Kovács Emese: Falon belül

Kovács Emese: Falon belül

Apa lánya. Shoshin Theater Association, Kolozsvár.
Borítókép: Rab Zoltán

Az igazság az, hogy vártam már, hogy előadást láthassak a Shoshin Színházi Egyesülettől. Valószínűleg a nemrégiben nyílt alkotóterük, a ZIZ híre, meg a személyes ismeretség miatt is. De főként azért, mert egy független színházról beszélünk, ami ritka jelenség Erdélyben. 

A választott darab, az Apa lánya, Háy János műve, aki nem tartozik az itthoni színházak gyakran játszott szerzői közé. Az Apa lánya egy tőlünk földrajzi értelemben távolabbi történet, és bár a szerző határozottan kijelenti, hogy nem Irena Sendlerowa lengyel ápolónő történetét dolgozza fel, aki több ezer zsidó gyereket mentett ki a varsói gettóból, mivel inspirációs forrást jelent, ettől nem lehet eltekinteni. Ugyanakkor az előadásban nem hangzanak el ezekre az eseményekre való utalások; az alkotók a megjelenítésben távol tartották magukat minden olyan fajta konkretizálástól, amely egy korban és térben pontosan behatárolható történet irányába vihet.

Így a díszlet is egyszerű, két rács, amelyek mögött a két szereplő, az ápolónő (Kiss-Ferenczi Sára) és a vallatótiszt (Ruszuly Ervin) mozog. A két színész jeleníti meg a többi, kisebb szereplőt is, mint a börtönőröket vagy férfiakat a falon túlról. A színpad hátsó falán megjelenik két fehér kör, amely feltételezhetően a tér sajátja (a ZIZ egy volt ortodox zsinagógában működik), minden esetre a játszók néha viszonyulnak hozzá, így az előadás részeként értelmezem én is. Kellék szinte nincs is, csak néhány piros szalag, szék, mikrofon. A két színész játékát Márkos Tamás zenéje kíséri, amely az előadás szerves része, így mondhatni a zene – és a zenész is – szereplővé válik. A színvilág monokróm, a szürke-barna-fekete színek dominálnak a jelmezben, díszletben, ami meghatározza az előadás hangulatát is. 

Fotó: Tóth Helga

A dráma monodrámaként is értelmezhető, idézi A halottember szövegvilágát: mindkettőben egy nő áll a középpontban, mindenki más mellékszereplővé válik, akik főként a nő narrációjában jelennek meg. A nő mellett hangsúlyosan a vallatótiszt karaktere mutatkozik meg. Sarkítva így a jó és a rossz, a protagonista és antagonista szembeállítását láthatjuk. De alapvetően a konfliktus mégis abból adódik, hogy az ápolónő a „falon belülről” próbál kimenekíteni „idegen” gyerekeket a „falon túlra”, a vallatótiszt meg annak a csoportnak a képviselője, akik a falat megépítették, így a szöktetést bűncselekménynek tartja. A történet szerint az ápolónő, aki nem tartozik az idegenek közé, munkájából adódóan minden nap bemegy hozzájuk, így tud kijuttatni több tucat gyereket. Ám egy nap elfogják, és  azt meséli el nekünk, ahogyan a vallatása történik. 

A rendező, Köllő Csongor, alapvetően a letisztult szövegmondás és egy sajátos, nem illusztratív mozgásrendszer viszonyára épít. A színészek beszédére az egyszerűség, mondhatni puritánság jellemző, semmint a mimikával kísért „beleélés”. A beszéd semleges, szinte érzelemmentes, főleg az ápolónő részéről, ami indokolt is, hiszen többször is hangsúlyozza, hogy  annyi fájdalmat élt meg élete során, hogy már nem érez, „önmaga köré is falat emelt”. Ruszuly Ervin játéka esetében egy árnyalattal színesebb a játéknyelv, hiszen neki több karaktert kell megformálnia. Így a szöveg helyett a mozgás az, ami expresszív, a két rendszer viszonya emiatt ellentétes. A mozgás egy másik szinten kommunikál, párhuzamosan a mondatokkal: nem ábrázolja a szöveget, inkább ellene megy, annyira, hogy önmagában is értelmezhetővé és működőképessé válhat. Ez az eszköz segít a színészeknek a többi alak megformálásában is a két fő karakter mellett. 

Ennek a két eszköznek célja lehet, hogy új perspektívába helyezze a szöveget, más megvilágításba kerüljenek a karakterek, a köztük levő viszony, meg a saját magukhoz fűződő viszonyuk. Illetve, hogy eltávolítson a pszichológiai realizmustól és a testet használja az érzelmek ábrázolásához. Ám a szöveg mégis hangsúlyosabb marad, így a hatást inkább ezen az eszközrendszeren keresztül érzékelhetjük, és nem a kettő szervességéből adódóan. 

Fotó: Rab Zoltán

A színpadi beszéd és mozgás viszonya folyamatos figyelmet igényel a nézőtől, illetve fantáziát, hogy a látottakat és hallottakat kiegészítse a képzeletében. Azonban ez egy idő után fárasztóvá válik. Az én figyelmem lankadt, hiszen, ahogy fentebb is említettem, a monokróm nemcsak a külső színvilágra, de a hangulatra is jellemző. A zenei világ is nagyjából ugyanazon a skálán mozog, leginkább elnyújtott, mély hangokat hallunk; a fények tompák, inkább van homály, mint világosság, sok az árnyék. A mozgást határozott gesztusok jellemzik, amelyek élesek és lepontozottak:  feszesség és kimért lassúság, amely tudatos és vezetett, még akkor is, ha egyszerű sétáról van szó. Valamint gyakoriak a hosszú monológok, amelyeket a színésznő egy széken ülve mond el mikrofonba, a fent leírt semleges beszédmódban. Ilyenkor nincs mozgás, amely kiegészíteni ezt, így ezek a szöveg vontatottá válnak. 

Kiss-Ferenczi Sára játéka azonban oldja ezt az érzésemet: a szövegmondás koncepcióján belül sikerül kifejezővé válnia, külön öröm, hogy jó a beszédtechnikája, ami ebben a formában különösen fontos, hiszen csak így tudom követni a történéseket. Néha viszont így is lemaradtam egy-egy fordulatról, épp amiatt, mert ilyenkor nem volt kapaszkodóm, nem igazán volt, ami vezesse a figyelmemet. Az például segített, és nagyon üdítően hatott, amikor a két színész szerepet váltott: két „idegen” férfit alakítottak, akik a szökésről vitáztak. Gyermeki, szinte naiv hangon szólaltak meg, a zene is lekísérte ezt a pajkosságot, ahogy a két szereplő arról beszél, hogy érdemes-e megszökniük a falon túlra, vagy sem. Ez a hangulatváltás fordulatot jelentett, visszakaptam az érdeklődésem, meg is jegyeztem egy fontos gondolatot: az egyikük azt kérdezte, hogy ugyan mi lenne velük, ha a falon túlra kerülnének, hová mennének, hiszen ott nekik minden idegen, itt meg már minden ismerős. 

Bár az addigi lassúságot megtartotta, de az a jelenet is megmaradt, amikor az ápolónő elmeséli, hogyan halt meg az édesapja. Persze a drámának  is ez az egyik fordulópontja, ahol megtudjuk, hogy ő az apa lánya, akit már gyerekkorában nagy veszteség ért, és valószínűleg épp emiatt elkötelezett a gyerekek kimentése mellett. Illetve indokolttá válik az ápolónő érzelmi semlegessége, a tartása és hidegsége. De ami miatt az előadásnak sikerült ezt megjegyeztetnie velem, az a játék volt, mondhatni egy bábjáték, ami szintén kiemelkedett az addig használt eszköztárból, látványossá és fordulatossá téve azt. Az ápolónő a kerítésen piros szalagokból formált meg két emberalakot, a szalagok körvonalazták a testet, a fej pedig két lyuk volt a kerítésen, ahová szépen be is illesztette saját fejét a két színész. 

Fotó: Rab Zoltán

Alapvetően a két fő karakter ellentétet képez. Közös vonásuk, hogy mindketten teszik a dolgukat, vagyis az ápolónő életeket ment feltétel nélkül, a vallatótiszt pedig kegyetlenkedik, vallat, ordít, szintén hasonló okokból, hogy megvédje azt az értékrendet, ami mellett elköteleződött. Ezt alátámasztja alá a játék is, hiszen ugyanabban a gesztus- és szövegrendszerben mozognak mindketten. Ami árnyalja a bekategorizáltságukat, az a történet végén válik világossá, amikor kiderül, hogy az ápolónő kimenekítési akciója során a gyerekek megfulladtak az autóban. A szándéka megkérdőjeleződik, a gonosz pedig ezt a cselekedetet gyilkosságnak ítéli. Számomra azonban az előadás utolsó képéből – amikor az ápolónőre egyetlen fénycsóva irányul, amely alatt elmondja az előbb említett történetet –, úgy tűnt, hogy a nő feloldást kap, mondhatnám azt, hogy kegyelmet. 

A feloldozhatóság kérdésére sikerült választ kapnom (vagy adnom magamnak), azonban maradt egy hiányérzetem az előadással kapcsolatban. Az világos, hogy az alkotók nem akarták a valós történetre, a lengyel ápolónő életére alapozni a színpadi eseményeket. De az nem derült ki, hogy akkor hová pozicionálódik a cselekmény, s nem annyira a realista megközelítés szerint, hanem inkább abban az értelemben, hogy hogyan mutat túl az előadás a szövegben ki nem mondottakon, a hiányokon, az egyértelmű elhallgatásokon. Mi a fal, és mit jelent ennek a két oldala nekünk ma nézőként ezen a történeten keresztül? Feltételezem, hogy ezek a kérdések előkerültek a dramaturgi (dramaturgiai munkatárs: Veres Kincső), és az alkotás egészét érintő munka során, azonban az előadásban kevésbé jelentek meg. Ha magam felteszem ezeket a kérdéseket, akkor az előadáson keresztül talán valami ilyesmit mondanék: belső falak, belső idegenség, de talán ennél az egyszerű válasznál több is lehetne.

——————————
Apa lánya. A bemutató dátuma: 2020. október 3. Shoshin Theater Association, Kolozsvár. Rendező: Köllő Csongor; Író: Háy János; Dramaturgiai munkatárs: Veres Kincső; Élő zene: Márkos Tamás; Felvétel: Tóth Helga, Lakatos Miska; Hangmérnök: Józsa Ádám. Játsszák: Kiss-Ferenczi Sára, Márkos Tamás, Ruszuly Ervin.