István Zsuzsanna: Arccal Napnyugat felé

Napnyugat Expressz, Szigligeti Társulat, Szigligeti Színház Nagyvárad
Fotók: Vigh László Miklós

Tudunk angolul köszönni és káromkodni, de nem tudjuk, hogy teszik ezt a makedónok, az ukránok, a bolgárok, az albánok vagy a horvátok. Azt hisszük, hogy ismerjük a Nyugatot, a Nyugatot, akkor is, ha nem tartozunk oda. Nem ismerjük, és talán nem is fontos számunkra, hogy megértsük a balkáni embereket, a sorstársainkat, akik mellettünk élnek, akik a szomszédaink. A nagyváradi színház Szigligeti Társulatának Napnyugat Expressz című előadása egyszerre láttatja Keletet és Nyugatot, azt az évek alatt meg nem változó emberi magatartást, amelynek következtében az egyik olykor átfolyik a másikba: a nyugatiasodás nevében vagy a keletiek Nyugaton való próbálkozásainak, boldogulásának értelmében. A két világot szimbolikusan egy luxusvonat köti össze, valójában azok az emberek, akik egy jobb életben bízva távoznak, vagy akik maradnak, és csak gondolatban érik el az áhított Napnyugatot. Ezekkel a sorsokkal és a saját valóságunkkal szembesít az előadás, melyben Zakariás Zalán Matei Vișniec drámáját vitte színre. Magyar nyelvre kifejezetten erre az alkalomra Bereczki Ágota fordította, aki egyben az előadás dramaturgjaként is dolgozott. Zakariás Zalán a francia és román nyelven író Vișniec több drámáját megrendezte már, így Székelyudvarhelyen a Migránsoook, avagy túlsúlyban a bárkánk című drámáját is, ami szintén a migráció témáját érinti, és szerkezete hasonló a Nagyváradon bemutatott előadáséhoz. 

Egymástól részben független jelenetek sorából áll össze az előadás, melyeket egy keret fog közre: a Nyugatra tartó luxusvonatot megérinteni vágyó egykori katona története, melynek tragikumát nem oldja fel sem humor, sem önirónia. Kardos M. Róbert hitelesen jeleníti meg előttünk a volt oroszországi hadifogoly alakját, a tolókocsis, megvakult öregembert. Színészi játéka egyszerre érezteti a felidézett nyomor fájdalmát, amelyet a Kelet jelent számára, és a reményt, a Nyugatban való hitet, amelyet az állomáson újra és újra átszáguldó vonat gondolata tart életben. Az öregember lányát játszó színésznő, Trabalka Cecília, a lány szerelmét, a vasutast játszó Hunyadi István és a háttérben megbújó színészek közös játéka teszi hallhatóvá a vonatot, amely valójában soha nem halad át az állomáson, de amelynek létezésében mi, nézőként legalább annyira hinni szeretnénk, mint az egykori hadifogoly.

Az előadás látványvilágában kiemelt fontosságú a fények és árnyékok játéka, a minimalista díszlet (díszlet- és jelmeztervező: Andra Bădulescu Vișniec),  a szinte üres tér átengedi a figyelmet az élesen megvilágított szereplőknek. Olyan emberi sorsokat és élethelyzeteket jelenít meg az előadás, amelyhez hasonlóakról a hírekben és egymás közötti beszélgetésekben is hallunk, a Nyugat nyújtotta lehetőségekről, a jobb megélhetés miatti emigrálásról, a jónak tűnő munkalehetőségek árnyoldalairól, a kudarcról, amire a távozás előtt Keleten még senki sem számított és a keleti ember kihasználtságáról, akár elhagyva saját országát, akár ott maradva kényszerül ebbe a megalázó helyzetbe. Utóbbi csapdájába kerül az angol nyelvleckét hallgató fiatal anya (Román Eszter), aki az amerikai bázis katonáinak árulja magát több más nővel együtt. Egy későbbi jelenetben migránsokat látunk a színen, akik Olaszország helyett véletlenül Albániában kötöttek ki; ennek felismerésekor kétségbeesésük egyszerre elszomorító és humoros, ugyanis azok az országok jelentik számukra a migráció teljes csődjét, amit mi, ott élők, otthonunknak nevezünk. Megdöbbentő és felkavaró a Franciaországból hazatérő lány jelenete, aki apja besúgói múltjában látja saját sikerét, és kész elárulni őt a pénzre, a nyereségre gondolva. A Pitz Melinda által alakított lány túlzó lelkesedése és kényszerű feltörekvési vágya hangsúlyozza azt a tényt, hogy a Nyugat számára Keletnek még a nyomora is eladható. A Keletet egykor uraló államszocializmus eszméjének elnyomó erejét a doktoranduszi vizsgán résztvevő diák jelenete eleveníti fel, aki épp a nyugatiasodásról szóló dolgozatát védi meg, azt próbálva bebizonyítani, hogy az már a szocializmus alatt megkezdődött, a beszivárgó nyugati termékeknek köszönhetően. Az egyetemi tanárból hirtelen Sztálinná átakauló színésznő, Tóth Tünde játéka olyannyira erőteljes, hogy valóban érzékelhetővé válik az előző rendszer elnyomása. 

Azt, hogy mi, akik Romániában élünk, mit mutatunk magunkból, az országból a Nyugatnak, arra a saját magunk által fenntartott és táplált sztereotípiákra épülő jelenetek döbbentenek rá. Ezek ebben az értelemben hasonlóak és formailag is kapcsolódnak egymáshoz: mindkettő egy-egy filmforgatásra enged betekintést. Reklámfilmek készülnek Romániáról a luxusvonat utasainak, autentikus cigányesküvőt, majd a híres Drakula grófot látjuk. A társulat színészei konkrét stábbá állnak össze, egy kifüggesztett képernyőn követhetjük azt, amit a kamera épp lát. Dimény Levente pontosan azt a tipikus filmrendezőt alakítja, aki a higgadtság határán belül képes őrülten ideges lenni, suttogva ordít a „természetesen” újra és újra hibázó színészekkel. Nevetünk, pedig kettős az érzés, hisz ezt valahol magunknak köszönhetjük, ez lett mások szemében Románia, annak ellenére, hogy tudjuk, valójában nem csupán ennyi. A színészeket játszó színészek megkérdőjelezik a sztereotípiák kényszerét, de a rendező csak annyit mond: rasszisták és történelmüket nem tartják tiszteletben. És itt feltevődhet a kérdés, hogy amit mi teszünk, az önirónia-e, magunkat nevetjük-e ki, amikor el-elmosolyodunk feszültségoldásként, azt a magunk nyomorával szembesülve tesszük, vagy pedig a románokon nevetünk, hisz ez mégiscsak egy román szerző drámája, nagyrészt román nevekkel és román emberek sorsával. Azt hiszem, felesleges volna eltorzítani és sértésként értelmezni azt, ami a színpadon történik és amit mi, magyar nézők minderre reagálunk, hisz az előadás épp a balkáni népek hasonlóságára helyezi a hangsúlyt, arra, hogy egy területen élünk, azonos élethelyzetekkel, problémákkal, vágyakkal, és azok, akiket most a Nyugat tükrében látunk, nem a románok, hanem mi mindannyian, balkáni népek. 

Az előadás zárójelenete nyomatékosítja, hogy bár számtalan személyes kudarc is lehet a Nyugat és a Kelet találkozása, nem tekinthető feltétlenül negatív történésként. Két fiatal srác ismerkedik előttünk, egy roma (Kiss Tamás) és egy amerikai (Tőtős Ádám) próbálják megérteni egymást, úgy, ahogy tudják, angolul, románul, franciául, felismerve különböző nyelvek egy-egy hasonló szavát. A zene válik a közös ponttá, mindketten játszanak egy-egy hangszeren, hegedűn és szaxofonon, és az együtt zenélés hangsúlyozza kölcsönös figyelmüket. A különböző hanghatások mellett (zeneszerző: Boca Hunor-Lehel) az előadás alatt a színészek zenei tehetsége is folyamatosan megmutatkozik, elő-előkerülnek hangszerek, ami ezen a téren is a társulat sokszínűségét bizonyítja. A jelenethez a többi színész is csatlakozik, és az, ahogy a különböző hangszereken játszva egymásra hangolódnak, méginkább érzékelteti, hogy a különböző kultúrák ellenére is összetartozhatnak. 

Az előadás ellentmondó érzéseket válthat ki a nézőből. Egyrészt emlékeztet arra a balkáni nyomorra, amelyen sokszor a Nyugatba vetett hit sem változtathat, és amelynek gondolata az előadás ideje alatt a nézőre nehezedik. Másrészt viszont a drámaszöveg, a rendezés és a színészi játék is kísérletet tesz arra, hogy olykor humorral, olykor a nyitottságra és odafigyelésre emlékeztetve oldja azt a feszültséget, amit valójában maga az előadás kelt. Matei Vișniec, a dráma szerzője maga is emigrált Franciaországba a rendszerváltás előtt, így személyes közelségből ismeri a felvetett problémát, a Keletről távozás és a Nyugatra való megérkezés érzését: megtapasztalhatta, hogy mit adott számára az elhagyott ország és mit az, ahova érkezett. Szereplői sorsán keresztül nem kapunk konkrét válaszokat (talán csak a volt hadifogoly csalódott végleg Keletben), nem helyesli és nem veti meg szereplőinek döntéseit, és nem várja el ezt a nézőktől sem. Nem fogalmaz meg egyértelmű üzenetet, talán csak felébreszti annak a gondolatát, hogy ha egy döntés szerint Nyugat felé is fordulunk, forduljunk olykor Kelet irányába is, magunk és azok felé a népek felé, akik itt élnek körülöttünk.

——————————
Napnyugat expressz, Szigligeti Társulat, Szigligeti Színház Nagyvárad. A bemutató dátuma: 2019.03.01., Rendező: Zakariás Zalán; Szerző: Matei Vișniec; Dramaturg: Bereczki Ágota; Díszlet- és jelmeztervező: Andra Bădulescu Vișniec; Zeneszerző: Boca Hunor-Lehel; Szereplők: Csatlós Lóránt, Dimény Levente, Dobos Imre, Firtos Edit, Gajai Ágnes, Hajdu Géza, Hunyadi István, Kardos M. Róbert, Kiss Csaba, Kiss Tamás, Román Eszter, Sebestyén Hunor, Tóth Tünde, Tőtős Ádám, Trabalka Cecília, Pitz Melinda.