Patkó Éva: „Tovább él. Mert halhatatlan” – beszélgetés Kovács Levente rendezővel, egyetemi tanárral

A Játéktér 2020. téli számából
Borítókép: Kovács Levente a cigányvajda és az ortodox pópa szerepében a Patkó Éva által rendezett Szolitaritás c. előadásban (2019). Fotó: Rab Zoltán

Kovács Levente idén lett nyolcvanéves. Szerteágazóan gazdag színházi munkásságáról, amely átfogja az alkotás és pedagógia területeit volt tanítványa, Patkó Éva rendező beszélgetett vele.

Tanár Úr, te bármikor megszólítható voltál, ha reggel, ha délután adódott gondja, kérdése egy hallgatónak. Rendező szakosként, úgy láttam, a Tanár Úr ugyanúgy „bent lakik” az egyetemen, mint mi, akik reggeltől estig próbáltunk, órákra jártunk, diákújságot szerkesztettünk és szerveztük a vizsgajeleneteinket. Mit csinál a Tanár Úr, mióta nincs reggeltől estig a Köteles 6. szám alatt?

Mivel május végéig online tanítottam is, nem szakadtam el teljesen a korábbi életmódomtól. Például megtanultam a Skype és a Zoom használatát. És most más dolgokat is tanulok: a spiritualizmus tudományát (?) igyekszem áttekinteni, valamint Hawking és Hawkins egymásnak ellentmondó tanait megérteni. Azt érzem, hogy nyolcvanévesen érdemes még tanulni, ugyanis ebben a korban jön rá az ember, hogy mennyi minden van a világon, amit még meg kellene ismerni, tanulni, megszeretni vagy elvetni. Most erre van időm.

Továbbá alkalmazom a kánonképződés egyik tételét, miszerint a kánonba azok a művek kerülnek, melyeket újraolvasunk. Hát nekem van mit újraolvasni.

Persze, ott a napi rítus, a felkelés utáni teendők: gyógyszerek bevétele, különböző krémek kenegetése, a reggeli torna fokozatos építése, a napi változatos táplálkozás megtervezése (különös tekintettel a zöldségés gyümölcsfélék ésszerű és nem elcsépelt algoritmusának kidolgozására), napi séta a levegőn (esős idő sem kivétel). Aztán a következő (immáron ötödik) regény napi írásadagjának elvégzése, a meglévő rész (kb. hetven oldal) újra átnézése, javítás, betoldás, dühöngés a hibák miatt, vita a szereplőkkel, akik mindent jobban akarnak tudni, hozzáolvasások (jelenleg például Nietzsche Zarathustrája). Néha régebbi színházi felvételeket is megnézek, nagyon érdekelnek a kortárs táncelőadások, és a Netflixen is próbálok jó filmeket keresni, nem sok sikerrel. A többi? Ami jön…

Több mint ötven évet tanítottál szünet nélkül. Ez önmagában is óriási teljesítmény, bizonyára tele ez az időszak életre szóló emlékekkel, sőt szerelemmel, hiszen Kati nénivel együtt voltatok ebben a folyamatban. Mi inspirált ennyi éven keresztül a tanításban?

Szerintem a tanításra születni kell, mint a hegedülésre vagy a festészetre. Mindegyiket lehet tanulni egy bizonyos fokig, de attól függetlenül is lennie kell valami belső késztetésnek, hogy átadj valamit, kinyisd a rád bízottak agyát, felcsillantsd a tekintetükben a megértést. A tanulás nem a célra törekszik, hanem az utat egyengeti. A színházban azt tanultam Cojartól, a bukaresti mesteremtől, hogy az előadás a cél filozófiájának jegyében történik; az út filozófiája viszont a keresés, a rávezetés a célba juttató végső útra. Én, bár sok előadást rendeztem, de munka közben, vagyis az úton éreztem magam igazán jól. A bizonyos periódusokban cserélődő új útitársak, akik mindig valamilyen új fuvallatot hoznak magukkal, teszik igazán élvezetessé a tanítást, vagyis az utat. Nem emlékszem olyan órámra, hogy betartottam volna az órarendet. A diákok meg sohasem követelték a szünetet, vagy jelezték az óra végét. Talán a közös játék öröme és a keresés izgalma tartotta bennünk a lelket. Ezért szerettem a közel hat évtizeden át a tanítást.

A széleskörű tájékozottság és tájékozódás fontosságát a diákjaidnak is átadtad, még azokban az időkben is, amikor minket nem szívesen engedtek el az ország határain kívülre tanulni, nehogy ott ragadjunk. Kitekinteni, megtapasztalni, mi történik a nemzetközi porondon, külföldi előadásokat nézni – ez része volt az óráknak, beszélgetéseknek. Hogyan látod most a nemzetközi irányvonalak felé való nyitást, érdeklődést?

A tájékozódás továbbra is igen fontos a színházművészet bármely ágában tevékenykedő művészek, hallgatók számára. A pályára – legyen az rendezés, színjátszás, bábozás, bármi más – való felkészülés sohasem befejezett. A diploma megszerzése csak egy adminisztratív határkő lesz a további életben. Úgy, ahogyan a zenészek világhírűségük tetején is naponta gyakorolnak, készülnek, a színház is tovább alakul, új és új utakat próbál egyrészt, másrészt a napi gyakorlat is további tanulást, a világban és a szakmában való további készenlétet igényel. Ebben van nagy szerepe az állandó tájékozódásnak is. Ez most, a világjárvány idején meglehetősen nehéz. Csökken a jelentős vendégjátékok száma, akárcsak a további fejlődés szempontjából rendkívül szükséges műhelymunkák, workshopok lehetősége is, de vannak szaporodó elméleti munkák, előadás- és filmfelvételek stb. Megnő az olvasás, az egyéni képzés lehetősége. Jelen időnkben a legnagyobb ellenség a kényelem, a betokosodás, az intellektualitás feladása. A jövő meglehetősen ködös és bizonytalan, de ez nem jelentheti a feladását mindannak, amire nagy szükség lesz, „ha elfárad a vész haragja”, ahogy Vörösmarty mondja. Tehát emberpróbáló időket élünk a túlélés érdekében. Nem lehet a megfelelő képzettség fegyverzete nélkül tovább élni a bármilyen kiszámíthatatlan jövőben… A mai információs dömping idején azonban veszélyes a jólértesültséget összetéveszteni a műveltséggel, a szakmaiság színvonalával. Nagy a különbség!

Az elmúlt hónapokban tapasztalhattuk, hogy a színházcsinálás kipróbálta a virtualitás eszközeit, mert az lett a kérdés: szüneteljen a színház, vagy próbáljunk meg valamiképpen alkalmazkodni egy teljesen ismeretlen helyzethez? Már tavasszal elkezdődtek szakmai körökben a találgatások, hogy a világjárvány milyen irányba mozdít(hat)ja el a színházat. Te hogy látod, mi lesz? Ugyanaz, ami volt, vagy esetleg egy lényegre törőbb, koncentráltabb színházcsinálás?

Úgy találom, hogy két oldala van a dolognak. Egyrészt valóban meg kellett tartani a színházat, a lehetetlen külső körülmények szorítása miatt nem volt más út. Kézenfekvőnek mutatkozott a virtuális eszközök felhasználásával próbálkozni. Másrészt ez az út szinte semmilyen összefüggésben sincs a színház alapvető jellegzetességével, mely megkülönbözteti minden más, a hús-vér jelenlétet nélkülöző művészettől (film, tévéjáték, rádiószínház, animáció, avatárság stb). Ezért azt gondolom, hogy minden érdekessége és részben működő mentőöv-funkciója dacára, ez nem lehet hosszú távon a színház mainstreamje. Az élmény nem fakad a néző és színész közvetlen, jelenidejű kapcsolatából, melynek helyét a PC adta vizuális lehetőségek igen gyakran spekulatív jellegű kihasználása nem tudja maradéktalanul betölteni. Lehetőség nyílik az érdekesség előtérbe kerülésére, mely azonban minden vonzereje dacára sem képes a világ és a benne élő ember valóságának ábrázolására. Más kérdés, ahogy a színháznak, s tágabb értelemben véve a más művészeti ágaknak az ilyen irányú funkcióját elvárni vagy képviselni egyre inkább kérdésessé válik. Nehéz megjósolni, hogy mi várható. Vannak olyan prognózisok, melyek szerint a nem is túl távoli időkben, gyors egymásutánban az emberiséget megtizedelő világjárványok bekövetkezése ma még elképzelhetetlen világot eredményez, melyben kétséges a színház további jelenléte, funkciója – egyáltalán az általa lehetséges művészi nyelven való ábrázolás. Egy dolog azonban egyre inkább körvonalazódni látszik: az aktuális pandémia után nem folytatható a világ további működése ott, ahol 2019-ben abbamaradt.

Ez jót is hozhat akár… Nagyobb odaadással, a lényegre koncentrálva dolgozhatnánk, mert megtapasztaltuk, mit veszítünk, ha nem dolgozhatunk. Nekem úgy tűnik, a mellébeszélések ideje lejárt.

Ez valóban így van, de azért nem árt tisztázni, mit értünk mellébeszélésen, nehogy a fürdővízzel kiöntődjék a gyermek is. Mert azt nem állíthatjuk általános érvénnyel, hogy eddig csakis odaadás és a lényegre való törekedés nélkül dolgozott a színházi szakma egésze, s ebből a kiutat csakis az online térben találhatjuk meg. Szerintem ez is, akár a közelebbi és távolabbi múlt sok más, önmagát örökérvényűnek tekintő kísérlete, új tapasztalatokat hozhat (és hoz is) a színház végtelen kiterjedésű eszköztárához, de az alaphelyzeten nem változtat: a színház egyedisége, sajátossága az a pillanatban, közvetlenül a jelenidejűségben való hús-vér megtörténés művészete. Van olyan jelenség, ami ehhez érvényes megoldásokat társít, s van olyan, ami eltávolít a lényegestől a fiktív kitalációk világába, és amelyek érvényessége tiszavirág-életű. Erre a színházművészet évezredes története számtalan példával szolgál. Elég akár a nagy szintetizálókra utalnom, mint Brook, Ciulei vagy Mnouchkine. A negatív példákat nem sorolom, mert nem akarok a szubjektivitás csapdájába esni. Elég, ha azt mondom, van elég és lesz még…

Arra szerettem volna reflektálni, hogy mivel hosszú ideig nem lehetett és még mindig nem lehet színházi gyakorlati tevékenységet folytatni, ez a kényszerű kihagyás bizonyára sok mindenkit elgondolkodtat, hogy amikor megint egy légtérben, testközelben lehet dolgozni, akkor milyen tanulságokat vonunk le. Ha már a változásról beszélünk, a Ránézek az életemre című könyvedben végig lehet követni, hogyan változott Marosvásárhely és színháza a te gyermekkorod óta. Egy nem vásárhelyi számára erről az átalakulásról olvasni majdhogynem regényes, mégsem fikció, hanem valóság, amit leírsz.

Tényleg valóság, minden megtörtént, s úgy történt, ahogy leírtam, csak az a helyzet, hogy nem volt elég tér arra, hogy mindent leírjak. Az kétségtelen, hogy úgymond testközelből követhettem az utóbbi, közel egy évszázad változásait, sőt aktívan is részt vettem a folyamatok egy részében, és nem csak mint tanú. Ezért azt gondolom, hogy újabb változások következhetnek be, akár elkerülhetetlenül a Covid-járvány lecsengése után. Más világban kell élnünk, s ennek a valósága és az ehhez való viszonyulásunk kiszámíthatatlan. Ha röviden számba veszem az általam átélt vagy megismert változásokat, úgy tartom, hogy ezek két fő területen bontakoztak ki: egyrészt a történelem különböző történelmi, gazdasági, szociális és politikai változásainak és az ezekből fakadó követelmények és szükségszerűségek függvényében, másrészt (nyilván a fent említett tényezők hatására is) a színházművészet esztétikai sajátosságainak alakulása, a különböző irányzatok, törekvések által képviselt változások területén. Az első nagy változás az alteritás és a premodern, majd modernista szemléletek közötti törés formájában következett be, nagyjából a 15. és 18. századok közötti időben (ez nem egyértelmű behatárolás, és általános érvénnyel nem is állítható fel). Mindenesetre a felvilágosodás eszmevilágának és társadalmi törekvéseinek döntő hatása volt erre a változásra. Nálunk elég, ha Köteles Sámuelnek a színházzal szemben felállított követelményeire utalunk (például az erkölcsnevelés, az anyanyelv ápolása, a nemzeti identitás erősítése), melyek hosszú ideig maradtak meg elvárásként a színházzal szemben. A másik nagy változás a színház és az irodalom viszonyában következett be és az irodalmi szöveg egyeduralmát tagadva a színházművészet autonóm jellegének érvényesítésére törekedett – én ebben a fordulatban kapcsolódtam be a színészképzésbe 1963-ban. Az idő felgyorsult, nagyon hamar újabb paradigmaváltás történt: a reteatralizációnak nevezett folyamat révén 1965-től kezdődően. Ez a különböző nézetek igen heves összeütközéseit is eredményezte (én Bukarestben, egy tudományos szimpozion keretében voltam résztvevője egy igen heves összecsapásnak). Ennek folytatása a ’68-as eszmeáramlatok hatásában csúcsosodott ki, amely nagy társadalmi konfliktusokban és az egyes rendszerek elleni lázadásban öltött formát – egy időben lázadt a nyugati ifjúság a fogyasztói társadalom diktatúrája és a keleti ifjúság a Szovjetunió kommunista diktatúrája ellen, lásd a Sorbonne elfoglalását, illetve a prágai tavasz törekvéseit, majd tragikus bukását. A pillanatra felvillanó egészségesebb világ lehetősége hamar szertefoszlott, de szellemét a színház világában „a tűz nem égeté meg”, nagy lázadók, jelentős kísérletek és politikai lázadások születtek (Grotowski, Brook, Ljubimov, Valdés, Barba, Mnouchkine, a román rendezőnemzedék nagy ötöse: Ciulei, Pintilie, Esrig, Penciulescu, Șerban, akiket a kommunista rendszer folyamatosan az országból való távozásra kényszerített), valamint jelentős intézmények: a Bulandra, a La Mamma, a Théâtre du Soleil, a Bouffes du Nord, a Chicano színház, a wrocławi kutatóközpont stb. Megindult az egyetemi színpadok, a független, alternatív csoportok munkája, a nagy fesztiválok, a BITEF, az avignoni, a villachi, a Velencei Biennálé, a glasgow-i ifjúsági fesztivál. Nálunk a bukaresti Podul, az Arhiteatru, a temesvári Studio A, a kolozsvári Studio 51, az Echinox, a mi Majomcsoportunk – megannyi helyszíne a másként gondolkodásnak, a lázadásnak, mely mindkét fronton, azaz a politika és a színházcsinálás terén egyaránt új utakat jelentett, ugyanakkor magára vonta az illetékes biztonsági szervek figyelmét, gyakran megtorló akcióit is. (Itt fontosnak tartanám megjegyzeni, hogy a Majomcsoport 25 éves működése alatt közel kétszázan – orvostanhallgatók, pedások, almérnökök, középiskolások, végzett orvosok, mérnökök, munkások, színészek, táncosok és sokan mások – fordultak meg a csoportban és körülötte mint szimpatizánsok, valamint a tréningek résztvevőiként, de akármennyire elhangzott sok rendszerellenes megnyilatkozás, akár dühöngés, a csoportból sohasem jutott ki a falakon kívülre, senkinek soha nem lett bántódása, a letiltások és vegzálások nyomtalanul tűntek el, nem volt soha köztünk besúgó, a forradalom után átböngészett iratokban sem volt nyoma ilyesminek.) Persze meg kell említenünk azokat a törekvéseket is, melyek a fennálló rendszerekhez alkalmazkodó, azokat kiszolgáló manőverekben érhetők tetten a 19. és 20. században, a náci és a szocreál erőszakos kultúrharcait, de ezekhez majdnem semmilyen jelentős értékteremtés nem kapcsolható (kivétel talán a meiningeni herceg híres irányzata vagy a szovjet rendszer által favorizált Moszkvai Művész Színház). Megemlíthetjük az elnyomó, erőszakos apparátusok romboló tevékenységét, a Gulagra hurcolt művészeket vagy a McCarthy- és a Pinochet-rendszer áldozatait.

Mindezek felidézésére – nyilván a teljesség igénye nélkül, csupán apró szegmentumokban utalva a nagy mozgásokra – azért volt szükségem, hogy jelezzem, milyen fajta változások révén jutottunk a jelenlegi állapotokhoz, s jelezzem azt a reményemet (vagy talán aggodalmamat?), hogy a koronavírus tombolása utáni új korszakban talán lesz esély arra, hogy a színház ne hátranézzen a fent felvázolt korszakokra, hanem túllépjen az ideológiai, politikai és világnézeti csatározásokon, a múlt súlyos válságokat eredményező korszakain, s a megélt, drámaisággal teli eseményekből kikerülve, a túlélés tanulságaiból tanulva úgy térjen vissza a színház művészetéhez, hogy megszabaduljon a régi idők iránti nosztalgiáktól, melyek világa sohasem lesz visszahozható, és újra rátaláljon a megváltozó időkben érvényes mondanivalóira és kifejezőeszközeire. Azt, hogy ez milyen lesz, nem tudhatjuk, nem is sejthetjük. De a viharoktól hemzsegő múltunkból talán kisugározhat az a reménység, hogy véres diktatúrák, a létet fenyegető elnyomások, anyagi és világnézeti válságok, a pandémia (pandemiák?) pusztításai dacára a színház tovább él. Mert halhatatlan…

A budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen is egy számukra jobb jövőért állnak ki jelenleg a hallgatók. Egy élhetőbb jövő megteremtése mindenképpen foglalkoztatja a fiatal (színházi) alkotókat. A Majomcsoporttal ti is egy mai napig érvényes és hatását éreztető szemléletet képviseltetek.

A történelem folyamán a művészetek – s köztük főleg a színház – természetüknél fogva általában a fennálló rendszerekkel szemben igyekeztek (és igyekeznek) a rendszerek működési hibáit és az egyének gyarlóságait feltárni. Úgy gondolták, s szerintem gondoljuk ma is, hogy a gondolat és az egyén szabadsága a legfontosabb értékek egyike, s a „kizökkent idő” helyrebillentése a mindenkori feladat. Tovább idézve Hamletet: „ó, kárhozat! Hogy én születtem helyretolni azt”. Tehát ez a misszió áldás és átok egyben, ebből született minden rajongás, minden sikerélmény és minden keserű, gyakran véres kimenetelű fejlemény. Nem tudjuk, hogyan fogadták például Euripidész Élektrájában a szentségtörésnek számító újdonságot, miszerint az istenek és uralkodók szent világába behozott egy földművest (ráadásul Élektra férjeként!). De kitérhetnénk a puritánok kemény visszavágására az Erzsébet-kori színház szabados gondolkodására, Molière sorsára a Tartuffe-fel kapcsolatban, az Hernani csatájára, amelyben a klasszicizmus kánonjait felrúgó romantikus világlátással szemben jelent meg durva reakció az alexandrinusra vonatkozó szabályok megsértése kapcsán. A továbbiakban utalhatunk Thury Zoltán Katonák című darabjának letiltására, Mejerhold mellőzésére, Dalton Trumbónak, minden idők egyik legjelesebb filmforgatókönyv-írójának és Elia Kazannak, az amerikai rendezés egyik legnagyobb tehetségének, a McCarthy-féle boszorkányüldözés tragikus áldozatainak kálváriájára, Sztálin és Bulgakov viszonyának alakulására, a fasizmus, a kommunizmus kultúrpolitikájával szemben álló művészek végtelen menetére, a különböző munkatáborok, kivégzőterek, kényszerű emigrációk, majd a mai karaktergyilkosságok vértelenség nélküli, de nem kevésbé embertelen gyakorlatára, mely igen nagy százalékban a művészetek, s ezen belül nyilván a szabad gondolkodás kiirtására irányulnak. Talán a fentiek kontextusában jobban értelmezhető akár a bukaresti diákok Egyetem téri helyfoglalása és a hatalom által ellenük szervezett gyilkos bányászjárás, melyben az egyik nemzetrész másik ellen való uszításának nem példa nélküli megvalósítását láthatjuk, akár a Tienanmen téri brutális, főleg fiatal áldozatok életét kioltó tömeggyilkosság. Az SZFE mozgalmában szintén az ifjúság sorskeresésének, szabadságvágyának megnyilvánulását érzékelhetjük a rájuk húzott rágalmazó vizes lepedők ellenére. A történelem egyik fontos tanulságát abban látom, hogy bizonyos korok bizonyos helyzeteiben élesen kirajzolódó párhuzamos világok megjelenését tapasztalhatjuk, amikor nincs átjárás és áttekintés a másik dimenzióra. Ez rendkívül sajnálatos. Én magam megértem több olyan helyzetet – letiltások, beleszólások, ellehetetlenítések kapcsán –, amikor megszűnt minden kommunikáció lehetősége, süketek tragikomikus párbeszédjének szintjére süllyedt a viszony. Megéltem ezt a Nemzeti Színházban, az egyetemi munkám során, a Majomcsoport életében, a vidéki színházakban, Szatmáron, Sepsiszentgyörgyön, Nagyváradon. Ritka volt az értelmes végkifejlet, mint például az 1990-es marosvásárhelyi fekete március után, amikor az egyetem román és magyar tagozatainak sorsát illetően sikerült az abban a pillanatban az egyetlen normális, humánus megoldást megtalálni, a tárgyalóasztal két oldalán a halálos fenyegetéssel is szembenézve (történelmi lecke fiúknak, lányoknak, idősebbeknek és fiataloknak). Nem sok példa akad erre, legalábbis az általam megélt időkben. És az előfordulásának elég kevés esélyét látom a továbbiakban is…

Megrendeztél Brechttől a magyar klasszikusokig mindent – volt, amit többször is. A fentebb jelzett borúlátás (realitásérzék) miatt fordultál az utóbbi időkben inkább a szórakoztatóbb műfajok irányába?

Korántsem. Már zsenge gyermekkoromban igen erősen vonzódtam a humoros, szatirikus dolgok iránt. Hatodikos koromban vidám szövegeket írtam, kilencedikben kabarét rendeztem, majd humoros karcolatfüzéremmel pályázatot nyertem – 1956-ban 600 lejt, két ruhám lett belőle, azzal mentem egyetemre. Az egyetemen is gyártottam humoreszkeket, főleg a nyelvészeti tanszék kigúnyolása céljából. Hazatérve a Majomcsoport elődjeként verbuvált bandával előadtuk az Uram! A késemért jöttem! című Rejtő-egyveleget. Az egyetemre kerülve jó időre leáldozott a kabaréknak, ott nem nézték jó szemmel az ilyesmit, de 1973-ben, közel tíz év után rendezhettem egy zenés varieté-műsort a Stúdió Színházban. Aztán a 80-as években felvirágzott ez az általam kedvelt vonal: igazgatói felkérésre rendeztem a Lila ákác, Az emlékek kávéháza és a Kakuk Marci című előadásokat – ez a három összesen több mint 540 előadást élt meg rövid négy év alatt. Egyszóval hajlamaimból kifolyólag szerettem és értettem is ezt a műfajt. Rengeteg hasonlót rendeztem több színházban is, párhuzamosan klasszikus és jelenkori magyar és világirodalmi drámákkal, de nem köthető ez a hajlamom semmilyen borúlátáshoz. Egyszerűen jólesett csinálni – akár Shakespeare, Euripidész, Csehov, Bulgakov, Ibsen, Szabó Magda, Sütő András szomszédságában. Az utóbbi években, megszabadulva a rengeteg adminisztratív teendőtől, hozzáláttam a Hahota együttes professzionalizálásához, kizárólag a klasszikus magyar kabaréirodalomra támaszkodva, mentesen a politikától és a trágárságtól, alpári humortól. Rengeteg városban és itthon is többszörösen tízezres közönség hálálta meg ezt a törekvésünket. Jó levezetése volt ez egy elég zsúfolt életpályának…

Mintha visszakanyarodnánk a beszélgetés elejéhez, mert diákjaidnak, akiket partnereidnek tekintettél, mindig tartogattál valami humorosat is, ma úgy fogalmaznék, hogy mindig volt egy biztató szavad. A szavakat most másra is használod, regényeket írsz, amiben szerepelt már Kovács Kati néni, a földönkívüliek, de egy krimi szereplői is. Zárásként azt kérdezném: most miről írsz, és miért pont arról?

Az idő elteltével előjött belőlem a kora ifjúságomra jellemző íráskényszer – kilencedikes koromban második regényemet írtam, melyet aztán az elsővel együtt megsemmisítettem. Aztán a színház elnyomta az ilyen irányú törekvéseket. Mostanra viszont valahogy elfogyott belőlem a színházi kifejezés igénye, nem igazán maradt olyan mű, aminek a megrendezése izgatott volna. Az életemben annyi esemény zsúfolódott össze, amely egyszer csak kikívánkozni készült. Pár év alatt egy novelláskötet és négy regény készült el; most a kötelező színházelméleti munkákat nem számítom, ez kizárólag szépirodalmi termést jelent.

Jelenleg A vihar hírnöke ideiglenes munkacímet viselő regényen dolgozom, bár a pandémia nem nagyon serkentett munkára, de hetven oldal már elkészült. Két barát, közös emlékeikre támaszkodva, elindul az életben: egy református pap és egy kigyúrt sportoló. Életük kalandos fordulatai során olyan események történnek, melyeket nem akarok előrevetíteni. Annyit talán elmondhatok, hogy a pap Nietzsche hatása alá kerül és emiatt a belügyi szervek célkeresztjébe sodródik. Ő az emberebb ember-típus kinevelését hirdeti az új típusú kommunista emberideállal szemben. Ebből nagy bonyodalmak keletkeznek, de vannak szerelmek és halálesetek, tragédiák és kalandok is. Oszt’ meglátjuk, mire megy ki a játék. Azért írok erről, mert sok személyes kötődésem van a történethez, mely az én nemzedékem botladozó és veszélyes útkereséseit idézi meg a nyolcvanas évekből, amikor egyre tűrhetetlenebbé vált az élet…