Zárug Berni: Identitásügyi egészségállapot

Zárug Berni: Identitásügyi egészségállapot

Perkucigo. Fekete Lovas Zsolt egyéni előadása
Fotók: Mihácsi Veronika

A Romániában élő magyar kisebbségieknek alapvetően nincs könnyű dolguk az identitásuk meghatározását illetően. Azt mondják: az vagy, aminek érzed magad. Elvileg, ha magyar az anyanyelved, akkor magyar vagy. Gyakorlatilag, ha Romániában születtél, papíron román vagy. Nem mellesleg, ha erdélyi vagy, akkor székely vagy. Nem egyszerű a meghatározás, de szerencsére senki nem kérdezi meg tőled, hogy szerinted mi vagy, mielőtt még lerománozna, lemagyarozna vagy leszékelyezne. Egyáltalán nem az vagy, akinek érzed magad – főleg, ha nem érzel semmit –, hanem az, akinek neveltek, és akinek a társadalom titulál, hogy majd az alapján ítélhessen meg jó előre. Ehhez hasonló, összetett kérdésköröket jár végig a Perkucigo, a román egészségügy megkülönböztető jellegéből kiindulva. Az egyéni előadásban Fekete Lovas Zsolt, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színésze, zenész, székely-magyar-román-cigány származásából adódóan fokozottan bonyolult szemszögből vizsgálja az identitáskeresés témakörét. 

Az előadás középpontjában mégsem a romák helyzete vagy a román egészségügy áll. Sokkal inkább mi magunk, és a társadalmunk kirekesztésen alapuló, erkölcsi egészségének az állapota, az a pozitív vagy negatív diszkrimináció, amelyet hajlamosak vagyunk a bizalom hiányával magyarázni. Ez azonban csak kifogás arra, hogy kivételesnek és felsőbbrendűnek érezhessük magunkat, hogy megnyugodhasson a lelkiismeretünk: igen, lehet, hogy szar ember vagyok, de ő sokkal rosszabb. Ahogy az az előadásbeli élettörténet-töredékből is kiderül, az emberek szeretnek megbízni egymásban, hiszen még egy olasz, nyolc osztályos csalónak is elhittük, hogy orvos, csak mert fehér a bőre. Csak azoknak nem hiszünk, akik valamilyen módon eltérnek attól, amit mi normálisnak ítélünk meg. Így alakultak ki, védekező mechanizmusnak kamuzott okokból, azok a kategóriák, amelyek által könnyen bebizonyíthatjuk, mennyivel jobbak vagyunk mindenki másnál. Még a szereplő anyja is úgy gondolja, hogy csak az lehet cigány, aki büdös és lop. A probléma csak az, hogy mindenki volt már büdös, és mindenki lopott már életében.

Az emberek tehát szeretnek megbízni a másikban, feltéve, persze, ha fehér a bőrük, és ha Arafatnak hívják őket – hangzik el az előadásban, ezzel utalva valószínűleg Raed Arafatra. Azért csak valószínűleg, mert ezt a momentumot indokolatlan szemléltetés követi, ahol a szereplő, orvosi köpenyt és szemüveget felvéve dr. Mahmud Arafat endokrinológusként mutatkozik be. Ő csak annyit kér – nézői reakciót nem remélve –, hogy akik hozzá jöttek, kövessék. Ez a kiszólás még egy alkalommal megtörténik az előadás során, és akkor sem sikerül megértenem. Félreértés ne essék, tudom, hogy Raed Arafatnak mi köze a román egészségügyhöz, pusztán azt nem értem, hogy ha már mindenféleképpen muszáj volt megjeleníteni, akkor már miért nem őt magát, név szerint. Az, hogy az előadásban hangsúlyt kap, hogy egy nem-fehér ember van vezetői pozícióban, pontosan az ellenkezőjét bizonyítja a társadalom kirekesztő magatartásának. Ez is tehát csak egy nem-fehéreknek fenntartott pozíció volt? Vagy ez célzás arra, hogy azért olyan siralmas a román egészségügy, mert egy palesztin származású férfi irányítása alatt áll? Sok minden felmerül, de Arafat inkább a sors iróniájának tankönyvi példája, hiszen egy olyan egészségügy élén áll, amely kirekesztően bánik a hozzá hasonlókkal. Viszont hogy az előadásban miért volt szükség egyik névrokonának illusztrációjára, rejtély marad számomra. 

De nem a „random arab orvos” az egyetlen nélkülözhető része az egyéni műsornak. Mindenekelőtt fontos megemlítenem, hogy én online, a Független Színház Magyarország szervezésében negyedszer megvalósuló Roma Hősök Fesztivál keretein belül láttam a Perkucigót. Ebben a verzióban, az első és utolsó percben egy filmes bevágás látható, egyfajta keretet alkotva. A felvétel elején egy nővér – akiről sajnos nem tudtam kideríteni, hogy kicsoda, mert sehol sincs feltüntetve a neve – és Fekete Lovas Zsolt, aki szintén orvosi ruhát visel, egy letakart hordágyat tolnak sietve. A felvétel végén kiderül, hogy maga Fekete Lovas Zsolt volt a lepel alatt, aki ordítva magához tér, így jelezve, hogy minden, amit láttunk, csak a fejében történt meg. Az a tapasztalatom, hogy általában olyankor szokták alkalmazni ezt a technikát, azaz hogy egy történet végén kiderül, hogy mindez nem volt valóság, amikor az alkotó tisztában van vele, mekkora baromságot csinált, és így akarja megúszni a dolgot. De mivel a Székely Csaba, Bordás Attila és Dávid Péter közreműködésével létrejött alkotás egyáltalán nem baromság, tökéletesen szükségtelennek találom ezt a megoldást. Azt viszont még egyszer kiemelném, hogy nem élőben láttam a produkciót, nem tudom, hogy eredetileg ez egyáltalán benne van-e az előadásban, így lehet, hogy ez csak az online színház számos hátulütőjének egyik hatása volt. 

A Perkucigo, saját meghatározása szerint: „Fekete Lovas Zsolt egyéni, stand-up elemekkel gazdagított koncertszínházi előadása, ami az identitásválság jeles példája. Romániai magyarként, eltitkolt cigány származással meglepő helyzetekbe sodródik. Az előadás egy párbeszéd a nézők és az alkotó között a cigányok sorsáról, főként a romániai egészségügyi rendszerben tapasztalt megkülönböztetésről.” Nem akarok szőrszálhasogató lenni, pusztán azért jegyzem meg a következőket, hogy a néző tudja, mire nem számíthat: ez nem egy koncertszínházi előadás, hacsak nem nevezünk minden olyan produkciót, amelyben élő zene van, koncertszínháznak. A Perkucigóban a zene a karakter részét képezi, egy-egy momentumra a szereplő ütőhangszeres játéka erősít rá, vagy az gördíti tovább a történet menetét, de nem annyira meghatározó elem, hogy koncertszínházzá avassa az előadást. A monodráma nem párbeszéd, legfennebb energiaáramlás szempontjából, az viszont nem kétséges, hogy párbeszédre sarkall. A fókuszban nem az egészségügyi rendszerben tapasztalt megkülönböztetés áll, legfennebb a kórház jelenik meg, mint helyszín. Szó esik arról, hogy szereplőnk édesanyját a kommunizmusban egyenlő félként kezelték (értsd: ugyanolyan senki volt, mint mindenki más), míg a vajúdó feleségét már cigányokkal fektették egy kórterembe. Ennek a diszkriminációnak a súlya viszont nem világos számomra, hiszen a szereplő végig azt próbálja bizonygatni, hogy nem számít a bőrszín. Számomra ez mégis sokkal inkább tükör az emberiség számára arról, hogy hogyan kezeljük a nem-fehéreket a mindennapokban. 

Ez az előadás nem mond túl sok újdonságot a cigányok vagy az egészségügy helyzetéről. Különlegessége, ereje abban rejlik, hogy nagyon személyes. Egyrészt mert tudjuk, hogy az előttünk álló ember a saját (nem fehér) bőrén tapasztalhatta meg a hallottakat, másrészt mert olyan jeleneteket elevenít fel, amilyenekkel a hétköznapokban biztosan mind találkoztunk már. Ő volt (vagy lehetett volna) az, akit a többi gyerek nem engedett játszani, csak mert cigány, még akkor sem, ha ez a szó akkor még semmit nem jelentett a szégyenérzeten kívül. És az is ő volt, akit származása miatt simán felvettek volna egyetemre, a romáknak fenntartott helyre. Fekete Lovas Zsolt színészt látjuk, aki személyesen tapasztalta meg a diszkrimináció pozitív és negatív oldalát. Ez a személyes hangvétel fogott meg az előadásban. Ezért örültem volna, ha mélyebbre láthattam volna ebbe az élettörténetbe, és az annak kapcsán felvetülő problémákba, egy belső szemszögből nézve.

A Perkucigo olyan sok mindenről akart beszélni, hogy végül a legtöbb felvetett téma a felszínen lebegve maradt. Ezeknek a kibontása végett követ minden Perkucigo előadást egy-egy közönségtalálkozó. A résztvevőknek lehetőségük nyílik játszani a feldobott labdákkal, mélyebbre áshatják magukat az érintett témákban. Így válik teljessé az élmény, és így válhat valóban párbeszéddé a monológ.

——————————
Perkucigo. A bemutató dátuma: 2019. május 31. Fekete Lovas Zsolt egyéni előadása. Író: Székely Csaba és Fekete Lovas Zsolt. Rendező: Fekete Lovas Zsolt, Bordás Attila, Dávid Péter.