Együtt visítani a hullámvasúton – Román Eszterrel, Gedő Zsolttal és Kiss Tamással Demeter Kata beszélgetett

Együtt visítani a hullámvasúton – Román Eszterrel, Gedő Zsolttal és Kiss Tamással Demeter Kata beszélgetett

Borítókép: Kiss Tamás, Román Eszter és Gedő Zsolt. Fotó: Biró István

Román Eszter, Gedő Zsolt és Kiss Tamás együtt végezték a színit Kolozsváron Bíró József és Keresztes Attila osztályában 2018-ban, együtt mesteriztek és a 2020/2021-es évadtól a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatnak legújabb tagjai. Eddigi színházi tapasztalataikról és első kolozsvári munkájukról, a Rómeó és Júlia[1] próbafolyamatáról Demeter Kata beszélgetett velük.

Van-e olyan konkrét, döntő pillanat, esetleg ember az életetekben, ami vagy aki a színház felé irányított? Ami vagy aki nélkül lehet, hogy most nem itt lennétek.

Román Eszter: A szüleim amatőr színjátszó csoportban ismerkedtek meg itt, Kolozsváron. Szerintem nekem innen indult a vágyam a színház felé, és ők is táplálták ezt. Aztán az iskolában mi is elkezdtünk amatőr színjátszó csoporttal foglalkozni, leginkább mégis az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet, az ODFIE keretén belül kaptam rá a színjátszás ízére – Rácz Norbert unitárius lelkész vezette a csapatot. 

Színházat pedig már nagyon kicsi koromban láttam, első legnagyobb élményem a Maszat-hegy[2] volt, amit Keresztes Attila rendezett. Akkor, persze, még nem tudtam, ki az a Keresztes Attila, ez nem is foglalkoztatott. Csak a Bús, Piros Vödör érdekelt, aki Bogdán Zsolt volt. Óriási élmény, hogy ő most a kollégám. Amikor már nagyobbacska voltam, akkor a Viktor, avagy a gyermekuralom[3] fogott meg nagyonEmlékszem jelenetekre az előadásból, leginkább mégis Albert Csillára. Azt éreztem, hogy „Én is, én is ezt akarom csinálni!”

Gedő Zsolt: Színjátszó körbe én a gimnázium alatt nem jártam, mert az időmet és a figyelmemet inkább a sportnak meg a csajoknak szenteltem. Általános iskolában viszont a magyartanárnőnk, Szász-Mihálykó Mária órák után tartott diákszínjátszót, nyáron meg voltak táborok. Megtetszettek az ottani játékok, a gyakorlatok. Mindig érdekelt, hogy emberekkel közösen dolgozzak, ezért kerültem az Udvarhelyi Fiatal Fórumhoz, aztán elkezdtem rádiózni. Lassan kezdett érni bennem, sokáig nem volt ez egy konkrét döntés. Inkább egyfajta álomként volt jelen, vágytam rá, hogy színész legyek, már gyerekkoromban is szerettem „szerepelni”. 

Színházba azonban a gimnáziumi évek alatt is elég sokat jártam, leginkább az angoltanárnőm, Szűcs-Olcsváry Melinda hatására. Jó viszonyban voltunk, mindig promózta a színházat az osztálynak. A legmaradandóbb előadás a Tomcsánál számomra talán a Fekete tej[4] volt. Az egész előadás magával ragadott, legfőként pedig Antal Csaba játékát csodáltam. 

Tizenkettedikben aztán egyre erősebben kezdett motoszkálni bennem, hogy adnék a színinek egy esélyt. Megbántam volna, ha meg sem próbálom. Kiss-Ferenczi Sára által – aki szintén akkor készült felvételizni – megismertem Finczit (Fincziski Andrea – szerk. megj.). Igazából tőle kaptam nagyobb támogatást és segítséget. Találkoztunk, beszélgettünk, jártam hozzá felkészítőre. Ő mondta, hogy mindenképp próbáljam meg, és Kolozsvárt ajánlotta, mert Ló (Bíró József – szerk. megj.) indított osztályt. Akkoriban azt sem tudtam, ki az a Ló, de mondtam, „oké, legyen Kolozsvár és Ló”.

R. E.: Én is ugyanígy, gőzöm nem volt, ki az a Ló, de „oké, jól van”…

Kiss Tamás: Gyerekként engem is beindított, amikor néztem egy-egy előadást. Ha most, felnőtt fejjel visszagondolok, azt mondanám, a figyelem miatt vált különlegessé számomra a színház. Amiatt a figyelem miatt, amivel az élő előadóművészetek felé fordulunk. Legyen az koncert, színház vagy performansz. Nézzük, hallgatjuk, érzékeljük azt, ahogyan egy vagy több ember valamit csinál egy térben, és ez hatással van ránk. Kilencediktől Sepsiszentgyörgyre mentem drámaosztályba. Az én első, igazán maradandó színházi élményem pedig az Ilja Próféta[5] volt. Egyszerre sírtam és nevettem. Nagyon ritkán van ilyen élményem. Szentgyörgyön sajátos hangulata volt a színház világának, azt éreztem, az előadások alatt valamiféle varázslat történik, aminek én is a részese akarok lenni. Középiskolásokként minden előadást megnéztünk. Volt, amit többször is. Közben engem – ahogy az ottani színészeket láttam élni, és estéről estére színpadra állni – egyre inkább elkezdett vonzani a színház világa.

Mennyire volt tudatos döntés, hogy már középiskolától drámaosztályba mentél?

K. T.: Tudatos döntés volt, viszont az is közrejátszott, hogy kamaszként kicsit el akartam távolodni az otthonomtól. Rossz gyerek voltam. Csavarogtam, hazudtam, feleseltem, sokat veszekedtem édesapámmal, és amikor előálltam azzal, hogy más városban akarok járni iskolába, a szüleim mégis elengedtek. Szabadságérzetet és lendületet adott, hogy bíznak bennem, és ettől én is jobban bíztam magamban. Azt is éreztem viszont, hogy mindez felelősséggel jár. Hálás vagyok a szüleimnek, a tanáraimnak és a barátaimnak, mert bátorságot tanultam tőlük, és a színészethez – sok más mellett – bátorság is kell. 

Milyen volt bekerülni, megtapasztalni a színházi munkát az egyetemen, ahhoz képest, ahogyan korábban elképzeltétek a színházat?

G. Zs.: Én teljesen naivan jöttem ide. Romantikusan képzeltem el a nagy művészeti egyetemet, ahol az emberek olvasnak a folyosón, mindenki próbál össze-vissza, és az épület is nagyon jellegzetes. Varázslatosnak képzeltem az egészet, a valóságban aztán egyáltalán nem ilyen volt. De ez semmit nem tört össze bennem, inkább meglepett, és kíváncsivá tett. A korábbi színikörös élményeimhez hasonlóan, az improvizációs gyakorlatok és játékok az egyetemen is megnyitották, összehozták az embereket. Közös volt tehát az összetartozás és a valahová tartozás érzése.

R. E.: Igen, az osztályunk – ahogy az iskolában a színikör – igazi csapat volt, ezt itt is, ott is szerettem. Amúgy nekem nem voltak ennyire romantikus elképzeléseim, mert egyik barátnőm éppen akkor végezte a színit, és ő rengeteget mesélt. Mégis, ahogy bekerültem ebbe a közegbe, bár sokat hallottam róla, nagyon más volt megtapasztalni.

Tamás, neked milyen szempontból jelentett előnyt vagy hátrányt a szentgyörgyi drámatagozat?

K. T.: A négy év drámaosztály és a féléves osonós (Osonó Színházműhely – szerk. megj.) tapasztalat után úgy éreztem, nem tiszta lappal kezdek. Az egyetemen csomó mindenre nem tudtam naivan rácsodálkozni, és gyermeki lendülettel belemenni, mert már sok mindent ismertem. Tehát, egyrészt egy lépéssel előbbre voltam a többiekhez képest – és éppen ezért, egy lépéssel hátrább. De ahogy eltelt egy év, ezt elengedtem, mert vágytam rá, hogy végre egy vagány csapat részese lehessek. 

Sokan az alapképzés elvégzése után elhelyezkednek a szakmában, ti hárman a továbbtanulás mellett (is) döntöttetek. Miért?

G. Zs.: Ezt közösen beszéltük meg, hogy minél többen mesterizzünk itt, maradjon meg a csapat, és játszhassuk tovább az előadásainkat. Aztán mégis szétszóródtunk. Ahogy valakinek jött egy lehetőség, élt vele; akinek meg nem, tovább dédelgette ezt a vágyat… 

Bár a mesterképzést csak tavaly fejeztétek be, rendelkeztek már kőszínházi tapasztalatokkal, mivel az alapképzés befejeztével nektek is sikerült elhelyezkednetek egy-egy társulatnál. Hogyan kerültetek a nagyváradi Szigligeti, illetve a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházhoz?

R. E.: Harmadéven Ló meghívta Novák Esztert az egyetemre, aki egy egyhetes szövegelemző workshopot tartott nekünk, és látta több vizsgaelőadásunkat is Kolozsváron meg a HolnapUtán Fesztiválon. Engem Eszter hívott fel, és azt kérdezte, hogy „Na, Eszter, milyen a hangod?” És én annyira szerettem volna azt mondani, hogy csodálatos énekhangom van, a felső C-t lazán kiéneklem, de hát nem így van… Aztán mégis megkaptam Váradon az első nagy, énekes szerepet…

K. T.: És jó is voltál benne…

R. E.: Pedig rengeteget izgultam…

K. T.: Engem is Novák Eszter keresett meg, így kerültem Váradra. Ha az ember kap egy ilyen ajánlatot, azzal élni kell. És rengeteget tanultunk abban a két évben…

R. E.: Igen, rengeteget „használtak”, sokat tanultunk és ránk is fért. Nagyon szerettem volna, ha egyetem után együtt marad a csapat, de azt hiszem, ránk fért megtapasztalni a kőszínházi létet.

CREATOR: gd-jpeg v1.0 (using IJG JPEG v62), quality = 82
Román Eszter és Sebestyén Hunor, Lila ákác. Rendezte: Botos Bálint; Szigligeti Színház, 2019. Fotó: Kerezsi Béla

G. Zs.: Engem Keresztes keresett meg azzal, hogy a Figuránál be kellene ugrani egy előadásba, de akkor még nem ajánlottak szerződést. Aztán játsztam Szatmáron, és bekukkantottam Temesvárra is, ami végül nem jött össze. Így telt az első mesteris év. Aztán másodéven volt egy döntési lehetőségem, hogy Szatmár vagy Gyergyó. Sokat gondolkodtam, mert előtte már mindkét helyen dolgoztam. Végül talán azért döntöttem Gyergyó mellett, mert nagyon megfogott az, ahogyan az a viszonylag kis társulat viszonyult hozzám abban a két-három próbanapban, amikor be kellett ugranom az előadásba. Meghittsége van az ottani társulatnak, és akkor úgy éreztem, inkább arra van szükségem.

Amikor jött a kolozsvári lehetőség, te már nem dolgoztál a Figuránál. A sok pozitívum mellett miért döntöttél mégis úgy, hogy eljössz onnan?

G. Zs.: Ami miatt odamentem, az nem változott meg bennem: a színházzal megmaradt a bensőséges viszonyom, jókat dolgoztunk együtt, mégis egyedül éreztem magam. Nem történt meg bennem még a leválás a régi csapatról, hogy kialakulhasson az új életterem. 

K. T.: Elég gyakran győzködtük egymást Zsoltival, hogy „gyere Váradra! Nem, nem, te gyere Gyergyóba”…

G. Zs.: A másik meg: ahogy kezdtem Gyergyóban kialakítani az életemet, rájöttem, hogy bár én is kisvárosban nőttem fel, hosszú távon számomra kevés az a város. Akkor laktam életemben először egyedül, beütött a pandémia, leállt a próbafolyamat, és úgy éreztem, tovább kell lépni. Ideig-óráig még húzhattam volna, de inkább bevállaltam, hogy nem tudom, mi lesz, minthogy visszamenjek, mert ha én nem érzem ott jól magam, ha nem tudok teljes mértékben ott lenni, az kihat a társulatra is. Ennek ellenére rengeteg mindenre megtanított az ottani közeg a színházzal és egymással kapcsolatban, például alázatra a saját munkámmal és másokéval szemben. Nagy feladatokat kaptam, mégis azt éreztem, kell a váltás, mert ez az én időm, az én életem. 

Gedő Zsolt, Mártírok. Rendezte: Keresztes Attila; Figura Stúdió Színház, 2018. Fotó: Kolozsi Borsos Gábor

R. E.: Nekünk az volt a nagy szerencsénk, hogy az osztályból hárman mentünk a Szigligetihez, ez biztonságot adott.

K. T.: Az egyetem után mégis furcsa volt megtapasztalni a kőszínházi létet. Teljesen más világ, mint a főiskola. Szélesebb korosztály, többen vagyunk többfélék, különbözőképpen gondolkodunk a színházról. Ettől komplexebb, de nehezebb is egy közös cél elérése. Az egyetemi pörgés után – ahol például az a jó, hogy bátran lehet hibázni – Váradon szembesültem először azzal, hogy a kőszínház nemcsak színház, hanem kulturális intézmény is, aminek kultúrateremtő feladata van. Hogy olyan színházat kell csinálni, amit a nézők is szeretnek, de művészet is legyen… A folyamatos sakkozás, hogy te mit gondolsz, mire vágysz és ahhoz képest mik az elvásárok, rengeteg belső vívódást okozott számomra.

És én is akkor laktam először teljesen egyedül, a színháztól kábé húsz percre. Az esti hazautakon sokszor találkoztattam azt a képet, amit gyerekként és egyetemistaként elképzeltem a színészi létről azzal, amit éppen akkor éltem. És a két kép nem talált. De legalább megerősítette bennem azt, hogy amit előre elképzelek, az úgyis teljesen más lesz majd a valóságban. Váradon amúgy nagy szeretettel és odafigyeléssel fogadtak. Annyi szeretetet és kedvességet kaptam az elején, hogy attól lettem frusztrált. Azt éreztem, egyszerűen nincs, ahonnan visszaadjam.

R. E.: Kellet az a két év, hogy kicsit beleszokjunk, aztán valahol máshol újrakezdjük. Mindamellett, hogy mély vízbe dobtak, mindig kaptunk visszajelzést, építgettek minket folyamatosan.

K. T.: Figyeltek ránk. És talán emiatt is, az ottani két év alatt néhány embert nagyon közel tudtam magamhoz engedni, másokat meg valamiért egyáltalán nem. Ilyenkor az ember elkezd szerepeket játszani – ő lesz a hallgatag, vagy épp a szókimondó –, kialakít magának egy biztonságos szerepet a társulaton belül. Én csak a végére kezdtem otthonosan érezni magam és felszabadulni.

Kiss Tamás, Firtos Edit, Hajdu Géza, Napnyugat Expressz. Rendezte: Zakariás Zalán, Szigligeti Színház, 2019. Fotó: Vigh László Miklós

Mikor és hogyan vetődött fel a váltás lehetősége, és mi volt a döntő érv, hogy váltsatok?

R. E.: Kolozsvári lévén én mindig is szerettem volna idejönni. Harmadév végén, még a nagyváradi felkérés előtt írtam az igazgató úrnak, hogy szeretnék Kolozsvárra szerződni, ha van rá lehetőség. Akkor azt mondta, nincs hely. Aztán jött egy felkérés…

K. T.: Minden elkezdett gyorsan történni. Két-három nap alatt egy nagy kaotikus menet lett minden a fejünkben és nem csak. Innen, a színháztól is hívtak, beszéltem Lóval, Keresztessel is ennek kapcsán, és egyszer csak szóltak, hogy megbeszélésre vár az igazgató úr. Leültünk beszélgetni, akkor mondta, hogy jön ifj. Vidnyánszky Attila rendezni és nincs Rómeó, nincs Júlia. Innen elég egyszerű volt a döntés: „igen, jövünk”.

R. E.: Tényleg három nap volt az egész. A színháztól jeleztek, hogy az igazgató úr szeretne beszélni velem. Ekkor jött a Rómeó és Júlia-történet, ami megdobogtatta a szívem. Nagyon szeretem, és ráadásul Vidnyánszky Attila rendezi. Ez döntő érv volt.

K. T.: Szóval nem tudtuk előre, hogy eljövünk onnan, sikerült is a váradi színházat hülye helyzetbe hozni, mert kész tények elé állítottuk őket.

R. E.: Közben meg nem ezt akartuk… Rögtön szóltunk, csak a járvány okozta helyzetben minden összefolyt. De szerencsére elrendeződött. Azóta voltunk ott játszani, a csapat nagyon támogatott, mai napig szívesen megyek oda vissza.

G. Zs.: Nem sokkal a Figuránál való felmondásom után felhívott Tamás, hogy őket megkeresték Kolozsvárról, és talán van még szabad hely. Amikor eljöttem a Figurától, nem voltam benne biztos, hogy milyen formában és hol szeretnék színházzal foglalkozni. Amikor jött ez a lehetőség, volt bennem egy olyan érzés, hogy kissé ellentmondok magamnak. Végül mégis úgy döntöttem, felveszem a kapcsolatot a színházzal. Először egy beszélgetésre jöttem az igazgató úrhoz, és szép lassan kialakult minden. Az élet sok mindent hozott, de úgy érzem, a döntéseket mégis mindig én hoztam, nekem kellett lépni. Valószínűleg szerencse is, de lehet, hogy a szerencse csupán annyi, hogy ha jön a lehetőség, készen állsz.

Bár a vírushelyzet teljesen szétszabdalta a próbafolyamatot és nincs állandó aktivitás a színházban, mennyire sikerült beilleszkednetek ezalatt a fél év alatt?

R. E.: Fél év, és még nem játszottunk semmit!

K. T.: De majdnem játszottunk már, többször is…

G. Zs.: Az eleje nehéz volt mindhármunknak. Beszéltük is, hogy sokszor be vagyunk görcsölve amiatt, hogy a régi tanáraink közül többen is itt vannak, egy színpadon állunk velük.

K. T.: Nekem az elején leginkább azokon a próbákon volt bajom, amikor mindenki ott volt. Attilával próbáltunk három-négy napot, éreztem, hogy kezdek megerősödni, s akkor jött egy összpróba, ahol azt éreztem, a kínlódásaimat nézik. Közben meg mindenkivel egyenként elkezdtem megtalálni a közös hangot, voltak személyes beszélgetések… De amikor egyben voltunk…

R. E.: Mint egy figyelő tömeg, ami befrusztrált.

G. Zs.: Külön-külön viszont mindenki nyitott volt, nagyon befogadó.

R. E.: A próbafolyamat végére minden kialakult, nekem mindenkivel volt egy jó beszélgetésem, már csak azt várjuk, hogy túlessünk együtt a bemutatón, mert annak megint más a hangulata.

Ki is maradtak a közös társulati pillanatok, egy-egy próba, előadás után…

R. E.: Igen, ez megint a Covid miatt.

G. Zs.: Viszont sok mindenkit ismertünk már különböző helyekről, nem teljesen idegen társaság fogadott. A Hegedűs[6] felújítópróbái alatt volt alkalmunk a többi kollégával is találkozni, akik nincsenek benne a Rómeó és Júlia csapatában. Igaz, az is csak pár nap próba volt, de azt hiszem, már mindenkivel „szembenéztünk”, mindenkinek bemutatkoztunk.

R. E.: Most már mindenkivel köszönőviszonyban vagyunk..

G. Zs.: Annak ellenére, hogy az évadnyitón néztem, hogy „uhh, ez a sok ember mind itt dolgozik?”…

Az egyetemen az egyik vizsgaelőadásotok a Rómeó és Júlia[7] volt – ez mennyire segített vagy akadályozott a mostani próbafolyamatban?

R. E.: Az elején borzasztó volt…

K. T.: Igen, az elején zavaró volt. De szerintem akadályoznia is kell! Ez természetes abban az esetben, amikor olyan anyaggal dolgozol, amivel már korábban foglalkoztál. Akaratlanul is ugyanazok a hangsúlyok jönnek vissza. Én akkor nem Rómeót játszottam, de ahogy ebben a próbafolyamatban elkezdtem mondani Rómeó szövegét, mind Tamás (Jakab Tamás – szerk. megj.) hangsúlyai voltak előttem és éreztem, hogy én nem úgy akarom őket mondani, mert ez egy másik történet, másik előadás. Ha Attila adott egy instrukciót, ami hasonlított a régi előadásunkban arra, amit Tamás csinált, hülye görcsbe kerültem, hogy nem akarom ugyanazt csinálni, de Attilának sem mondhattam, hogy „ne haragudj, én ezt nem csinálom”. Szóval az elején akadályozott, de egy idő után leporoltuk magunkról a régit.

R. E.: Nagyon más az előadás, teljesen más kulcsban rendezte Attila, mint Attila. Azaz Keresztes, mint Vidnyánszky. Nekem is muszáj volt rengetegszer újraértelmeznem a szövegeket, mert ugyanazzal a csengéssel jöttek vissza. Mondta is Vidnyánszky Attila az első próbaszakasz után, hogy igen, akkor ez az általános Rómeó és Júlia és már csak egy klikk kell, hogy ez jó legyen. Tudtam, hogy ez azért van, mert már csináltam, de mivel nagyon másak a helyzetek, a végére ezzel nem volt baj, átalakult a fejemben is a szerep.

G. Zs.: Nekem is reflexszerűen be voltak ülve a jelenetek, főleg a közös jeleneteim Mercutióval, de aztán hamar kizökkentett, hogy mégiscsak egy nő (Imre Éva – szerk. megj.)játssza Mercutiót. Elkezdett lekopni a hármas, fiús bratyizás, ami a vizsgalőadásunk sajátja volt. De sokáig bennem is megvolt a görcs, hogy ugyanúgy szólalnak meg a szövegeim. Aztán, azt hiszem, elengedtem. Arra gondoltam, hogy türelem, majd minden át fog alakulni szépen.

Eszter, te az egyetemen játsztál már Júliát. Zsolt, téged is megint megtalált Benvolio… Szerintetek miért?

Gedő Zsolt és Imre Éva, Rómeó és Júlia. Rendezte: ifj. Vidnyánszky Attila; Kolozsvári Állami Magyar Színház, 2021. Fotó: Biró István

G. Zs.: Vidnyánszky Attila mondott egy ilyet a próbafolyamat elején, hogy Benvolio az, aki mindenkivel foglalkozik, csak saját magával nem. Akkor azt mondtam, hogy „hú, ez sokszor én vagyok, ebben mekkora igazság van”. Aztán mondott egy ilyet is, hogy ő az, aki ha elmennek bulizni, józan marad és vigyáz mindenkire. Na jó, ez akkor már nem teljesen én vagyok… A barátság számomra mindig szent volt, egész gyerekkoromban, és az is, hogy kiállunk, akár tűzbe megyünk a másikért. De nem hiszem, hogy ez kívülről látszik az emberen. Lehet, hogy inkább így tudok én Benvolióval azonosulni. Azon kezdtem gondolkodni az eddigi szerepeim alapján, hogy van-e abban valami, hogy a szerep megtalálja a színészt egy-egy életfázisában, hogy azok a problémák, amik őt foglalkoztatják, visszaköszönnek. Lehet, hogy egyszerűen véletlen, vagy annyi csak, hogy aki szerepet oszt, jól oszt szerepet. Nem tudom.

R. E.: Ezek szerint én szerelmes típus vagyok. Ezt valahol alá tudom írni… Én most játszom harmadjára Júliát. Az ODFIE-val is csináltunk anno egy Rómeó és Júliát, akkor fekete rövid hajam volt, 14 éves voltam. Igazából csak akkor voltam Júlia korában, sőt, már akkor is kicsit idős a szerephez. Játsztam tehát diákszínjátszós koromban és egyetemistaként. Hogy miért szerettem volna eljátszani még egyszer? Nem tudom. De el szerettem volna. Szeretem a történetet és a mondanivalóját, meg a darab mondatait. Örvendek, hogy újra és újra megtalál.

Tamás: Capuletből Montague? Milyen érzés volt az érem másik oldala”? Hogyan birkóztál meg a szereppel? Milyen külső és belső elvásárokkal jár egy ekkora feladat?

K. T.: Ennek az anyagnak van egy súlya, terhe. Először is, fiatalon ez nehéz színházi munka; másodszor pedig, ha úgy gondolkodik az ember, hogy a színházi munkába valamiféle személyes tapasztalatot is bele kell vinni, akarva-akaratlanul átmosódnak a szerepbe a saját szerelmei. Végül pedig az a kérdés, hogy neki mi ehhez az egészhez a viszonya. Azért is szép anyag, mert pont a szerelemmel és a halállal foglalkozik. Ez a kettő közel van egymáshoz. Amikor az ember vakon szerelmes, amikor azt érzi, a másikért mindent megtenne, akkor kicsit közel van a halálérzéshez, olyankor nincs benne felelősségtudat, minden el van mosódva. 

Volt három nap a próbafolyamat alatt, amikor én szerelmes voltam. Akkor nem is kellett csinálnom semmit. Csak be kellett jönnöm és elmondanom a szöveget. Utólag mondta is Attila, hogy hozzuk vissza azt, ami azon a próbán volt. És nem tudtam, mi az, amit vissza kell hozni. Azt éreztem, ez vagy nagyon szép tud lenni, vagy teljesen mechanikussá válik. Éppen ezért nagyon instabilnak éreztem magam az egész próbafolyamat alatt. De ahogy haladtunk előre, Attila segített abban, hogy ez a Rómeó kicsit olyan legyen, mint én. Neki nagyon fontos, hogy a színészek felszabaduljanak. Ha látja, hogy valami nem működik, egy idő után más utat keres. És elkezdtünk megtalálni egy olyan Rómeót, ami közel áll hozzám. Így tudtam vele azonosulni. Addig viszont hordoztam magamban ezt a terhet, amit én raktam magamra, hogy itt most a szerelemről van szó, ennek jónak kell lennie, ennek felelőssége van. Saját magammal szemben is. 

Ha épp egy szar próba volt, ahol nem tudtam jelen lenni – tudjuk, hogy van ilyen –, akkor azt éreztem, hogy „hú, ma is milyen csúnyán viszonyultam a szerelemhez, pedig a szerelemhez csak szépen lehet viszonyulni”. De ez nem igaz, az ember úgy viszonyul a szerelemhez, ahogy éppen viszonyul. És szerintem egy jó próbafolyamat ilyen: intenzív, és megdolgoz. Nagyon jó volt ez a másfél hónap.

Milyen kihívásokat jelentett számotokra a produkció? A furcsa tér, a nézők közelsége (azaz épp hiánya), és hogy a rendező majdnem mindent kapaszkodót” elvett tőletek?

K. T.: Kihúzott alólunk mindent, néha még helyzeteket is. Azt is éreztük, amit aztán a végén ki is jelentett, hogy számára az a fontos, hogy senki nem figyel Rómeóra és Júliára. Teljesen mellékes, hogy ők egymásba szeretnek és meghalnak, talán Lőrinc barát és a Dajka kivétel, akik kicsit benne vannak az ő belső körükben. Attila azt akarta hangsúlyozni, hogy a szerelmesek története tulajdonképpen nem fontos. Épp ezért a többi mellékszálat erősítette. „Két órátok van, hogy szeressétek egymást.” Ez a kijelentés és pont.

Kiss Tamás és Román Eszter, Rómeó és Júlia. Rendezte: ifj. Vidnyánszky Attila; Kolozsvári Állami Magyar Színház, 2021. Fotó: Biró István

R. E.: Emiatt sokáig csak a közös jeleneteket szerettem Tamással, abban tudtam jól érezni magam. Tamással nagyon megtaláltuk a hangot, a többi jelenetről meg azt éreztem, nem találok bele. „Hát én most hol vagyok? Mi vagyok én ebben?” Vannak  a közös jeleneteink, de közte a többiekkel is sokat vagyunk színen. És én sokáig nagyon elveszettnek éreztem magam azokban a jelenetekben. Aztán rájöttünk, hogy ez szándékos. Ez a mi terünk és ebben kell mozognunk. Nekünk csak a másik kell hogy fontos legyen, még akkor is, ha a másik nincs színen.

K. T.: Sokáig nem is próbáltuk elejétől végéig a jeleneteket, hanem csak megállásokkal, mintha a lelkünkre bízta volna, hogy milyenek lesznek a jeleneteink, „mert ti majd ott lesztek egymásnak”.

Számomra Benvolio a legkülönösebb figura az előadásban. Hogyan alakult ilyen sokszínűvé, és mi az ő szerepe a történetben? 

G. Zs.: Benvolio a harmadik ember egy barátságban vagy kapcsolatban, ezt beszéltük még anno Keresztessel. Mindig ott van, ő a gyertyatartó, de annyira nem fontos. Az egyetemi előadásban a Mercutióval való kapcsolatára, annak fontosságára mentünk rá. Itt is erről beszéltünk az elején, de aztán Attila több pluszfeladatot is adott nekem, azon kívül, ami szöveg szerint lenne. Így szinte végig jelen vagyok az előadásban, mint – mondjuk – egy kabala. Benvolio sokszínűsége, azt hiszem, abból fakad, hogy – Attila hatására is – többször sikerült eldobni az agyam a próbák során, és lehetőségem volt több dolgot kipróbálni. Benvolio most kicsit a tanú, aki mindent tisztán lát. Látja, hogy mi lesz a történet végkifejlete, de cselekvésképtelen.

K. T.: Attilának volt egy olyan szándéka is, hogy a néző, ahogy beül, hatás hatás után érje, és engedje el az elvárásait a Rómeó és Júlia kapcsán. Ebben Benvolio kulcsfigura.

G. Zs.: S közben bohóc is, meg színész is. Soha nem dolgoztam még ilyen stílusban, hogy eldobhatom az agyam és minden belefér. Óriási a szabadságom, közben meg sokszor pont ez bilincselt meg, hogy nem értettem, milyen nyelvben, milyen kulcsban gondolkozhatok. Nem volt egyszerű, rá kellett hangolódni Attila agymenésére, humorára. Mert ő – többek között – úgy tekint a színházra, mint olyan helyre, ahol bármi megtörténhet, legyen az bármilyen őrültség.

R. E.: A mi szereplőink, Rómeó és Júlia érzékelik ezt az őrültséget, de nem vesznek róla tudomást. Ilyen szempontból nekünk teljesen más a dolgunk.

K. T.: Mi inkább a shakespeare-i vonalat visszük.

R. E.: Minket egyáltalán nem érdekel ez a cirkusz. Tudomást veszünk róla, de nem fontos számunkra. Inkább kikacsintunk a nézőre. Kicsit színészből, kicsit szerepből, kicsit magunkból. Igen, nagyon sokszor magunkból. És ezért is ér véget úgy az előadás, ahogy véget ér. De ezt nem fogom elmondani.

Mennyire zárult le bennetek ez a próbafolyamat így, hogy nem játszhattatok közönség előtt?

K. T.: Most csak meglevegőztetjük kicsit, de semmiképp nem zárult le.

G. Zs.: Én azt érzem, játszanunk kell ahhoz, hogy igazán megértsem, mi is az én részem az egészben, és hogy többet tudjak hozzáadni.

K. T.: Hogy megértsük a belső működését.

G. Zs.: Csak legyenek nézők már!

Kinek ajánlanátok az előadást?

R. E.: Nem konzervatív nézőknek. Azoknak, akik képesek kis térben három órát kibírni. De nyitottak vagyunk bármilyen nézőre, ha ők is nyitottak ránk.

G. Zs.: Aki nem föltétlenül súlyos dolgokra, hanem életigenlésre vágyik. Szórakozásra és felszabadulásra. Aki kapható rá, hogy felüljön egy őrült hullámvasútra, ahol együtt visíthatunk.


[1] Rómeó és Júlia. Rendezte: ifj. Vidnyánszky Attila; Kolozsvári Állami Magyar Színház, 2021.
[2]Túl a Maszat-hegyen. Rendezte: Keresztes Attila; Kolozsvári Állami Magyar Színház, 2006.
[3]Viktor, avagy a gyermekuralom. Rendezte: Silviu Purcărete; Kolozsvári Állami Magyar Színház, 2013.
[4]Fekete tej. Rendezte: Barabás Árpád; Tomcsa Sándor Színház, 2013.
[5]Ilja Próféta. Rendezte: Bocsárdi László; Tamási Áron Színház, 2010.
[6]Hegedűs a háztetőn. Rendezte: Béres László; Kolozsvári Állami Magyar Színház, 2020.
[7]Rómeó és Júlia. Rendezte: Keresztes Attila; harmadéves vizsgaelőadás, Színház és Film Kar, Babeș–Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár, 2017.