„Állandó küzdelmet jelentett saját magammal” – interjú romániai független színházi alkotókkal a világjárvány hatásairól
Textul în limba română / Román nyelvű szöveg
Idén március óta színházi előadásokon szinte kizárólag online vehettünk részt. Vajon ez hogyan változtatta meg az előadások előkészületeit, és mit jelentett az előadásokban dolgozók számára? Az alábbi interjúban Juhász-Boylan Kincső független színházi alkotókat kérdezett arról, hogy milyen hatással volt munkájukra a COVID-19 világjárvány, és az annak következtében történő lezárások, intézményi átszerveződések. Andrei Șerban roma származású színész, dramaturg, tréner/oktató, és rendező. Tizehároméves színházi tevékenysége során antirasszista, feminista és dekoloniális tematikájú projekteken dolgozott, a Macaz – Bar Teatru Coop. (Macaz – Kocsma Színház Koop.) egyik alapító tagja. Adina Lazăr rendező, vízöntő, szakács, zilahi, kutyabarát – nem feltétlenül ebben a sorrendben. Alice Monica Marinescu színésznő és dramaturg, a Vârsta4 (Életkor4) közösségi művészeti projekt társkezdeményezője, aki több mint tíz éve aktív a független színházi szcénán. Ezalatt több politikai színházi évad szervezésében is részt vett. Ioana Chițu színésznő több állami színházzal is együttműködött és 2015 óta független színházakban dolgozik (Macaz, Reactor de creație și experiment / Reactor Alkotói és Kísérleti Egyesület, Centrul Replika / Replika Központ), társadalmi-politikai témájú projektekben vesz részt. Pál Emőke Kolozsváron élő független színész, a Váróterem Projekt állandó tagja, jelenleg a Reactor csapatával is együttműködik.
Összefoglalnátok a legfontosabb változásokat, amelyeket a járvány a független színházi társulatok számára hozott a finanszírozás, az előadásszervezés és a technikai előkészületek tekintetében?
Andrei Șerban: A finanszírozás hasonlít a korábbi évek finanszírozási gyakorlataihoz: a román állami Nemzeti Kulturális Alap (AFCN) finanszírozására támaszkodunk – az egyetlen romániai intézmény, amely kétévente elszámolható kulturális projekteket támogat, gyakorlatilag fenntartva így az ágazatot. Ami változott, az a beérkező pályázatok száma, ugyanis jóval magasabb volt, mint az előző években.
Ebben az évben egy korábbi, videóra felvett előadásunkat mutattuk be újra, és további három előadást vettünk fel, amelyeket a Politikai Színház Digitális Évadának keretében (Stagiunea Digitală de Teatru Politic) vittünk színre. A próbákon mindenki maszkot viselt, és csak a forgatás napján vette le, aki épp a színpadon volt. Elkezdtünk egy új előadáson is dolgozni Irina Gîdiuță rendezővel és Bogdan Georgescu dramaturggal. Minden kizárólag online, Zoom-on zajlott: a dokumentálás, az interjúk, a próbák és végül a felolvasószínház felvétele is. Ami a technikát illeti, arra is szükség és lehetőség volt, hogy együttműködjünk a multimédia (hang, vágás) és filmrendezés szakot végzett alkotókkal.
Adina Lazăr: Idén egyetlen előadáson dolgoztam, amelyet az AFCN finanszírozott (mint a legtöbb korábbi projektet, amelyben részt vettem). Észrevettük azonban, hogy a partnercégek vagy állami intézményeink, amelyek az elmúlt években társfinanszírozóként voltak jelen, idén kevesebb támogatást nyújtottak számunkra. Lehetőségünk volt egy kertben megtartani az olvasópróbák és próbák egy részét, elkerülve ezzel a Zoom-ot. A bemutatón kevés néző vehetett részt, a terem befogadóképességének 30%-át tudtuk kihasználni. Az előadás ( Vágott zöld / Verde tăiat – szerk. megj.) turnéja pedig online történt.
Alice Monica Marinescu: Január óta nem volt „élő” előadásunk. Számomra ez jelentette az alapvető változást – egy olyan év végére értünk, amely során nem volt kapcsolatunk a közönséggel. A finanszírozási rendszer nem változott, amennyire tudom. Ahogy Andrei is említette, az AFCN túlélte, de az összes potenciális „gig” – fesztiválok, műhelyek, offline kulturális események – eltűnése hatással volt rá. Létrejött egy független alkotóknak járó állami juttatás, amelyre néhány hónapig jogosult voltam, de úgy tűnik, hogy a folyósított összeg adózandó, ezért arra számítunk, hogy valamikor felkérnek, fizessük vissza a pénz felét. Létrehoztunk egy előadást (Matern – szerk. megj.), amelyre tavaly pályáztunk az AFCN-nél. Hónapokig vártunk, hogy elkezdhessük a próbákat, és mivel a bemutatót fel kellett venni, sokkal-sokkal több munkával és stresszel járt, mert a folyamat végén nem tudtam csupán az előadásra koncentrálni. Párhuzamosan a forgatáson is kellett gondolkodnom, lerövidítve ezzel a próbák idejét, hogy sor kerülhessen a kamerákkal történő technikai próbákra. Az előadás akkor még nyers állapotban volt és ez hatalmas erőfeszítést jelentett. Plusz ott voltak az utómunkálatok. Sokat üldögéltem tétlenül ebben az évben, de amikor dolgoztam, majd megszakadtam a munkától.
Ioana Chițu: Az első sokk az összes műsor kötelező lemondása miatt ért, az átütemezés lehetősége nélkül. Április végén néhány kollégával kísérleteztünk egy online színházi projekten, amelynek próbáit és előadásait Zoom-on tartottuk, majd hosszú szünet következett, amely során további két pályázatot adtam le – és ezekre nem nyertem. Júniustól kellett volna elkezdjük egy dokumentarista előadás előkészületeit Telcsen (Alapsejtek / Celule de bază – szerk. megj.), de ezt július végére halasztották. A csapat Kolozsvárra költözött, nem maradtunk Telcsen, így át kellett gondolni a költségvetést. Ez az idei év egyetlen előadása (valójában nem éppen előadás, inkább videóra vett dokumentarista színház), amelyen offline dolgoztunk, de élő közönségnek nem tudtuk bemutatni, ellenben volt egy online turnénk. Ugyanez történt egy másik előadással, amellyel támogatást kaptunk egy országos turnéhoz: felvettük videóra, és különböző platformok, kőszínházak és független terek egyaránt megosztották (Nem-romlott / Negreșită – szerk. megj.).
Pál Emőke: Anyagi szempontból a járvány-helyzet nem eredményezett számottevő visszaesést az életemben. Megpályáztam az állam által biztosított, független művészeknek szánt juttatást. Erre az összegre támaszkodtam a nyár folyamán, ősszel pedig volt két projektem, amiért megkaptam a tervben szereplő fizetést. Ebben az időszakban nem maradtak el betervezett projektjeim, megtaláltuk a módját annak, hogy dolgozhassunk. Volt olyan munkafolyamatom a járványidőszak elején, amikor egy meglévő osztálytermi előadást adaptáltunk Zoom-ra a Váróterem Projekttel (Bánk bán! Jelen – szerk. megj.), a Reactorral pedig volt egy projekt-előkészítő munkafolyamatom, aminek egyik része élőben zajlott, a második részét pedig átköltöztettük Zoom-ra. Volt olyan munkafolyamat, amikor ténylegesen élőben próbáltunk a próbatermünkben, abban a reményben, hogy amikor vége lesz a járványidőszaknak, nézők előtt játszhatjuk az előadást – ez szintén a Váróterem Projekttel. A leglényegesebb változás, hogy nem játszhatunk élőben nézők előtt. Ez végtelenül elszomorít. Olyan érzés néha, mintha üresben járatnánk a motrokat.
Milyen kihívásokat jelent a színpadról az online térbe való átállás?
Andrei Șerban: Az online tér használatát kezdettől fogva kompromisszumnak tekintettük, és folyamatosan reménykedtünk abban, hogy majd képesek leszünk közönségnek játszani egy színházi térben vagy a szabadban. Meglehetősen szkeptikusan gondoltam az online előadások fogadtatására, főleg arra, hogy a közönséget érdekelni fogják-e egyáltalán az ilyen típusú produkciók. Meglepetésemre a videók nézettsége magasabb volt, mint a független színházi terekben játszott darabok nézőinek száma lett volna. Ez magyarázható a független színházi terek alacsony befogadóképességével, de általánosságban véve, a független kulturális terek hiányával is.
Adina Lazăr: Kihívást jelentett a felvétel minősége. Nekem nagyon nehéz videóra vett előadásokat néznem, nézhetetlennek tűnnek. Ebben az időszakban, mondjuk úgy, szubjektív okokból csak a Politikai Színház Digitális Évadának műsorait és a Raul Coldea Alapsejtek című előadását néztem meg.
Alice Monica Marinescu: Számomra a legnagyobb kihívást egy olyan önálló alkotás kigondolása jelentette, amely az online térben működni tud. A másik kihívás az úgynevezett „screen fatigue” (a képernyő okozta fáradtság – szerk. megj.) volt. Az egyébként offline terekben, hús-vér emberekkel, valós tárgyakkal dolgozó alkotóknak nehéz megszokni a képernyő előtti munkát. Számomra ez nehéz és elidegenítő. Szerettem volna a Maternről a lehető legjobb felvételt készíteni, amelyet érdekes nézni, és önmagában is befogadható. A forgatás során olyan dolgok kerülnek előtérbe, amelyek nem láthatóak élőben, és ez fordítva is igaz. De erőfeszítés volt megnézni. Erőfeszítés bármit is megnéznem. Már nem igazán tudom elviselni ezt a fajta mediatizáltságot, és nem teljesen látom értelmét. Racionálisan megértem: hozzáférhetsz egy elvileg „végtelen” közönséghez, vagy egy elvileg „végtelen” közönség jut el hozzád, de érzelmileg számomra néha teljesen értelmetlennek tűnik ez az érv.
Ioana Chițu: Lelkesen álltam hozzá, mert szükségét éreztem annak, hogy csináljak VALAMIT, akár online is. Azt hiszem, rosszul tettem, hogy megpróbáltam helyettesíteni a tapasztalatokat. Nekem nehéz filmesített színházat vagy olyasmit néznem, ami nem tulajdonképpeni film, ezért ragaszkodtam ahhoz, hogy ezekben a felvett projektekben legyen vágás, és egyesítsük a színházat, a performanszot a film médiumának lehetőségeivel.
Pál Emőke: Nekem (még) nem sikerült ráhangolódnom a közvetített előadásfelvételek követésére. Csak olyan előadásokat nézek, amiket nem lesz lehetőségem élőben látni, archív előadásfelvételeket vagy külföldi előadásokat követek nagyritkán. A közvetített előadásfelvételekből hiányzik a színház varázsa, a közös lélegzetvétel a nézőtéren, a csendek, a mocorgások, a nevetések, a találkozások. Egy előadásfelvétel ugyanakkor nem tudja azt az élményt biztosítani, amit a film. Sokkal érdekesebbek számomra a járvány miatti kényszerhelyzetben született kísérletek, video-performanszok, amik nem próbálják a színház látszatát kelteni, új utakat keresgélnek. Ebben az esetben viszont olyan technikai felkészültségre lenne szükség, amivel a színházi emberek nem feltétlenül rendelkeznek, vagy legalábbis nem érdekeltek ezek elsajátításában. Akkor is fáj a szívem, amikor olyan előadásfelvételt közvetítenek, amiben játszom. Attól tartok, hogy a nézők, akik megnézték a varázstalanított online előadásunkat, nem fognak már visszajönni a járvány után, hogy megnézzék ugyanazt élőben… Holott élőben teljesen más élményt tudna nyújtani.
Megváltozott a független közeg finanszírozása? Milyen gazdasági és/vagy politikai faktorok játszottak ebben szerepet?
Andrei Șerban: A Pénzügyminisztérium ebben az évben 30%-kal csökkentette az AFCN rendelkezésére álló forrásokat. Alapvetően a törvény által előírt kulturális projektekre szánt költségvetés egyharmadát vonta vissza, így az őszi időszakban nem volt pénz elbírálókra. Egészen későn, szeptember 11-én, az AFCN nyilatkozatban értesített arról, hogy kiegészítették a keretet az igényelt összeggel, ezáltal lehetővé téve a projektek elbírálását. Meglehetősen feszült időszak volt ez a független kulturális szektor számára, amelyet gyakorlatilag az egyetlen pénzforrás megszűnése fenyegetett.
Ezen kívül ott volt az egyéni munkavállalóknak és a szerzői jogi megállapodás keretében dolgozóknak szóló sürgősségi kormányrendelet. Akik tevékenységüket nem folytathatták a világjárvány idején, benyújthattak egy saját felelősségre tett nyilatkozatot, melynek elbírálása után a romániai átlagbér 75%-ában részesülhettek. Erre például nem tudtam pályázni, mert kétórás munkaszerződéssel foglalkoztatott voltam, így a jövedelmem nem kizárólag szerzői jogi megállapodásoktól függött. Ez egy újabb bürokráciai hiba: lehetetlen volt egy kétórás munkaszerződésből származó 500 lejes fizetésből fenntartanom magam – és a helyzetem nem sajátos.
Adina Lazăr: Mint korábban is jeleztem, kevesebb forrás állt rendelkezésre társfinanszírozások szempontjából. A tavalyi év során a Gyárak és üzemek (Fabrici și Uzine) című előadásra meglehetősen nagy összeget kaptunk egy Zilah megyei vállalattól, amely szerencsére idén további forrásokat fordított a kulturális ágazat támogatására, a járvány hatásainak leküzdésére.
Andrei Șerban: A közelmúltban a Kulturális Minisztérium a román kormány támogatásával kidolgozott egy állami támogatási programtervezetet a kulturális ágazat támogatására, de itt is a neoliberális teljesítményelv mérvadó. A program a rendezvényszervezőket részesíti előnyben, különös tekintettel a fesztiválszervezőkre, és nem veszi figyelembe a többi kulturális szereplőt, például azokat, így minket sem, akik nem kérnek részvételi díjat az általuk szervezett tevékenységek és előadások közönségétől, mivel azt szeretnék, hogy mindenki hozzáférhessen ezekhez az eseményekhez.
Alice Monica Marinescu: Azt hiszem, minden fontos részlet elhangzott. Szerencsém volt egy tavalyi őszi pályázati időszakban elnyert projekt miatt, amelyet a Matern megvalósulására fordíthattam, és egy többéves pályázat miatt, amely felolvasószínházként valósult meg – amely a *te zero (és amelyet Andrei is megemlített). Ez remélhetőleg színpadon is megjelenhet majd. Illetve van még egy tavasszal nyert pályázat, amely révén online turnét szervezhettünk. Így töltöttem az évet, ezekkel a projektekkel és a kormányzati pótlékkal. De a jövőre nézve… jobb nem is gondolkodni rajta.
Ioana Chițu: Úgy tűnik, hogy a független alkotókra fordítanak a legkevesebb figyelmet, mert „nem termelünk eleget”, „nem hozunk profitot”. A legtöbb előadásunkon ingyenes a részvétel, ahogyan annak a kultúrában és a művészetben mindenhol lennie kellene.
A változás hogyan érinti a független intézmények bevételét és a bennük dolgozó személyek jövedelmét? Észlelhetők-e különbségek a különböző pályázatok elbírálásával kapcsolatban?
Andrei Șerban: Fennáll annak a veszélye, hogy sok független társulat, amely nem nyerte meg az „AFCN-lottót”, ebben az évben eltűnik, mert a korlátozó intézkedések miatt nem talál alternatívákat a túlélésre, a kulturális tereket bezárták, rendezvényeket nem lehetett szervezni, és nem lehetett eladott jegyekből pénzt gyűjteni.
Alice Monica Marinescu: Már nem tartozom semmiféle kulturális, független, közösségi, színházi tér szervezőcsapatához – megkönnyebbülten fellélegezhetek. A független közösségi terek nem kaptak semmiféle támogatást a bérleti díjak kifizetésére, karbantartásra, semmire. Amikor nem voltak éppen futó projektek, az érintett alkotóknak zsebből kellett kifizetniük ezeket a költségeket. Körülbelül ugyanez a helyzet a kulturális terekkel – fel kell legyél készülve rá, hogy saját zsebből tedd ki a pénzt. És ha nincs, találj. Fából vaskarika. Azt hiszem, kegyetlen év volt, és az még mindig, azon kulturális terek számára, akik mostanig valamiféleképpen fennmaradtak. Akik eddig nem tűntek el, azokat a közeljövőbeli megszűnés veszélyezteti. A független tereknek borzasztóan nehéz volt a helyzetük a világjárvány előtt is, a jelenlegi állapotokat nem is akarom elképzelni.
Ioana Chițu: Ahogy észrevettem, még nagyobb küzdelem folyik, mint a korábbi években. Ez engem leginkább elszomorít és aggaszt. Állami támogatásra jogosultként szerencsém volt, két és félhavi juttatást kaptam. Megtiszteltetés számomra, hogy a nyár és az ősz egy részét végigdolgozhattam. Nem tudom mi következik, nagyon vékony jégen korcsolyázom.
Pál Emőke: A független színházi szféra állandó anyagi bizonytalanságnak van kitéve. Olyan intézkedésekre lenne szükség, amik valamiféle anyagi stabilitást biztosítanának a független színházi terek fenntartására, illetve az ezekben dolgozó alkotóknak. Nagyobb költségeink a terembér, a számlák, télen a fűtés fizetése. Nem utolsó sorban az alkotók is teljes anyagi bizonytalanságban élnek. Kiszámoltam egyszer, hogy kizárólag független színházi tevékenységből csak abban az esetben lehetne szerényen megélni, ha állandóan, szünet nélkül dolgozna egy alkotó, egyik projektből ugrana a másikba (erre nincs is mindig lehetőség). Vagy ha párhuzamosan dolgozna több projekten. Ez utóbbit próbáltam. Nehezen lehet ilyenkor hatékonyan dolgozni… Állandó rohanás, stressz jellemzi ezeket az időszakokat. Maradnak az egyéb kiegészítők, filmes projektek, ösztöndíjak, továbbtanulás stb. Egyetlen előnyt látok ebben a kiszámíthatatlan életformában, hogy az ember nem kényelmesedik, lustul el, mindig keresi az új lehetőségeket, illetve igyekszik fejleszteni önmagát.
Ha tehetnétek, hogyan változtatnátok a független társulatok finanszírozásán?
Andrei Șerban: Először is, úgy gondolom, hogy országos stratégiát kell kidolgozni annak felmérésére, hogy kik dolgoznak ebben a szektorban, ők hogyan szerveződnek, kiknek szól az ágazat tevékenysége, és milyen igényekkel rendelkeznek ezek a szereplők, hogy finanszírozási javaslatokat lehessen tenni, és megoldásokat lehessen találni. Természetesen az egyik az volna, hogy több finanszírozási vonal létezzen. Jelenleg a kormánynak és a helyi önkormányzatoknak fogalmuk sincs arról, hogy mekkora a független alkotók és független társulatok száma, ahogy az általuk végzett munka is láthatatlan. A független színházaknak közvetlen támogatást kellene kapniuk a Kulturális Minisztériumtól vagy a helyi hatóságoktól, legalább a bérleti díjak és a számlák kifizetésére, annak érdekében, hogy folytathassák azt a társadalmi-politikai-oktatási munkát, amelyet hosszú évek óta végeznek. Egy másik fontos intézkedés lenne egy állami támogatás folyósítása azon alkotók számára, akik adott időszakokban nem találnak munkát.
Adina Lazăr: Egyetértek azzal, amit Andrei állít a bérleti díj fedezéséhez szükséges támogatásokról. A hatóságok legalább erre az igényre válaszolhatnának. Tudomásul veszem, hogy lehetetlen teret biztosítani minden önálló színházi társulat számára, de helyi szinten létre lehetne hozni olyan közösségi tereket, amelyek ingyenesen helyet adhatnának próbáknak és előadásoknak.
Alice Monica Marinescu: Aláírom, amiket a kollégáim mondtak. Ezen kívül nagyon hasznos lenne, ha a szektorban dolgozó alkotók hozzáférhetnének egy speciális egészség- és társadalombiztosítási rendszerhez, amely figyelembe veszi a foglalkoztatási helyzetüket és az ebből származó jövedelmüket. Bizonytalan, vagy többnyire bizonytalan állapot, hogy egyik projektről a másikra élj, hogy ne legyen semmiféle anyagi biztonságod, és hogy tömérdek fizetetlen munkát végezz. Rengeteg pályázatot írsz, ezek néha nyernek, néha hoppon maradsz. Tudom, hogy létezik ilyen modell Berlinben – egy független alkotók számára létrehozott különleges biztosító, amely elsősorban a bizonytalan jövedelemmel rendelkező munkavállalók kategóriájának igényeit veszi figyelembe. Más adózási rendszeren alapul, és célja egy alapvető fontosságú szociális védőháló megteremtése.
Mennyire voltak flexibilisek az állami vagy intézményes támogatások idén? Láttok különbségeket, amelyeket a járvány miatt vezettek be?
Andrei Șerban: Az egyik fő változás az AFCN támogatási kritériumaiban volt látható, ahová belekerült „a művészi alkotásoknak a különböző bemutató- és közvetítő platformokra történő adaptációinak, ideértve a digitális környezetet is, valamint a színházi projektek népszerűsítésének és közvetítésének” támogatása.
Alice Monica Marinescu: Erre a kérdésre nem feltétlenül tudnék válaszolni. De ha jól tudom, az AFCN elég rugalmasan alkalmazkodott a járványhelyzethez, megengedve az elnyert projektek tevékenységeinek adaptálását és átalakítását. Számomra úgy tűnt, hogy a Covid által érintett független művészeknek járó juttatás megszerzésének eljárása meglehetősen egyszerű volt, kevés bürokráciával, és menet közben még rugalmasabbá vált, de sajnos sok alkotót kizártak a megszabott feltételek.
Hogyan változott a közönség összetétele és attitűdje? Milyen új befogadási mintákat lehetett felfedezni? Megváltozott a kapcsolatotok a közönséggel? Van arról tudomásotok, hogy ki ez a közönség, életkort, osztályt, nemi megoszlást tekintve?
Andrei Șerban: Az elmúlt 30 évben a legtöbb művelődési házat elhagyták vagy lebontották, tönkretéve a szocialista időszakban épült kisvárosok és vidéki városok infrastruktúráját. A kultúra nagyvárosokba történő központosítása, a színházak klasszikus repertoárja és a magas jegyárak korlátozzák a lakosság művészi produkciókhoz való hozzáférését. A színház csak a szociális és gazdasági szempontból kiváltságos személyek számára vált elérhetővé. Számunkra az egyik fontos tét az, hogy eljussunk azokhoz a nézőkhöz, akiket eltávolítottak a kulturális térképről. Bukarestben az előadásaink a Politikai Színházi Évadra (Stagiune de Teatru Politic) figyelő közönségnek, és az évadnak helyet adó kulturális tereket látogató rétegnek szólnak, tehát a kulturális termékek gyakori fogyasztóinak. Az online térbe való átlépéssel remélem, hogy sikerült szociálisan hátrányos helyzetű, kultúrától elzárt csoportokat elérnünk. Számos üzenetet kaptam családtagoktól, gyerekkori barátoktól, volt osztálytársaktól, egy-egy online közvetítésünk után.
Adina Lazăr: A társadalmi távolságtartás korlátai és normái által szabott attitűdök minden tevékenységi területen érezhetőek voltak. Például előadás után már nem tartottunk közönségtalálkozót. A közönség összetételéről pedig… Azt hiszem, a közönség az előadás típusával változik. „Stílus” szempontjából én ugyanazon a területen mozgok, ezért azt mondhatnám, hogy nagyobb változások nem történtek.
Ioana Chițu: Nagyobb számú fiatalra, tizenévesre figyeltem fel, akiket érdekelnek ezek a különféle formák, és ez örömmel tölt el. Sajnos néhány digitális platform nem elérhető olyan emberek számára, akik nem rendelkeznek technikai készségekkel. Minden előadás után beszélgetést szerveztünk, amelyek mindig megvilágosítóak voltak, értékes visszajelzéseket kaptunk, és megerősítettek abban, hogy amit csinálunk, még ha nem is ideális, nem hiábavaló.
Alice Monica Marinescu: Az előadások után én sem szerveztem beszélgetéseket, és számomra nehéz volt részt venni ilyenfajta online eseményeken, valahogy erőltetettnek éreztem. Féltem, hogy ha a Matern után közönségtalálkozót tartanék, akkor senki nem venne részt, egyedül lennék az online térben – most viszont azt gondolom, talán mégis érdemes lett volna. A közönséggel való kapcsolattartás teljesen átment az online térbe. Sok üzenetet és megjegyzést kaptam ismert és ismeretlen emberektől egyaránt, Facebookon, Youtube-on, Whatsappon… Megtudtam, hogy vannak, akik csoportosan nézték az előadásainkat. Illetve, hogy van egy olyan közönségréteg, amely távolról követ minket, aki korábban nem tudott hozzáférni az előadásainkhoz, mivel nem él Bukarestben és örömüket fejezték ki az online közvetítésért.
Továbbá, a Youtube statisztikáiból mindenféle információt megtudhattam a közönségről, például, hogy a Maternt nézők elsöprő többsége nő, de ezek az arányok előadásonként változtak. A Földalatti (SubPământ) esetében, úgy tűnik, fele-fele volt ez az arány, de általában szinte minden online előadás nézőinek nagy része nő. A korcsoportok pedig az előadás függvényében változtak. A Matern esetében a 25-34 év közötti korosztály volt többségben, míg a ‘90 közönségének életkora leginkább 35-44 év között mozgott. Voltak külföldi követőink is, például a Moldovai Köztársaságból, Németországból vagy Spanyolországból. A társadalmi osztályokról a Youtube statisztikája nem nyújt információt. 🙂
A világjárvány kontextusában különösen fontossá vált a mentális jóllét kérdése. Mi a ti tapasztalatotok ezt illetően? Találtatok, vagy dolgoztatok-e ki olyan gyakorlatokat, amelyek személyesen vagy intézményi szinten megoldást kínáltak a járvány ezen hatásaira? Kollégáitok mennyire tartották fontosnak ezt a témát?
Andrei Șerban: Fú… Elég nagy hatással voltak rám az utóbbi időben történtek. Az a forgatókönyv, amelytől a járvány kezdetétől fogva féltem, bekövetkezett a járvány második hullámával, ősszel. Számos halálesetnek és sok, hozzám közel álló ember megbetegedésének voltam tanúja és ezek elég nagy hatással voltak rám. Az ehhez kapcsolódó viselkedésmintáim, gyanítom, hogy az internalizált patriarchális mechanizmusokból származnak, megnehezítik számomra a sebezhetőségem elfogadását és kifejezését.
Ebben a periódusban végig kommunikáltam elvtársakkal és családtagokkal, akiktől rengeteg törődést kaptam, ezért nem kellett egyedül átvészelnem ezeket a nehéz pillanatokat. A Macaz Kollektívában vannak az érzelmi támogatásra és a kölcsönös segítségnyújtásra irányuló kezdeményezések, és ez magában foglal egy tesztekre és egyéb kiadásokra létrehozott szolidaritási alapot, de egy fertőzési hullám esetén a hasznos információk közvetítését is szolgálja.
Adina Lazăr: Sajnálom, Andrei, hogy hozzád közel álló embereket veszítettél el. Szerencsés vagyok, hogy nekem nem voltak ilyen tapasztalataim. Az elmúlt napokban azonban úgy érzem, hogy szűkülni kezd körülöttem a kör, egyre több barátom és munkatársam betegszik meg. A lezárás után szakácsként dolgoztam egy étteremben, ez segített abban, hogy ne tegyen tönkre pszichésen a pánik és a szorongás. Aztán elkezdtem dolgozni a Vágott Zöld című előadáson, így nem volt sok időm önvizsgálatra. A bemutató utáni időszak volt nehezebb számomra, a félelem minden olyan formájával találkoztam, amelyet az előző hónapokban figyelmen kívül hagytam. A védekező mechanizmusom, azt hiszem, a munka. Most egy új projekten kezdtem el dolgozni, így megint félre tudom tenni a pánikot.
Ioana Chițu: Márciustól ezidáig rengeteg váratlan szituációval találkoztam – általános szorongás, pánikrohamok, a haszontalanság folyamatos érzése. De ami megijesztett, az a koncentrációs képességem romlása, a rövidtávú memóriám degradálódása, és a figyelemzavarok feltűnése. Ezeket akkor vettem észre, amikor júliusban újra elkezdtem dolgozni. Nem sikerült beazonosítanom, hogy ezek a szorongás vagy a testmozgás hiányának következményei, esetleg együtt a kettőé. Segít, ha másokkal beszélek erről, de sajnos még mindig nem engedhetem meg magamnak a szakemberi segítséget. Mint Monica fentebb elmondta, jó lenne egy olyan egészségügyi rendszer, amely a kisjövedelmű és a nagyon kisjövedelmű embereket veszi figyelembe.
Alice Monica Marinescu: A járvány előtt is tisztában voltam a mentális jóllét problematikájával, és erőfeszítéseket tettem a létbizonytalanság, valamint a stabilitás és kiszámíthatóság hiányából fakadó állandó stressz kezelésére. A járvány mindent felforgatott. Állandó küzdelmet jelentett saját magammal. Újra meg újra felbukkantak a kényszeres szokásaim (körömrágás, dohányzás, stresszevés stb.). Mivel egy kisgyermekért is felelős vagyok, még nagyobb nyomást éreztem, hogy megvédjem őt, és gyakran kudarcot vallottam. Hatalmas erőfeszítéseket tettem, hogy ne omoljak össze teljesen, ne maradjak napokig pizsamában, néha az ágyból való felkelést is erőfeszítésnek éreztem. Azok az időszakok, amikor dolgoztam, könnyebbek voltak, de ezeket depresszív időszakok váltották, mert a munka sokkal kevesebb elégtételt jelentett így, hogy nem volt semmiféle kapcsolatom a közönséggel. Sokat beszélgettünk a barátnőimmel ezekről a dolgokról, és amennyire tudtuk, támogattuk egymást. A terápia mellett egy ideig részt vettem egy pszichológus irányításával működő ingyenes online támogató csoportban, úgy gondolom, több ilyen kezdeményezésre, vagy a mentális jóllétre fókuszáló telefonos szolgáltatásra lett volna szükség.
Egyébként a kis örömökre összpontosítottam – a növényeimre, a sétákra (mikor ezek lehetségesek voltak), a főzésre, a tarotra, podcastekre. Online, telefonon vagy személyesen mindig igyekeztem kapcsolatot tartani a barátaimmal, és amikor nem éreztem képesnek magam semmire, elfogadtam, hogy ez van, és majd elmúlik. Aggódom amiatt, hogy ez az időszak milyen nyomokat hagy a saját és gyermekeink mentális egészségében. Rengeteg ember számára volt traumatikus ez az év, és ritkán van arra alkalom, hogy erről beszéljünk – pedig ez a válság elmélyítette a társadalomban egyébként is fennálló egyenlőtlenségeket, és még több embernek kell harcolnia újból a puszta túlélésért.
Pál Emőke: A járványügyi intézkedések ingerszegénnyé tették a környezetünket. Ősszel és télen járnak leginkább az emberek színházba, én is ebben az időszakban szoktam bepótolni a „lemaradásaimat”. Hiányoznak az események, a koncertek, a pezsgés. Még a bulik is, pedig nagyon ritkán jártam bulizni, s most, hogy nem lehet menni, még oda is kívánkozom. Van egy munkám Budapesten, szerencsére oda ki tudtam/tudok utazni. Ha azt is ellehetetlenítették volna az intézkedések, az nagyon frusztrált volna. Alapvetően szerencsésnek mondhatom magam, hogy ilyen „luxus-problémáim” vannak. A járvány elején érzett pánik és félelem a megbetegedéstől elmúlt. A környezetemben senkit sem érintett súlyosan a betegség. Végig dolgozhattam, így elterelhettem a figyelmem az abszurd helyzetekről, amikben találtuk magunkat. Végül pedig próbálok csak annyit gondolni a jövőre, amennyi feltétlenül szükséges a tervezéshez… Ugyanis 2021-et illetően sem lehetek túlzottan derűlátó. Lényegében ilyen energiák mozognak bennem a felszínen. Amikor viszont reflektálni próbálok a tevékenységeimre, gyakran küzdök a fölöslegesség érzésével. A járvány ezt az érzetet tovább fokozta bennem.
Hogyan változott, ha változott, az intézmények közötti kapcsolat, és az intézmények alkalmazottai közötti kapcsolat?
Adina Lazăr: Úgy tűnik, többet tartózkodunk az online térben. Folyamatos nyomást érzek, hogy mindig elérhető legyek.
Ioana Chițu: Nincs munkaszerződésem, de az Alapsejtek és a Nem-romlott színrevitele közben a kollégáimmal közösen megtapasztaltak alapján elmondhatom, hogy szinte tapintható a szorongás. Szerencsére egészséges, nem versengésen alapuló csoportokban dolgozom, amelyekben igyekszünk megérteni és támogatni egymást.
Alice Monica Marinescu: Nem vagyok alkalmazott, de azokban a közösségekben, ahol dolgoztam, sok megértésre találtam. Úgy éreztem, valamiféleképpen összeköt bennünket a tény, hogy ez mindenki számára nehéz időszak, még ha különböző módokon is nehéz, hogy senki nincs igazán jól. Komolyabban voltak véve az emberek szorongásai. Úgy gondolom, hogy az érzelmi igényekre most több figyelem irányult, mint a múltban.
Milyen hasonlóságokat láttok jelenlegi, független alkotói helyzetetek és más, a társművészetekben dolgozó alkotók helyzete között?
Andrei Șerban: A legnagyobb hasonlóság, amelyre építhetünk egy jövőbeli küzdelemben, hogy az állami intézmények nem ismerik el munkánkat, munkanélkülinek tekintenek bennünket. Még cinikusabb az a megközelítés, amelyben úgy vagyunk kezelve, mintha mi választottuk volna, hogy függetlenek és az AFCN-től függőek legyünk.
Ioana Chițu: Ahogy Andrei mondta, egyesítenünk kell a független ágazatokban dolgozókat, láthatóaknak kell lennünk – el kell kezdenünk létezni – hogy több „szolgáltatáshoz” férhessünk hozzá. A független alkotó helyzete pont olyan, mint egy béna, sztereotip viccben. Az ember hall valakiről, legyen az képzőművész, hegedűművész vagy színész, és fel sem merül, hogy az illető ne prekáriusan élne, egy használaton kívüli, átalakított manzárdban, amelybe időnként beesik az eső, bohém egy élet. Pff, kínos.
Alice Monica Marinescu: A rugalmasságnak nevezett bizonytalanság, amiben mindannyian osztozunk. Készek kell legyünk arra, hogy dolgozzunk, amikor csak lehetőséget kapunk rá! Egy hónapig munkanélküliek vagyunk, majd kettőt-hármat dolgozunk, vagy amennyihez éppen szerencsénk van, szabadnapok nélkül, gyakran napi 8-10 órát, kaotikus órarenddel, hétfelé áll az ember feje – és ez rengeteg stresszel jár. A mi munkánk egyszerre 2 az 1-ben, vagy 3 az 1-ben, de gyakran 5 az 1-ben is. Önmagad menedzsere, könyvelője, PR-szakembere stb. kell lenned. A biztonság és egy közösségi háló hiánya az, ami közös, és sokszor láthatatlanok maradunk a döntéshozó szervek számára.
Ez az interjú egy Ugron Nóra által szerkesztett, a román független színházi szcénát feltérképező cikksorozat része. A sorozatban korábban megjelent interjú, melyben a Reactor Alkotói és Kisérleti Egyesületet kérdeztük, itt tekinthető meg.