Henn János: A nép (barátja) ellensége

A Játéktér 2020. téli számából

(Valahol) olvastam, hogy az evangéliumoknak fordított a dinamikája: amiről azt gondoljuk, hogy rendben van, az nincs rendben, és amit (könnyűszerrel) negligálunk, az az igazi. Ám az élet felől nézve az evangélium így (csupán) fikció, (mert ugyebár) naponta látjuk, hogy az életünk nem fordítva, hanem (rendesen) úgy zajlik, ahogy megszoktuk (a szívós munka meghozza gyümölcsét, a tehetség kiteljesedik), mindennek „rendelt ideje van”.

Azt is olvastam, hogy a jó színház az, ami pusztán elmeséli a történetet (távolságot tart), a többit pedig a nézőre bízza. Mintha kettőbe metszené a létezést: a pódium és a nézőtér világára. Meg azt is (ez az előzővel frontálisan szembemegy), hogy a színház valójában maga az élet, és akik ebben részt vesznek (színészek, nézők), az előadás részei. Ahogy (mind) az élethez tartozunk, úgy a színházhoz is.

(Szóval) olvashatok akármit akárhol, mégis hiányérzetem lesz (hozott magával némi melankóliát e felismerés, nem tagadom). Hiszen (színházban) bármi megkérdőjelezhető s mindenben ott lapul a mulandóság (és a spekuláció) férge. Nincs konkrét textus (csak tükör általi homályosság), pedig az alkotás – eddig így tudtam – valójában egzakt (lelki amplitúdók kontrollja). Így tehát minden elmélet megdönthető és az ellentéte is igazolható. Míg az ellentét ellentétét nem fogalmazza meg valaki (és így megy ez a dekonstrukciós szürreál a végtelenségig).

Akkor mi is a színház? (Mit) „játszunk”? Mi az a (hagyományos) színházi kánon, ami legitimálja a színházi aktust? Nem tudom. Nem (is) akarok ezen gondolkodni (hiszen nincs semmi, ami ne lenne félelmetesebben üres és apokrif), minden létező, remekbe szabott színházelmélet ellenére. Marad a csend (a csoda). Az, hogy nem gondolok semmit (semmiről). Hogy nincs színház.

Mint ezen a képen is: összehajtogatott papírcetlik (illatos, virágzó papírmezők) lemészárolt, összezúzott, atomjaira hullott élete. Valami, ami már inkább nincs (mint van). A fordított igazság: ami nem látszik (és nem is látványos), vagyis az a színház, ami önmaga (ellentétének) ellentéte: (ha) elindulok visszafelé (megfordulok, megtérek), hogy szembe találjam magam a (semmivel) széllel. Hogy ne a lég hozzon mozgásba, hanem menjek szembe vele. Ne a hátszél vigyen (épp ellenkezőleg), az ellenszél erősítsen. Fordítva, mint az evangéliumban (vagy mint Ibsen kontratimp csodája): az ellenség barát, a barát ellenség. (Zuhanásban) örömteli szárnyalás.

A képet Kiss Krisztina készítette a nagyváradi Szigligeti Színház HolnapUtán Fesztiválján, A nép ellensége c. előadás után, a színen. Az előadást a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata adta elő, az egyik főszerepben Henn János színésszel.