„Aki átmegy az üveghegyen” – Lukács Emőkével Deák Katalin beszélgetett

„Aki átmegy az üveghegyen” – Lukács Emőkével Deák Katalin beszélgetett

A Játéktér 2020. őszi számából
Fotó: Kovács Levente

„Nagy lakodalmat csaptak, és boldogan éltek, míg meg nem haltak” – mondják sokszor a mesék végén, s „futhatunk véle”. Merthogy a házasság nem mindig az „éltek együtt nagy békességben” forgatókönyve szerint működik: sárkányokkal küzdünk benne; leúszunk az Óperenciás tenger legfenekére; vagy ha más megoldás nincs, hát világgá menekülünk a házasságból. Emőke Béka-királykisasszony-meséje[1] talán azért életszagú számomra, mert ott az igazi próbatétel a dínomdánom után kezdődik. A csoda mégsem marad el.

Lassan tíz éve annak, hogy először láttam Emőkét játszani, és azóta – amikor tehetem – nézem. Hat évet töltött a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínháznál, most a Tomcsa Sándor Színház bábtagozatának vezetője. Meséket keres, előadás-szövegeket ír, rendez, játszik, mindeközben pedig az Udvarhely Bábműhely jövőjét tervezgeti. Beszélgetésünk is valahogy így kezdődött: „egyszer volt, hol nem volt”.

[volt egyszer…]

Milyen meséken nőttél fel?

Arról, hogy mesét olvasnak nekem, nincs emlékem. Az első, meséhez köthető konkrét kép, amit fel tudok idézni, az, hogy népmesés könyvet kérek ajándékba. Meg is kaptam Arany László mesegyűjteményét. Most is őrzöm, nagyon szeretem! A kedvenc mesém pedig, azt hiszem, A hat hattyú volt, amit nem is olvastam, hanem mesefilmen láttam. Beégett az agyamba, ahogy a főszereplőlány a máglyán, csihánból köti az ingeket. Néma volt, és nagyon szenvedett. De megcsinálta! (nevet) Többször gondolkodtam azon, vajon miért lehetett számomra ez a mese annyira fontos. Sőt, azóta is foglalkoztat. Előbb-utóbb szerintem „színházilag” is kezdeni fogok vele valamit.

Ennyire erős, bábszínházhoz kötődő élményed is van?

Édesanyám mondja, hogy nagy élményekkel mentem haza a bábelőadásokról, és izgatottan meséltem, mi mindent láttam. Ezekre nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy nyaranta Atyhában voltam nagymamámnál, és náluk a hátsó udvarban volt egy nagy kő. Az lett a színpadom! Arra mentem fel „előadni”. Bár soha nem voltam az a gyerek, aki a társaság közepén elkezd énekelni, ebből az emlékemből mégis az látszik, hogy gyerekként már foglalkoztatott a színház.

Később aztán, kilencedikesként már azzal a szándékkal jelentkeztem színikörre, hogy „felnőttként” majd színházzal foglalkozom. A megmutatkozni akarás vágya mellett viszont volt bennem egyfajta rejtőzködés, és tizenegyedikre meg is torpantam: azt éreztem, a színészet nem nekem való. Ekkor jött a rendezés gondolata, de abban az évben, amikor érettségiztem, nem indult rendező szak. És akkor Szász-Mihálykó Mária, a színicsoport vezetője rákérdezett, hogy gondolkodtam-e a bábszínészeten. Rendesen elültethette a bogarat a fülembe, mert el is mentem Marosvásárhelyre, a bábszakra felvételizni.

Persze nem tudtam, mire megyek, mert itthon, Udvarhelyen azokban az években nem láttam bábszínházat. Mégis azt gondolom, nincsenek véletlenek, mert az egyetemen fél év alatt úgy elkapott ez az egész, hogy azóta is tart. A tanárok – és leginkább talán Kozsik (Novák) Ildikó – megnyitottak minket a bábszínház szépsége felé, megtanítottak az alázatra, és átadták a mesterség szeretetét.

[„Árnikám, egyre szebb tájakra érünk”][2]

Vizsgaelőadásodat, a Szegény Dzsoni és Árnikát egyetem után sokáig játszottad. Hol vannak most Dzsoniék?

Nemrég hoztam el a díszletet Szentgyörgyről! Szeretném felújítani az előadást, tíz év után újra nekifutni. Lássuk, mit mozgat meg bennem, mert, ugye, erősen szól az anyaságról, a szerelemről, vagy akár a hűségről. Szóval, kíváncsi vagyok magamra. Dzsoni sok szempontból meghatározó számomra. Ez az első alkotásom, amelyben tényleg megvalósíthattam az elképzeléseimet.

Kálmán (Nagy Kopeczky Kálmán – szerk. megj.)[3] is akkor ajánlott munkát, miután megnézte ezt az előadást.

Az egyetem után tehát egyből a szentgyörgyi Cimboráknál kezdtél dolgozni?

Igen, bár az első évben ingáztam Vásárhely és Szentgyörgy közt, mert közben az Ariel színházban is játszottam. Végül azonban Szentgyörgyön maradtam. Ráadásul Kálmán annyira jó fej volt, hogy amikor az első évad után azt mondtam, egy évre el szeretnék menni külföldre, elfogadta.

Már az egyetem utolsó felében éreztem, hogy „jó, jó a színház, csak szeretnék »normális« embereket is látni”. Kíváncsi voltam azokra, akik másképp élnek, akik nem látnak színházat. De természetesen az önállóvá válásról, határaim feszegetéséről is szólt az az egy év: például hogy idegen nyelvterületen helyt tudok-e állni. Nem utolsósorban pedig a szociális munka iránti érdeklődésem is efelé vezetett; a rászorulók segítése különben mai napig foglalkoztat.

Akkor azzal biztattam magam, hogy ne féljek kilépni, mert ha valami az enyém, az egy év múlva is az enyém lesz. Ennek a lendületével mentem el Németországba egy szociális otthonba dolgozni, amely a felnőtt fogyatékkal élők napi ellátásáról gondoskodott. Nem kerestem sokat, viszont nyelvet tanultam, meg rengeteget utaztam!

És egy év után hazajöttél.

Néhány napra rá, ahogy visszaértem az országba, már hívott is Kálmán, hogy kellene menni a Fux Fesztre[4] játszani. És azzal vissza is kerültem a szentgyörgyi bábszínházhoz.

Miért éppen a Cimborákat választottad?

Egyetemista voltam, amikor először láttam őket játszani. Érvényes, jól működő előadást láttam tőlük, amely megerősített abban a hitemben, hogy jó bábszínésznek lenni, meg hogy a bábszínház jóval több a köztudatba mélyen beágyazódott képnél, vagyis a „rütyükélő”, aranyoskodó, tanulságokban gazdag bájolgásnál.

Nem csoda hát, hogy néhány év múlva, amikor odahívtak, nagy lelkesen mentem. Pedig akkor még nem igazán volt infrastruktúrája a Cimboráknak. Kálmánnak harcolnia kellett azért, hogy legalább az évadra legyen fizetésem. És még így is volt olyan nyár, amikor nem kaptam pénzt. De ezzel nem voltam egyedül: a technikusoknak sem volt posztjuk (állásuk – szerk. megj.), őket sem tudták rendszeresen fizetni. Azóta azért már jobb a helyzet: van költségvetésük, alkalmazni is tudtak embereket. Az infrastrukturális nehézségeket leszámítva viszont örülök, hogy Kálmánnak jó pár előadásában dolgozhattam. Sokat tanultam tőle. A legjobb élményem talán A szegény ember királysága,[5] amelyben a Szegény asszonyt játszhattam. Kálmán volt a Szegény ember, és nagyon megtalálta magát benne. Az tényleg az ő szerepe volt.

[„no, édes lovam (…) most mehetünk ismét világgá”][6]

2017 decemberében hagytad ott a Cimborákat.

Kálmán halála után mintha egyre inkább inogni kezdett volna alattunk talaj. Nem igazán tudtuk, kik vagyunk, hová tartunk. Nem éreztem, hogy fejlődnék; inkább csak azt, hogy eltűnök a feszültségek közepette. És akkor – bár tudtam, hogy ezt a kártyát néhány éve már kijátszottam – megint szünetre volt szükségem. Elmentem Tirolba, négy hónapig egy hüttében, a sípálya alján pincérkedtem. Szerettem ott lenni. Néztem a hegyet, beszéltem hozzá, mondtam neki: „De szép vagy!” Tavasszal pedig, amikor olvadni kezdett a hó, az olyan volt, mintha a hegy átöltözne. Tirol után aztán két hónapot Angliában is töltöttem. 

Mi volt a terved az egyéves szünet utánra?

Nem volt bennem tiszta a „hogyan tovább”. Úgy gondoltam, spórolok valamennyit, aztán egy év után hazajövök, és lesz néhány hónapom arra, hogy az élet kialakuljon. Abban azért biztos voltam, hogy itt, Erdélyben kell elkezdenem létezni valahogy, és hogy ennek a létezésnek része lesz a bábszínházzal való alkotás.

Miért fontos számodra az utazás, az időről időre való kilépés?

Amiatt a kérdés miatt, hogy van-e fogalmam arról a társadalomról, amelynek és amelyről elméletileg játszom. Ezt a kérdést sokszor felteszem magamnak. És a kilépésben az is közrejátszik, hogy ha én magammal nem vagyok jól, a színházban sem nagyon tudok teljesíteni. Meg kéne engednünk – elsősorban magunknak, aztán egymásnak –, hogy néha szünetet tartsunk. Hogy újra hiányozzon a színház. Most például van olyan kollégám, aki azt kérte, kevés előadásba osszák ki, mert pihenni szeretne. És ez szerintem rendben is van.

Az utazások során mi hiányzott leginkább a színházból?

A játék. Vágytam arra, hogy játsszak. Persze, jó volt ágyakat vetni Angliában, szép volt a táj, az emberek szerettek, mégis azt éreztem, nem a saját dolgomat végzem. Teltek a napok, a hónapok, és egyszer megfogalmazódott bennem, hogy azért jó volna elmondani egy verset.

Béka-királykisasszony. Fotó: Mihály Csaba

[„mert szerette az urát, de nem tudta felejteni, hogy az háromszor elhagyta”][7]

Első munkád, miután 2019-ben hazajöttél, a Béka-királykisasszony volt. Mikor született meg ennek az ötlete?

Valahol a vonaton, Angliából visszafelé. Volt az emlékeimben egy történet, amelyben a nő találkozik a nagy szerelemmel, házasság is lesz belőle, de aztán valami akadály kerül a boldogságuk útjába. És még arra is emlékeztem, hogy végül a nő az, aki átmegy az üveghegyen. Mint a Hókirálynőben, ott is Gerda megy a fiú után. Kerestem ezt a mesét, szívesen dolgoztam volna vele, de sajnos nem találtam. Olvasgattam hát tovább, ez után a női hős után kutakodva, így talált rám a Béka-királykisasszony, és számomra reveláció volt.

Milyen szempontból?

Talán leginkább abból a szempontból, ahogyan ez a mese a megbocsátásról tud beszélni. Mert én azt hittem, tudok megbocsátani, de rá kellett jönnöm, hogy bármennyire akarok, az életben vannak dolgok, amelyeken nagyon nehezen tudok egyedül túllépni. A terheket nem szabad cipelni, a fájdalmakat el kell engedni – ezeket tudjuk, de egyszer csak az ember mégis azon veszi észre magát, hogy agyban hiába hozza meg a döntést, érzelmileg egyszerűen nem tud elszakadni. Képtelen visszatérni oda, ahol azelőtt volt. A Béka-királykisasszony ezt így mondja: „bizony szeretlek, édes férjemuram, hanem azt nem tudom elfelejteni, hogy amikor béka voltam olyan erősen gyűlöltél”.

Keresi a királykisasszony a megoldást, és azt találja ki, hogy világgá megy. Ha igazán szereti őt a királyfi, bizonyítsa be: menjen utána. És itt az is fontos, hogy ez nem egy konok elhatározás a nőben, hanem természetes emberi reakció. Hiszen a barátságban is szükségünk van néha arra, hogy a másik bebizonyítsa: fontosak vagyunk neki. Hogy ne csak annyit mondjon, hogy „Ha egy ilyen apróságot nem tudsz megbocsátani, az a te bajod. Lépj már tovább!” A megbocsátásnak van egy folyamata, és ebben a folyamatban, ha igazán fontos a másik, nem hagyhatom magára. Szóval, számomra a Béka-királykisasszony leginkább a megbocsátásról meg az elfogadásról szól.

Hogy aztán az előadás kiben mit mozdít meg, megint más kérdés. Volt olyan néző, akinek a nőiességről szólt: mitől nő a nő? Milyen tulajdonságai legyenek ahhoz, hogy szerethető legyen? A szépség számít-e? Az ember mindig a saját tapasztalásaiból táplálkozik, annak alapján rakja össze a világot. Akkor is, amikor mesét hallgat. És ez így van jól.

Az elején még nem is az előadás létrehozása volt a célom; inkább csak arra voltam kíváncsi, el tudom-e mondani, meg tudom-e teremteni ezt a történetet úgy, mint egy klasszikus mesélő. Később meg azt kezdtem keresni, hogy mi az, amivel finoman meg tudom segíteni a mesélést. Így jött a képbe néhány szimbólumértékű szoborbáb. Ez felvállalt kísérlet volt részemről.

Ezek a szoborbábok azért elég meghatározóak az előadásban: a királykisasszony és a királyfi tulajdonképpen két meztelen test.

Hogy a meztelenség ennyire fókuszba került, az Berze Imrének, a bábok készítőjének a döntése. Ő szobrászművész, mondta is, hogy nem ért a bábhoz. Nekem azonban nem konkrét bábra, hanem egy stilizált férfi- meg nőalakra volt szükségem. Az már Imre döntése, hogy ezt ennyire a nemiség felé vitte. De ebben az előadásban ő ugyanúgy alkotótárs, és ha ezt hozta, ha számára ezt mondta a mese, akkor ezzel kezdeni kell valamit, be kell építeni.

Béka-királykisasszony, Tomcsa Sándor Színház. Fotó: Mihály Csaba

[„a szegény Dzsoni az a szegény Dzsoni, és kész. (…) Vándorol a világban, és fütyörészik”][8]

A mese már meghatározza a bábot? Úgy is kérdezhetném: a mese választja ki, hogy milyen bábos technikával lehet megteremteni?

Nyilván! Csipkerózsikát kesztyűs bábbal nem csinálsz. Bár meg lehet próbálni, de valószínűleg paródia lenne belőle. A kesztyűs báb harsány, vásári. A líraibb műfajokra ott a vajang, az suhanósabb. Csodára alkalmasabb. Vagy a bunraku – csapatjáték szempontjából az a legizgalmasabb. A bunrakut egyedül nem is tudod úgy használni, ahogy lehetne. Annál csúnyább pedig nincs, amikor a báb lóg: képes lenne mozogni, és nincs, aki mozgassa.

Szegény Dzsoni és Árnika, Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem. Fotó: Barabás Zsolt

Ennek ellenére a Szegény Dzsoni és Árnikában, amit egyedül játszom, épp egy bunraku van a kezemben, mert fontos volt, hogy emberszerű, szerethető kislány-bábnak játsszam el a mesét, hogy a gyerekek azonosulhassanak vele. És ez össze is jött, mert előadások után a kislányok folyton ölelgették, puszilgatták. Viszont tényleg csak minimálisan tudom mozgatni. Annyi a szerencsém, hogy kevésszer kell a kezembe vennem; nem vele, hanem neki mondom el a történetet: anya a gyerekszobában található tárgyakkal mesél a kislányának.

Abban a kislány-bábban az is szép, hogy Lukácsy Ildikó festette az arcát, aki a vásárhelyi bábszínháznak volt az állandó tervezője. Sajnos néhány éve meghalt. Ildikó a szemem előtt festette meg a kislány arcát. Timi (Takács Tímea – szerk. megj.)[9] is próbálkozott vele, de sehogy nem lett élő a báb. Viszont ahogy Ildikó elkezdte festeni, pillanatok alatt látott a kislány. Éppen valamelyik nap néztem ezt a bábot, és arra gondoltam, „de jó, van egy emlékem Ildikótól”.

Van még ilyen báb, ami ennyire a szívedhez nőtt?

A szegény ember királyságában a Szegény asszony-szerepet és a bábot is nagyon megszerettem.

Leginkább azért, mert abban az előadásban nemcsak a báb mozgatója voltam, hanem a Szegény asszonyt, azaz a húsvér embert is játszhattam – végül így lettünk ketten egy szerep a bábbal.

Székelyruhában játszottunk, a színek rajtunk voltak. A bábok meg egyszerű, barna zsákvászon-anyagból készültek; szemük-arcuk nem volt, csak egy kicsi dombor. És éppen amiatt, hogy ilyen egyszerűek voltak, a szélsőségekig lehetett velük menni: például hajigálhattuk őket, ami a bábszínházban mindig kényes kérdés, mert tiszteljük a bábot, vigyázunk a bábra.

A szegény ember királysága, Cimborák Bábszínház. Fotó: Vargyasi Levente

Kovács Ildikó mondja, hogy „a bábos ideális esetben saját készítésű bábbal játszik”.[10] Mit gondolsz erről?

Az Árnikához a két rongybabát, Árnikát meg Dzsonit én varrtam, de azok nagyon egyszerűek voltak, nem kívántak meg különösebb művészi tehetséget.

Szeretem, amikor ilyen szempontból is közöm van a bábhoz, de be kell látnom, hogy egyedül nem vagyok képes olyan színvonalon elkészíteni, ahogy igénylem. A Béka-királykisasszonynál végig ott matattam Gyöngyi (Balázs Gyöngyi – szerk. megj.)[11] mellett. Az alapozásban, a könnyebb munkákban tudtam segíteni. Szentgyörgyön is folyton fent voltam a műhelyben, és Lukácsy Ildikót is szerettem nézni, amikor festett.

Gyöngyinek nagyon örülök, mert komolyan veszi a gyerekműfajt, profin és mély érzékenységgel dolgozik, saját elképzelésekkel jön. A Béka-királykisasszonynál már az első találkozásunkra rengeteg telerajzolt papírral érkezett. A Gyermek születékben[12] Boglárkával (Biró Boglárka – szerk. megj.)[13] szintén jó volt dolgozni. Csodálatos számomra, amikor a tervező a megbeszélteket úgy önti formába, hogy a végeredmény kifejező, mégsem egyértelmű. Szeretem, ha van benne valami elvontság. Valami, amit én balladainak nevezek, és ami nagyon kell a bábszínházhoz, mert a ballada sűrítettsége igen közel áll a bábszínházi fogalmazáshoz. Gondoljunk csak a balladai karakterekre, a Vörös Rébék például tökéletes bábszínpadi szereplő.

Hogy a bábos maga készíti-e a bábot, végső soron szerintem a „bábos vagy bábszínész?”-kérdéssel függ össze. A bábos az, aki megrendezi magának az előadást, fogja a bőröndjét, felkeresi a közönséget, és játszik. Ilyen volt Henrik bácsi.[14] A bábszínész már közelebb áll a színészhez: bemegy próbára, felveszi a jelmezt, megkapja a bábot, aztán a rendező elképzelése szerint eljátszik egy szerepet. A bábszínház, ahogy intézményes keretek közé kerül, fokozatosan felveszi ezeket a jegyeket, aminek következtében a bábos fogalma is egyre inkább kezd megszűnni.

Szegény Dzsoni és Árnika, Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem. Fotó: Barabás Zsolt

Te bábosnak vagy bábszínésznek neveznéd magad?

Talán inkább bábosnak, abból a szempontból, hogy szeretek kitalálni, megvalósítani. De ez nem jelenti azt, hogy nem szívesen dolgozom rendezővel. Az is felfrissülés, amikor valaki hoz egy jó ötletet. Abban jól lehet lubickolni.

Az udvarhelyi színháznál színészként is számítanak rád – több nem-bábszínházi előadásban is játszol. Mesélted, hogy régebben azt érezted, a színészet nem neked való. Most hogy állsz ezzel?

Kizökkent, mert alapvetően nem az az én közegem. Míg a színész a saját testével dolgozik, addig a bábszínész hagyományosan minden energiáját a bábra összpontosítja. Bár a színház és a bábszínház közt húzódó határ egyre inkább kezd elmosódni. Ma már nem meglepő, hogy egy bunraku mellett a bábost is látjuk. Már az egyetemen is megtapasztaltam, hogy a bábszínész egyszerre bábos és színész. Azaz egyik pillanatban mint színész használja az arcát, a testét; a másikban meg mintha ott sem lenne, teljesen átadja a teret a bábnak.

Sokáig olyan előadásokban játszottam, ahol a testemet mint kifejezőeszközt nem kellett használnom. Ezért ha a bábot elveszik előlem, azt érzem, fel kell vennem valamit magamra. Meztelennek, eszköztelennek érzem magam. Az első ilyen harcot – hogy letegyem a bábot – a Cyranóban[15] kellett megvívnom. Most már talán könnyebb, de elememben igazán akkor vagyok, ha „magamon kívül” varázsolhatok.

A Kovács Jánosban,[16] úgy érzem, megtaláltam a helyem. Szeretek a kollégákkal játszani, velük lenni egy előadásban. Az az egyezségünk az igazgatóval, hogy amíg nincs sok bábelőadás, és amíg én is bírom, bejátszom a nagyszínpadi produkciókba. És ezt szívesen teszem, merthogy a színészek meg a bábelőadásokban játszanak.

[„kezet csaptak, áldomást ittak, s a királyfi ott maradt a malomban”][17]

2019 tavaszán alapítottátok az Udvarhely Bábműhelyt, amelynek vezetője vagy. A bábtagozat létrehozását a színház vezetősége kezdeményezte?

Cókmók, avagy a morgolódó szekrénymanó[18] volt a Tomcsa Sándor Színház első bábelőadása, még 2014-ben. Ott bennük már megszületett a bábtagozat vágya, főleg hogy Nagy Regina, az előadás rendezője akkor társulati tag volt. Ő viszont kevés időre rá visszaköltözött Szatmárra, rajta kívül meg már nem igazán volt itt olyan ember, aki kellőképpen lelkesedne a bábszínház iránt.

Amikor hazaköltöztem Udvarhelyre, egy próbatermet kértem a színháztól, mert szerettem volna a Béka-királykisasszonnyal dolgozni. De hát akkor szó szót követett; ők is örültek, hogy van a városban valaki, aki a bábozással komolyabban szeretne foglalkozni. A bábműhely tehát igazából nem a saját vágyam, inkább csak egy jónak ígérkező találkozás. Az elején, azt is mondhatnám, csak sodródtam, a vezetőség szándékait igyekeztem megérteni. A 2020/2021-es évad lesz most az, amelyiket valamennyire az én elképzeléseim szerint is terveztünk.

Milyen célokat tűzött ki maga elé a bábműhely?

A színház évadonként egyelőre egy bábelőadás létrehozásának a költségeit tudja bevállalni. Mi persze szeretnénk többet, de ahhoz emberre és infrastruktúrára lenne szükség. A múlt évadban két bemutatónk lehetett, mert a Gyermek születékre – mint a város adventi ünnepségének egyik programpontjára – külön pénzt kértünk és kaptunk is az önkormányzattól. Azt tehát nem a színház költségvetéséből valósítottuk meg.

Szóval, nekünk már az is nagy segítség, ha az önkormányzat felismeri a bábműhely szükségességét. Habár számomra nem is kérdés, hogy volna rá igény, hiszen egész Hargita megyében nincs bábszínház. Pedig itt él a legtöbb magyar gyerek, nekik lehetne és kellene is játszani.

Ugyanakkor nem gondolom azt, hogy a bábszínház gyerekszínház, de a vezetőség egyelőre a gyerekelőadások terén pótolná a hiányt. Egy jó gyerekelőadás viszont a felnőttekhez is szól. Attól, mert gyerekelőadás, nem kell hogy gagyi legyen. Amikor azt mondjuk, gyerekelőadás, az azt jelenti, hogy gyerekeknek is szóló előadás. Mert a felnőttelőadás kizárja a gyerekeket, a gyerekelőadás viszont nem zár ki senkit.

A Béka-királykisasszony is inkább ifjúsági.

Amikor elolvastam, tudtam, hogy kisgyerekeknek nem tudnám elmesélni. Egyébként szeretek kicsiknek játszani, de a Béka-királykisasszony más közönséget kért. Többen kérdezték, miért csak tizenkét éven felülieknek ajánljuk az előadást, hiszen semmi trágár kifejezés nem hangzik el benne. A korhatárnak több oka van. Én leginkább a nászéjszaka alatti szexuális célú csujogatóknál érzem, hogy a kicsik előtt egyszerűen nem tudok felszabadulni. Tizenkét évesekkel szerintem már lehet, és van is, amiről beszélni ebben a témában.

A bábműhely céljaira visszatérve: bővíteni kellene a stábot, mert jelenleg se technikusunk, se műszakosunk nincs. A színháznál összesen négy műszakos dolgozik, ők gyártják, építik, bontják a díszletet. Nehezen lehet elvárni tőlük, hogy még a bábelőadásokba is besegítsenek. A technikusokkal ugyanez a helyzet. Tulajdonképpen csak a jóindulatukra alapozhatok.

Ezenkívül pedig szeretném, ha lenne egy vackunk, ami csak a miénk, még ha csak próbaterem is. Egy hely, ahová bármikor bemehetünk, ötletelhetünk. A játszóhelyeknek is szűkében vagyunk, ezért olyan előadásban gondolkodunk, amelyet bárhol lehet játszani, és amely kevés technikát igényel. A Rengeteg Ábelt[19] azért tudjuk sokat játszani, mert a díszletet mi négyen, a színészek bepakoljuk a kocsiba, elmegyünk, felépítjük, és eljátsszuk. Mondta is Gellért (Szűcs-Olcsváry Gellért – szerk. megj.)[20], hogy úgy érzi magát, mintha vándorszínész lenne.

Rengeteg Ábel és Kürtős Kata kalandjai. Fotó: Teutsch Tamás

A legideálisabb persze az volna, ha nem ezeken az infrastrukturális nyavalyákon kellene gondolkodnom. Hanem például azon, hogy most Erdélyben van egy olyan, bábszínházzal foglalkozó fiatal generáció, akikkel jó lenne valamit összehozni. Egyelőre viszont annak is örülök, hogy Szabó Attilával elkezdhetjük a próbákat. És képzeld, Bartal Kiss Rita lesz a látványtervező!

A bábelőadásokban, ahogy mondtad, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház színészei játszanak. Gondolom, ők éppen az ellenkezőjét élik át annak, amit te a nagyszínpadi előadásoknál: színészként eddig a testük volt a kifejezőeszközük, most a báb.

Először is, csak az játszik a bábműhelyben, aki szeretne. Tehát, abszolút kedv-alapú. Attila (Pál Attila – szerk. megj.)[21] például állandó bábműhelyes, vele már régóta tart a barátságunk. A Béka-királykisasszonynál egyből tudtam, hogy szeretnék Attilával dolgozni, mert előtte fel tudom vállalni a bizonytalanságaimat is. Vagyis szabadon tudok vele alkotni. És igazából Attila volt az, aki ajánlotta Márkot (Pásztor Márk – szerk. megj.),[22] mert ők jól dolgoznak együtt, több előadásnak írták már közösen a zenéjét. Ők ketten tehát így kerültek be az előadásba.

Rajtuk kívül is vannak még a társulatban olyanok, akik szívesen jönnek játszani. És én azt gondolom, hogy ha a bábhoz valaki nyitott szívvel közelít, akkor a báb elkezd működni. Másrészt meg minden tanulható: egy próbafolyamat alatt egy technikát valamilyen szinten el lehet sajátítani. És itt azok a színészek, akik részt vesznek a bábelőadásokban, úgy látom, hisznek is benne, hogy a bábszínház érvényes színházi forma; és hogy ezekkel a munkákkal ők nem lesznek kevesebbek. Sőt!

Pásztor Márk, Lukács Emőke, Pál Attila. Fotó: Tóth Helga

[Váó!]

A 2019-es Fux Fesztre elvittétek a Béka-királykisasszonyt, ahol a szakmai zsűri neked ítélte A legjobb alakítás díját, és megkaptad a Benedek Elek-különdíjat is. Az Udvarhely Bábműhely tehát már a megalapítása évében két díjjal tért haza.

Fontos persze a díj, de most leginkább annak örülök, hogy a szakma számára láthatóvá váltunk. Megmutathattuk, hogy van műhelyünk, ahol saját látásmóddal, ízlésvilággal alkotunk. Jelenleg talán ez a legfőbb szempont.

A díjon kívül kaptatok olyan visszajelzést, amely a továbbiakban hasznotokra válhat?

Javaslatokat tettek arra vonatkozóan, hogy az előadást miképpen lehetne még erősíteni.

Legtöbben kiemelték, hogy ez sajátos mese-feldolgozás, nem másolás, hogy valami egyedi tudott megszületni. Mondták azt is, hogy „Milyen jó a szöveg, ki írta?” Ezt úgy summáztam magamnak, hogy továbbra is szabad nekem előadás-szövegeket írni – annak ellenére, hogy erre nincs képesítésem. Mivel ezek a mesék csak néhány oldalasak, ki kell őket bontani, tulajdonképpen új szöveget kell írni. Azt továbbra sem tudom, másoknak hogy kellene dramatizálni, de magamnak most már bátrabban hozok létre szöveget, mert tudom, hogy én mit és hogyan akarok azzal kifejezni.

Kerestem kritikát az előadásokról, amelyekben dolgoztál. Nem találtam.

Nincs. De nem csak azokról nincs, amikben én játszottam. Nemrég például az Ariel színház elhívta Bartal Kiss Ritát rendezni, és ha a színház nem csinált volna vele interjút, semmilyen anyag nem jelent volna meg róla. Vagy Pályi Jánossal hány erdélyi interjú készült? Szerintem nagyon kevés. Pedig amit János a Vitéz Lászlóval képvisel, az világszínvonalú. A bábelőadásokkal azért is nehéz szakmai sikereket elérni, mert a gyerek – aki eljön, és megnézi – nem fog kritikát írni. Másrészt meg nagyon kevés kritikus ért a bábszínházhoz, vagy kevesen tartják érdemesnek, hogy ezzel foglalkozzanak. De akárhogy vesszük, mégiscsak a gyerekek reakciói a legfontosabbak, azokat őrizgetem magamban. Egyik Béka-királykisasszonyon például, amikor feljött a Hold fénye, a nézőtérről ezt hallottam: „Váó!” És azt hiszem, ha a gyerekben megszületik ez a váó-érzés, nekem többet nem is kell mondani.


[1]Béka-királykisasszony. Rendezte és játssza: Lukács Emőke; Tomcsa Sándor Színház, 2019.
[2]Szövegkönyv. Szegény Dzsoni és Árnika. Lukács Emőke vizsgaelőadása; Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, 2011.
[3]Nagy Kopeczky Kálmán (1972–2015) bábszínész, bábrendező. 1998-tól haláláig a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház bábtagozatának, a Cimborák Bábszínháznak művészeti vezetője és rendezője volt.
[4]A nagyváradi Szigligeti Színház Lilliput Társulata által kezdeményezett Erdélyi Magyar Hivatásos Bábszínházak Fesztiválja.
[5]A szegény ember királysága. Rendezte: Nagy Kopeczky Kálmán; Cimborák Bábszínház, 2009.
[6]Benedek Elek: A Béka-királykisasszony.
[7]I. m.
[8]Lázár Ervin: Szegény Dzsoni és Árnika.
[9]Takács Tímea, a Szegény Dzsoni és Árnika látványtervezője.
[10]A baba csak baba, de a sámli…! – Szabó Zelmira beszélgetése Kovács Ildikó bábrendezővel. Székelyföld kulturális folyóirat, 2008/3. In Szebeni Zsuzsa (szerk.): Kovács Ildikó bábrendező. Koinónia – OSZMI, 2008. 98.[11]Balázs Gyöngyi, a Béka-királykisasszony díszlet- és jelmeztervezője.
[12]Gyermek születék. Rendezte: Lukács Emőke; Tomcsa Sándor Színház, 2019.
[13]Biró Boglárka, a Gyermek születék díszlet- és jelmeztervezője.
[14]Kemény Henrik (1925–2011) Kossuth-díjas magyar bábművész, érdemes és kiváló művész.
[15]Cyber Cyrano. Rendezte: Nagy Lázár József; Cimborák Bábszínház, 2016.
[16]Kovács János meghal. Rendezte: Zakariás Zalán; Tomcsa Sándor Színház, 2019.
[17]Benedek Elek: A Béka-királykisasszony.
[18]Cókmók, avagy a morgolódó szekrénymanó. Rendezte: Nagy Regina; Tomcsa Sándor Színház, 2014.
[19]Rengeteg Ábel és Kürtős Kata kalandjai. Írta, tervezte, rendezte: Aracs Eszter; Tomcsa Sándor Színház, 2018.
[20]Szűcs-Olcsváry Gellért, a Tomcsa Sándor Színház társulatának tagja.
[21]Pál Attila, a Tomcsa Sándor Színház társulatának tagja.
[22]Pásztor Márk, a Béka-királykisasszony egyik zeneszerzője.