Kófity Annamária: Apró-ságok a bohócról

Kófity Annamária: Apró-ságok a bohócról

A Játéktér 2020. őszi számából
Borítókép: Kófity Annamária. Apró néni és a nagyra nőtt Búbánat, Brighella Bábtagozat. Fotó: Czinzel László

Az utolsó előadás, mely napvilágot látott a szatmárnémeti Brighella Bábtagozatnál, mielőtt beütött a szürreál, és leálltak a színházak, az a Szabó Attila rendezte Apró néni és a nagyra nőtt Búbánat volt.

Izgatottan vártuk a próbafolyamat kezdetét. Elsősorban azért, hogy lássuk, mi is lesz ebből, túl sok információnk nem volt ugyanis a történetről. Nonverbális előadás lévén, szövegkönyv helyett egy halandzsa dalszövegekkel megtűzdelt kanavászt kaptunk, melyből kiderül, hogy van ez az Apró néni, aki egyedül él, jön-megy, tesz-vesz, macskákkal énekel a tetőn, pityereg vagy kacag, de mindkettőt örömében, majd egy napon talál egy csecsemőt, akit nevelgetni kezd. A csecsemő egyre csak nő, ami önmagában még nem jelentene problémát, viszont ezzel egyenesen arányosan szomorúsága is terebélyesedik. Apró néni próbálja felvidítani – sikertelenül, és mivel egyedül nem megy neki, segítséget kér.

A másik dolog, amiért én személyesen nagyon vártam ezt a próbafolyamatot, az a bohóchoz köthető. Szabó Attila amellett, hogy rendez és ír (vagy éppen szobát fest, burkol vagy vízvezetéket szerel), bohócdoktorként is működik. Két éve tartott nekünk egy isteni bohóctechnikai workshopot, és sejtettük (reméltem!), hogy ebben az előadásban is valamiféleképpen benne lesz a bohócvilágnak az esszenciája.

De mi is ez az alapvető lényeg? A bohóc mindig a jelen pillanatban, a mostban van. Az örök pozitív, mindent igenlő lény, akit a veszteség nemhogy nem tör le, de azt nyereségként könyveli el. Akárcsak egy gyerek, teljes nyitottsággal próbálja felfedezni a világ összefüggéseit, és mindent, amit megtapasztal, őszintén meg is éli. Az élteti, hogy megoszthatja örömét, bánatát, bizonytalanságát, kétségeit, egyszóval: önmagát a nézőkkel. Ez az óriási különbség közte és a klasszikus színpadi színész között. A bohóc számára nem létezik a negyedik fal, kommunikálni akar.

Ezért áll szerintem a bábszínház sokkal közelebb a bohócok világához, mint a színház. Gyakrabban bontjuk le a negyedik falat, gyakrabban vállaljuk fel nyíltan azt, hogy „mi most eljátszunk valamit”, pontosabban „mi most NEKTEK játszunk el valamit”.

Ebben a szellemben indítottuk az Apró néni…-t is. Bejövünk mint öt játékos, önmagunk megmutatásának örömével. Harmóniákat teremtünk meg, melyeket valaki mindig megbont. A rend felborulásának pillanatát figyelmünkkel és reakcióinkkal kihangsúlyozzuk, majd visszaáll a harmónia. Bábosként is bohócokként működünk. A bohóc mint bábos felvállaltan játszik a bábbal. Néha teljesen elmerül a játékban, máskor viszont ugyanolyan könnyedséggel kilép, hagyja a bábot „meghalni”, és ő válik játékossá. Mint amikor a gyerekek játszanak.

Amíg ez improvizáció szintjén történik, addig minden rendben. A bohóc elemében van. Minden új helyzet a meglepetés erejével hat rá, zsigerből, őszintén reagál és megosztja érzéseit a többiekkel. De mi történik, amikor rögzíteni kezdünk? Létezhet-e a bohóc a formai korlátok közt?

Hogy miért ne létezhetne? Mert beleesik a rögzítés csapdáiba. Tudja, hogy mi fog történni, ezért hiányzik a felfedezés szülte derű és játékkedv. Van az úgy, hogy nem hajszálpontosan az történik, mint előző alkalommal – ez a bohóc számára kincsesbánya lehet, hiszen a pánik a barátunk. De ha nem arra reagál, ami éppen történik, hanem arra, aminek történnie kellett volna a rögzített forma szerint, máris megbomlik az összhang. Erre vagy mindenki leáll és lereagálja ezt – bohócparadicsomi pillanat –, vagy átsiklanak fölötte, mintha mi sem történt volna, s ezzel a bohóc elveszíti legelemibb tulajdonságát: nem őszinte. És ha nem őszinte, nem tudunk együttérezni vele. Akkor nem vicces, hanem blőd.

Talán ragadt rám valami a bohóc igenléséből, de azt hiszem, hogy a bohóc igenis, rendszeren belül is létezhet. A forma állította korlátok közt is meg tudja őrizni frissességét, naivitását. Ehhez mindössze annyi szükségeltetik, hogy társai és a helyzet legapróbb rezdüléseire is legyen fogékony és találja meg ezekben az újat, amit aztán őszintén megél és megoszt. Újra és újra.

Végül is ez ugyanaz, mint a (számomra) igazán jó színház első és legfontosabb szabálya: mindig a pillanatban maradni, ne tudni előre, hogy mi következik, elengedni az elvárásokat és arra reagálni, ami éppen történik velünk a jelenben, ne arra, amit elképzeltünk, vagy amire számítunk. Ha pedig ez nem sikerül, nézzünk szembe a közönséggel vagy a partnerünkkel, nézzünk őszintén a szemükbe, hogy „Ez van, ez ilyen, ez most így sikerült. Bocs.” Ne játsszuk el, hogy van valami, ami nincs. Esendőségünkben válunk igazán szerethetővé.

Volt még egy kérdés, ami nem mint technika vagy mint színészi megoldás, hanem tematikai szinten birizgálta a fantáziám. Miként fogjuk felvidítani Búbánatot? Csupán két napra voltunk a bemutatótól, és még mindig nem tudtuk, hogy mi vidítja majd fel a mélabús óriáscsecsemőt. Próbálkoztunk ezzel-azzal, de semmi sem működött úgy igazán. Úgy nézett ki, hogy semmi nem könnyít Búbánatunk lelkén: sem Rozs Tamás magával ragadó zenéje, sem a Bartal Kiss Rita-tervezte álomlelkű bábok, sem gegjeink, amiket zsákszámra gyártottunk – néha már csupán önmagunk szórakoztatására. De akkor mi? És tényleg. Mit teszel, ha minden kilátástalan, és nem találod a kiutat? Mi késztet arra, hogy mégis összeszedd magad, felemeld a fejed, és azt mondd, hogy „Igen!”?

Fotó: Czinzel László

A játék volt az egyik válaszunk. Elhalmozni Búbánatot játékkal. Megpróbálni vele játszani, ha pedig elzárkózik, akkor körülötte. Vagy a bábokkal testének felületén. Addig szárnyalni körülötte, míg ő is belefeledkezik, és a játék hulláma magával sodorja. Nem volt rossz megoldás. („De a jó nem ilyen”, ahogy Kézdin mondanák.)

Másik megoldásunk a valahova tartozás érzésének megteremtése lett. Elhalmoztuk Búbánatot kedvességgel, figyelemmel. Szeretettel ostromoltuk – és ettől valami felolvadt benne. Lassan feleszmélt, körülnézett, mintha először látná a világot. Szemünkbe nézett, megcsillant a tekintete, és felnevetett. Megszületett a derű.

Aztán egyik előadásunkon nem pont így sikerült. Formailag megszületett ugyan a derű, de nem volt igaz. Felvidítókként nem jutottunk el odáig, hogy igazán adjuk, így a felcsillanó derű indokolatlan volt. Nem volt igaz. Arra gondoltam, hogy milyen gyakran van ez, hogy feltesszük a derűs arcunkat, csak hogy ne kelljen tovább magyarázkodni. Eljátsszuk a külvilágnak, hogy boldogok vagyunk, miközben nem.

Ha ilyenkor rajtakapjuk magunkat, emeljük fel a fejünket, mintha először látnánk a világot, nézzünk mélyen a társunk szemébe, és merjük felvállalni, hogy ez most nem volt igaz, bocs. Aztán csendben üljünk le Búbánat mellé és figyeljük. Várjuk ki türelemmel, hogy valami megérintse. Vagy jobb híján játsszuk el, hogy boldogok vagyunk addig, míg – akárcsak a színházban – a forma megteremti az érzést, és valóban megszületik a derű.

Fotó: Czinzel László