Disney-féle Hófehérke betétdala szól. Az előadás további része viszont nem képes felnőni ehhez az izgalmas kontraszthoz. Látunk véget nem érő házimunkát, kitettségüket hangsúlyozó meztelen nőket, a szépség kiüresedésére utaló szépségversenyt. Az előadás végén hiányérzettel távozom. A felvetett téma fontos, ugyanakkor azt érzem, hogy az előadás nem lépett túl a leggyakrabban hangoztatott kliséken (a nőket dolgoztatják, a nők testét kihasználják, a nőktől elvárják, hogy szépek legyenek), nem mélyítette el a problémák komplex jellegét. A táncosok a tárgyak és eszközök keltette elsődleges értelmezésekre támaszkodnak (pl. mosogatókagyló – házimunka), ezeknek a jelentéséhez nem tesz hozzá a mozgás, nem nyit meg új dimenziókat az előadás befogadásakor. A problémák így csupán a felmutatás, vagy inkább megmutatás szintjén maradnak, jól körülhatárolt koncepció nélkül; nem lépnek túl a panaszjellegen, és emiatt nem szembesülünk valódi mélységükben velük.

Bolero, GG Tánc Eger.

Ebből a szempontból sikerültebbnek érzem a GG Tánc Eger Bolero című előadását. A magát ökobalettként meghatározó produkció az ökológiai válság problémájára reflektál. Ahogyan az AfterEverAfterben, úgy itt sem arról van szó, hogy a téma eddig ismeretlen, keveset hangoztatott vonulatait térképeznénk fel az alkotókkal közösen; az előző előadástól eltérően azonban a struktúra és táncnyelv képes arra, hogy a problémát komplexen mutassa. Az ökobalett két részből áll: az első, melynek koreográfusai Rovó Virág és Halász Gábor, direkt módon tematizálja a természet válságát. Az első jelenetben feketébe öltözött táncosokat látunk, akik ugyanazokat a hatalmi gesztusokat ismételgetik egy lecsupaszított fa előtt. Minden kapcsolat megszakadt már a környezettel – a természetet megszemélyesítő táncosnő egyedül, a többiektől elszakadva végez elgyengült mozdulatokat. Egészen addig, míg az egyik feketébe öltözött táncos ki nem lép a sorból, és levetkőzve magáról az elszakadást jelző öltönyt újrateremti a kapcsolatot a természettel; a többiek sorra követik. Ezt a mozzanatot didaktikusnak és egyszerűnek érzem, az ezután következő jelenetek azonban az emberi rombolás előtérbe állításával átértelmezik bennem az előbb leírtakat. Már nem szájbarágós, hanem egy nagyon is vágyott és elérhetetlennek tűnő, figyelmeztető feladatként emlékszem vissza a kapcsolatteremtésre, miután végignézem, ahogyan műanyaghálóba keveredett nimfaszerű lények vergődnek előttem. Az előadás második részének, a Bolerónak, melynek koreográfusa Topolánszky Tamás, látszólag kevés kapcsolata van az előzővel. Itt a szexualitás és testiség kerül a középpontba, a táncosok a színpad különböző pontjain összetalálkozva adnak elő érzéki jeleneteket. A piros jelmezes táncosok közül kiváló férfi és női alak, akik testszínű alsóneműre vetkőznek előttünk, képesek arra, hogy kialakítsanak egymás között egy tiszta, idilli kapcsolatot. Párosuk ugyanazt az édent idézi vissza, amit az első jelenet végén láttunk.

Wonderland, Duda Éva Társulat.

A Duda Éva Társulat Wonderlandje szintén foglalkozik a környezeti válsággal. Helyesebben: a környezeti válsággal is. Az előadás ugyanis több kérdéssel szembesít minket, panorámaképet nyújtva korunk társadalmáról: szó van még háborúról, túlzásba vitt és irányíthatatlan hedonizmusról, bántalmazásról, a hagyományok kiforgatásáról, értelmetlen állatölésről. Felsorolva mindez soknak hathat, az előadás ügyesen kidolgozott dramaturgiája és folyton felsejlő humora azonban megakadályozza, hogy kaotikussá és túlságosan leterhelővé váljanak a látottak. Az előadás öt képből áll (kék, sárga, piros, zöld, fekete), mindegyik egy-egy témát dolgoz fel. A képek dramaturgiájára általánosan igaz, hogy egy idilli képből indítanak, majd hirtelen tragikusra váltanak; de nem minden kép esetén határozható meg ilyen egyértelmű szerkezet. A táncosok mindvégig testszínű ruhában vannak, a képek közti váltást kiegészítők jelzik (fejfedők, maszkok, párták). A felvetett problémákhoz való közelítés sokszor izgalmas és érzékletes, például a zöld szín elején látott pas de trois esetében. Ebben a jelenetben egy férfi és egy nő szerelmi táncát látjuk, a főszereplők azonban nem ők, hanem a harmadik félként megjelenő cserepes fácska, ami megteremti a köztük lévő viszonyt, és ami soha nem érhet a táncparketthez.

Noir, TranzDanz.

A Wonderlanddel ellentétben a TranzDanz Kovács Gerzson Péter által rendezett Noirjának nincs ilyen pontosan lekövethető dramaturgiája. Az előadásban nem látunk mást, mint három táncost, akik különböző mozdulatokat végeznek a fénnyel földre vetített fehér négyzetben, négyzeten és négyzet körül. Nem értem, de érzem, hogy a koreográfia a mindennapjaim érzelmi szublimációja. Az előadás nem áll össze egy egységes narratívává, így kevés fogódzót ad az értelmezéshez. A bonyolult koreográfia mégis képes arra, hogy erősen a hatása alá vonjon. Kimerevít valamit az életünkből: a folytonos keresést (a táncosok időről időre a fejüket forgatják, és körbejárják a teret), a pillanatnyi megnyugvást, azt, hogy soha nem lehet teljesen leállni (a mozgás akkor is tart, amikor a zene már nem szól). A táncosok karikatúraszerű, túlzó mozdulatai hol egységes koreográfiává állnak össze, hol egyénített mozdulatsorok maradnak. Az egyetlen kontextualizációs lehetőséget a néptáncszerű mozdulatok adják. Ám a legényesre emlékeztető bokacsapkodások csak elszigetelt elemekként illeszkednek a mozdulatkavalkádba, ami végig képes fenntartani egy megfogalmazhatatlan feszültséget. Esélyünk nyílik arra, hogy másabb perspektívából tekintsünk itt a saját létünkre, mint megszoktuk.

Nihil Sine Deo, Contemporary Creative Dreamers.

Ugyancsak téren és időn kívüli a világ, amit a Contemporary Creative Dreamers Nihil Sine Deo című előadásában látunk. A táncosok bő fekete nadrágja, mozdulatai egy rítust idéznek elénk. Az istenkeresést keretes szerkezet fogja körbe: az elején egy férfi, a végén egy női sámánalak táncát látjuk. Kultúránkban hajlamosak vagyunk a transzcendenst egyfajta szellemi, a testivel ellentétes dologként meghatározni. Van valami izgalmas abban, ahogy itt a test válik azzá a médiummá, amivel elérhető az emelkedés, ami egyesíti a világunkat az elérhetetlennel. Látjuk, ahogy a testek a teljes fegyelmezettségtől (együtt légzés) az átszellemülésen át (a dobált testek mintha súly nélkül repülnének) a kimerültségig jutnak. Az előadás koreográfusa, a Contemporary Creative Dreamers alapítója és vezetője, Daniel Alexandru Dragomir elmondta, mennyire fontosnak tartja az Infinite Dance Festivalt. A hasonló rendezvények szerinte biztatást, és ami még fontosabb, teret adnak a táncművészettel foglalkozó alkotóknak, akiknek többsége független társulatokban dolgozik. 

Legalább ennyire fontos nekünk, nézőknek is, hogy a váradihoz hasonló események jöjjenek létre Erdélyben – a többségében prózai színházhoz szokott közönségnek jó alkalom ez arra, hogy olyan előadásokkal találkozzon, amelyek teljesen más befogadási stratégiákat igényelnek. 

Az pedig külön csodálatos, hogy a fesztivált sikerült élőben megszervezni és végig vinni. Ahogy Dimény Levente fogalmazott: „Élőben kell látni és érezni a táncost, az erőfeszítést.” Az online, virtuális világban eltöltött idő után valóban felértékelődik a fizikai együttlét és befogadás: más értelmet kap, ha testközelből láthatunk a testre mint fő kifejezőeszközre alapozó előadást. Erre szükségünk volt most, koronajárvány idején, és szükségünk lesz ezután is.

A nagyváradi Szigligeti Színház az Infinite Dance Festival színeiben.