„Egy idő után szükségem van a testekre” – Schneider-Lőnhárt Csenge szabadúszó színházi alkotókkal beszélgetett
Borítókép: csíkszeredai vonatablak, a látványtervező sokat utazik egyedül. Fotó: Gábor Zsófi, 2020. október 3.
Több mint egy év telt el, hogy felütötte a fejét a koronavírus-járvány, és megváltozott a megszokott életünk. A színházi élet pedig szintén viharos volt az elmúlt időszakban: a járványhelyzettel járó rendeletek szinte hetente változtatták álláspontjukat a színházak bezárásával és újranyitásával kapcsolatban. A szabadúszó színházi alkotók számára különös kihívást jelentett a tavalyi év – ezekről a tapasztalatokról Adorjáni Panna független színházcsinálót, Botos Bálint színházi rendezőt, Gábor Zsófi díszlet- és jelmeztervezőt, Kali Ágnes dramaturgot és Ötvös Kinga színészt Schneider-Lőnhárt Csenge kérdezte.
Mennyire befolyásolta a vírus az eltervezett projektjeiteket?
Kali Ágnes: A szentgyörgyi előadásunkat (Amikor telihold ragyog a turkáló felett – szerk. meg.)[1], amit Afrimmal csináltunk, nagyon befolyásolta, mert amikor elkezdtük, akkor ütött be a vírus. Tehát, hónapokra abbahagytuk, aztán megint elővettük. Ennek ellenére azt gondolom, nagyon szerencsés vagyok, mert ahhoz képest, hogy mások szinte egy egész évet nem dolgoztak, nekem több projektem is volt: két előadásfelújításom (a Nóra[2] Kolozsváron, a Faust Family[3] Szentgyörgyön) és az afrimos bemutató. Aztán, a második hullám előtt Pitești-en is dolgoztam, ami a bemutató előtt abbamaradt. Valószínű, hogy valamikor tavasszal mutatjuk majd be. Sokat próbáltam, és sokat voltam bent színházban – minden nap hálát adok ezért.
Ötvös Kinga: Nekem a fél pandémia kábé úgy telt, hogy nem voltam még független, azaz szabadúszó színész, mert az első hullámban, szeptemberig még a Kolozsvári Állami Magyar Színház alkalmazottja voltam. Azok a projektek, amiket beterveztem szabadúszóként, már elindultak: az egyik meg is valósult, a másik meg félbeszakadt a lezárások miatt. Az első az az Egy százalék indián[4], Hajdu Szabiéknál beugrottam, átvettem egy szerepet. A másik Horváth Csaba társulatával indult el, s az november végén félbemaradt, mert behozták azt a szigorítást, hogy nem lehet próbálni.
Hogy hogyan befolyásolta a színházi munkát a vírus? Amikor még működtek a színházak, mindig ott volt a levegőben, hogy bármikor bezárhatnak, és ez rátette a bélyegét a munkánkra, nem tudtunk olyan szabadon dolgozni, mint korábban. Ami nekem személyesen újdonság a Covid hatására az, hogy elkezdtem komolyabban zenével foglalkozni. Még nyáron összeraktam egy albumnyi anyagot. Erre pont jó volt a lezárás, mert ez otthon dolgozós munka.
Botos Bálint: Volt olyan projektem, ami éppen a járványhelyzet miatt adódott: a nagyváradi színháznál csináltunk egy improvizatív előadást[5], és az tulajdonképpen a sürgősségi helyzet okán született, közvetlenül az első lezárás után. A többi előadás egyelőre nem maradt el, tolódások viszont voltak. Magam is túlestem a betegségen Szentgyörgyön, akkor volt egy kéthetes leállásunk, és az évadtervek is kaotikusabbak lettek. Nem tűntek el a munkáim a pandémia miatt, annyi történt – kifejezetten a járványhelyzet miatt –, hogy szöveget cseréltem Székelyudvarhelyen, mert a betervezett szöveg most nem elmondható. A járvány kitörése előtt választott anyagban a felszíni idill és az eltagadott agresszió, a gyász és a fájdalom ellentmondásából fakadt a szöveg feszültsége. Mivel a járvány elmosta a felszíni idillt, azt gondoltam, nem aktuális most ez az üzenet. Az emberek éppen eléggé befelé fordultak a hosszú bezártság alatt.
Adorjáni Panna: Nem voltam benne most sok projektben, és ennek az az oka, hogy már mielőtt a járvány elkezdődött, elkezdtem készülni a doktorira, ez töltötte ki az időm nagy részét, és mire eljött az ősz, addigra bejutottam az ELTE összehasonlító irodalomtudomány doktori képzésére. Azóta tulajdonképpen a jó életet élem, mert a doktorival most a fő feladatom az, hogy otthon üljek és kutassak. A kollektív alkotás érdekel, ezzel a témával foglalkozom – fontosnak érzem, hogy fejlesszem magam elméleti téren is, úgyhogy ilyen szempontból szerencsés voltam. Az előadói munkákat ki tudtuk alakítani más formában, például a Someș Delivery-n szoktunk csinálni hanginstallációkat Trash Songs[6] néven, ezek játékosabb kültéri munkák. Ott például tudtuk, hogy erre a kiadásra egy koncertszerű dolgot szeretnénk, mert nagyon sok dalt írtunk az elmúlt évek során. Ott szépen kialakult a live stream formája. Emellett Láng Dániellel létrehoztunk egy külön performanszot (Közelebb – szerk. megj.)[7], még a lockdown elején, született egy 2 to 1 formátumú online performansz, ami élőben történik. Elmaradtak a 99,6% című előadásaink[8], amiket a Reactorban játszottunk volna, de most már teljesen egyértelművé vált, hogy azt az előadást félre kell tenni, mert a földön ülnek párnákon, meg pokrócokon osztoznak a nézők, és mi is közel megyünk hozzájuk. Szóval azt nagyon át kellene gondolni.
Gábor Zsófi: A Reactor egyik produkcióját 2020 januárjában kezdtük el, és el kellett halasztanunk. Megvolt a koncepció, és már a jelmezötletek is, sőt el is kezdtem gyártani őket. Olyan 75%-ban volt kész az előadás, amikor teljesen leálltunk, mindenki kimenekült falura meg haza – ki ahová tudott. Márciusban volt még két zoomos gyűlésünk ezzel a projekttel kapcsolatban, aztán a reactorosok azt mondták, idézőjelbe tesszük most ezt a munkát, mert teljesen kifürkészhetetlen, hogy az elkövetkező időben hogyan fognak alakulni a dolgok. Mindenki nagyon fura mindsetben volt akkor, én is. Emlékszem, az első impulzusom az volt, hogy ez most az életemre fenyegetően ható valami. Nagy veszélynek éreztem a vírust, és emiatt eltörpültek számomra a munkához köthető folyamatok. Közben a csíkszeredai Pájinkás János[9] is kezdett alakulni, viszont 2020 márciusában ők is pont azt mondták, amit a reactorosok, hogy egyelőre feltesszük a polcra, és amint lehet, nekifogunk. Ezeket hallva akkor megnyugvást éreztem. És azt, hogy most az élet a fontos, nem pedig, hogy mindenáron dolgozzunk.
A mentális jóllét kérdése nagyobb hangsúlyt kapott ebben az időszakban. Mik a tapasztalataitok ezt illetően?
Ö. K.: Nem tudom, meredek-e, amit mondok, de őszintén, nagyobb veszélynek érzem ezt a társadalmi elszigetelődést, mint magát a Covidot. Mentálhigiéné szempontjából veszélyes, hogy nem találkozunk emberekkel. Én eljutottam arra a pontra, hogy már nem bírom emberek nélkül, ki vagyok éhezve az emberi kapcsolatokra. Persze, mindenki maga tudja mérlegelni, mit kockáztat azzal, ha nem találkozik emberekkel, de én személy szerint ezt elég veszélyesnek érzem. Az első hullámot úgy toltam le, hogy egyedül voltam, és az akkor nagyon jólesett, vagány volt, és a zenecsinálásban is segített. Viszont olyan típusú vagyok, hogy kell ez a visszahúzódás, de aztán: emberek, emberek, emberek! Most, a második hullám alatt Pesten vagyok, és annak ellenére, hogy sok barátom meg lakótársam is van itt, idegennek érzem a környezetet. Valahogy az egész városnak is olyan a dinamikája, hogy az ember úgy érzi, egyedül van. Szilveszterkor otthon voltam Romániában, felmentünk Bélesre szűkkörű barátokkal. Akkor végre el tudtam felejteni, hogy van ez a probléma, és az nagyon jólesett.
A. P.: Azt hiszem, pont amiatt, hogy ez az év nekem tulajdonképpen nem volt rossz, meg amiatt, hogy nem vagyok nagyon szociális személyiség, nem szenvedtem meg annyira. Egy ideje járok terápiára, van segítségem a pszichológiai nehézségek feldolgozásásban, mellettem van a családom és a szűk baráti köröm. Persze, voltak nehezebb időszakok, amikor négyen laktunk ebben a lakásban, a lockdown alatt. Akkor elkezdtem heti háromszor futni, és rendszeresen jógázni, ezt azóta is igyekszem tartani. Nagyon sokat segít, hogy bizonyos feszültségeket megtanulok levezetni a testem segítségével, hogy nem csak a fejemben és a gép előtt élek.
K. Á.: Azt gondolom, hogy egy ember – tökmindegy, hogy színházi alkotó vagy nem – a mentálhigiéniájával csak úgy lehet egészséges viszonyban, ha önmagával beszélget. Ha rosszul van, akkor arról beszélget, és lemegy a mélyre, ha pedig jól van, akkor kiélvezi azt. Én, amikor rosszul vagyok, nagyon rosszul akarok lenni, és ki akarom irtani magamból. Sok időm volt a karantén alatt, és jöttek egész nap az inspirációs posztok, ahol írja, hogy „meditálj” és „lélegezz”. Nagyon szkeptikus vagyok ezekkel a dolgokkal szemben, mert azt látom, hogy ebből is egy iparág lesz, hogy a belső békét akarjuk megvenni, és hogy a gyógyulás eladhatóvá válik.
B. B.: Az első lockdown alatt olvastam arról, mik a tapasztalataink a járványokkal kapcsolatban, és azt láttam, sok minden megismétlődik egyéni és közösségi szinten is. Szomorúnak tartom, hogy egyre kevésbé vagyunk toleránsak az eltérő véleményekkel szemben. Talán ez a járvány még erősebbé gyúrta a véleménybuborékok falait. Ez valószínűleg kissé rontja az egész társadalom mentális jóllétét. Másrészt, a járvány egyénileg is tükör. Sokkal többet vagyunk önmagunkkal összezárva, és így talán elkerülhetetlenebb a szembesülés saját magunkkal. Ez persze hasznos tud lenni, ugyanakkor az együttlét mégiscsak alapigényünk. A pandémia azonban a szomszédból veszélyforrást csinált, az emberből vírushordozót. Azt hiszem, azért lett hangsúlyosabb a mentális jóllét, mert most nem vagyunk jól. Azzal együtt, hogy sok munkám volt, nekem is azt kell mondanom, hogy feszültebb, nyomasztóbb időszak volt ez az átlagosnál. Remélem, értékelhető tanulságokkal záródik ez a nehéz idő.
G. Zs.: Érdekes volt felismernem magamban, hogy ha vészhelyzet van, ha fenyegetve érzem magam, zsigerből fogalmazódik meg mindaz, ami igazán fontos számomra. Például az, hogy fél órát nézzem a fákat, vagy kertészkedjek. Felismertem azt is, hogy mennyire ragaszkodom a szűk családomhoz, eszembe jutottak olyan emberek, akikkel már rég nem beszéltem, és kicsit tudatosabb lettem. És most nem arról beszélek, hogy mindenki süssön kenyeret, mert hiányzott nekem is mallba menni, hanem hogy felismertem azt, hogy számomra mi a fontosabb.
A munkával kapcsolatban pedig szintén azt szoktuk hangoztatni, hogy fontos lenne ismerni a céljainkat, szándékainkat, tudnunk kellene, mit is szeretnénk elérni. Ezzel szemben sokszor olyasmit is elvállalunk, ami nyűgnek tűnik, megfeszíti az ideget, a testet, de bevállaljuk, mert új lehetőség, networking, mantra-mantra-mantra, és nem tudjuk felmérni, hogy miből mennyit. Velem is előfordult, hogy a testem jelezte, szükségem van egy hónapra, amikor nem csinálok semmit, aztán mégis beálltam katonaként a sorba, végigcsináltam a munkát, s akkor utólag csak volt egy keserű íze az egésznek, nem hiába éreztem előtte azt a jelzést. Szeretném azt gondolni, hogy a posztpandémiában a munkavállalás terén is tudatosabb leszek, és talán egyszer azt mondom, „köszönöm, most nem vállalom”.
A próbafolyamatok során foglalkoztatok a járványhelyzettel?
B. B.: Most éppen benne vagyunk, s annyit tudunk tenni, hogy igyekszünk arra figyelni, ami a dolgunk. Nem hiszem, hogy ennek az élménynek a feldolgozása rövid lesz. Kissé tehetetlenek is voltunk, amikor a járvány került szóba, hiszen még a tudomány is most kezdi megismerni ezt a vírust. Igyekeztünk derűvel és szenvedéllyel állni a munkához, és próbáltunk nemcsak ebben a Covid-valóságban élni, hanem úgy, mint színházi emberek, akik a dolgukat csinálják. Szeretettel végeztük a munkát.
A. P.: Azokban a munkákban, amikben erőteljesebb szerepem van, ott ezt igyekszem bevinni, vagy erre nagyon vigyázni. Nekem fontos, hogy kicsit egymásra melegítsünk, vagy egymásra hangolódjunk, de ezt szerintem kontextusa is válogatja. Azt vettem észre, hogy az emberek nyitottak erre. Amit szoktunk használni, például a 99,6%-nál, az a „Hogy vagy?”-kör, vagy Feeling circle. A Közelebbnél menet közben tanultuk meg azt, hogy miket kell csinálnunk ahhoz, hogy működjön a performansz. Beloptunk kis rituálékat, amik abban segítenek, hogy jelen tudjunk lenni egymás és a néző számára is.
Ö. K: Az első hullámban, amíg a POOL (no water)-en[10] dolgoztunk, nagyon friss volt minden. Nem a próbafolyamatokon, de azért civilben rákérdeztek, rákérdeztünk egymásra. Ez fontos téma volt, de nem lelki értelemben, hanem pénzügyileg, túlélésileg. A Forténél Horváth Csaba mindig megkérdezte, hogy rendben vagyunk-e, ő tudta, hogy most jöttem el, és ez egy nagy váltás.
K. Á.: Beszélgettünk róla, a mindennapjaink része volt, de azt hiszem, mire végre oda jutottunk, hogy próbáljunk, egy idő után senki nem akart arról beszélni, hogy mi volt, hanem mindenki annyira örült, hogy ott vagyunk, és lehet valamit csinálni, hogy nem kellett feloldani játékokkal. Az, hogy csinálod és történik, oldotta fel az egészet. Sokkal több eufórikus pillanat volt, sokkal inkább érzem most már annak a fekete doboznak a mágiáját. Mikor először mentem be két hónap után s kifújtam magam, hogy „na jó, akkor lehet valamit csinálni”, az tényleg mágikus volt, és meggyógyított. Ez az egyetlen hiteles gyógyír.
Kerültetek olyan helyzetbe, hogy a próbafolyamat átkerült a virtuális térbe? Ezzel kapcsolatban mik a tapasztalataitok?
G. ZS.: Csak olvasópróbákat tartottunk így, de borzasztóan szürreális volt: sok kis képernyő, és mindenki azzal foglalkozik, hogy az ő kockájában milyen a beállítás. Aztán elmegy a hang, vagy valaki már nincs a képben, amikor az ő szövege jön… Számomra nehéz és fárasztó volt követni ezeket a próbákat úgy, hogy az emberek, akik beszélnek, nincsenek egy térben velem. Ami leginkább érintett, hogy nem volt lehetőségem élőben találkozni, egyeztetni a terveket a rendezőkkel. A virtuális térben elvesznek azok a kis jelek, amik a kommunikációt gördülékenyebbé teszik. Nekem egy idő után szükségem van a testekre, hogy be tudjam fejezni a munkát. Valamint sokat kell még utólag is csiszolni, hogy minden mindennel összeálljon, és ezt csak élőben lehet.
A. P.: Számomra online térben csinálni valamit nem probléma, inkább kihívás volt, és igazából egy privilégium, mert a lockdown alatt sok ismerőssel találkoztunk, láttuk, ki hol van, honnan köszön be, hogy érzi magát. Ez is egyféle találkozási lehetőség volt. Vannak persze nehézségek. Az egyik az, hogy otthon vagyok, amikor dolgozom. Könnyebben összefolyik a munka a magánélettel. Megpróbáltunk nagyon szigorú órarendet tartani, megbeszéltük, hánykor találkozunk a hátsó szobában, mert másképp szét lehet csúszni.
K. Á.: Nekem nem megy a virtualitás, a telefonomtól is félek sokszor, paranoiás vagyok a gépek között. Valamit megöl bennem, pont a jelenidejűségét. Azokat a nüanszokat, amik az élő találkozásokból születnek, nem tudom lecserélni, és nem is akarom.
Ö. K.: Én rá is paráztam erre, hogy nem tudtam figyelni az online próbákon. Nagyon kifárasztottak, és nem értettem, miért. Aztán elolvastam egy könyvet az online kommunikációról, és rájöttem, hogy ez kimutatott tény: egy kétdimenziós képre egyszerűen nem tudsz annyit figyelni, mint élőben egy emberre. Akkor megnyugodtam, hogy nem velem van a baj. Érdekes volt a kamerával dolgozás, felvenni magamat és újranézni.
B. B.: Az online tanítás, azt hiszem, megmutatta, hogy ez nem működik. Nekem legalábbis nem. Az egyik, amit károsnak tartok benne, hogy a résztvevők otthona, a terek jellege megváltozik, az otthon munkahellyé válik. Azt hiszem, az az egészséges, hogy bemegyünk a próbaterembe, ott foglalkozunk egy fikcióval, és fontos, hogy utána az emberek tudjanak visszatérni az otthonukba. Nem hiszem, hogy ez színházi sajátosság lenne, hogy az otthonok természete megváltozott. Iskola lett az otthonokból, munkahely lett az otthonokból, börtön lett az otthonokból. Ezt nagyon keserűnek érzem. Az embernek talán mégiscsak szüksége van az intimitás tereire.
Anyagilag adódtak nehézségek a pandémia miatt? Milyen megoldásokat találtatok a megélhetésre?
K. Á.: Dramaturgként ez nagyon nehéz kérdés. A pandémia első felében volt nehezebb, de akkor jött ez a segély, ami tök jó, de majd le kell adózni. Nekem ez nagy kérdőjel, mert nem tudok félretenni. Meg az is van, hogy a bemutató után fizetnek ki, de ha nincs bemutató… Szerencsére olyan rendezőkkel dolgoztam, akik ebben partnerek voltak, és meg tudtuk beszélni. De sokkal inkább félek attól, hogy mi lesz. A színházak óvatosabbak, kérdőjelesebbek a projektek. Ebben is a szerencsések közé tartozom, mert az elmúlt időszakban minden évben volt három-négy előadásom, és egyik színházból sem jöttem el úgy, hogy azt éreztem, megalázó összegért kellett dolgoznom. És tudom, hogy pofátlanul fiatal vagyok, de még így is ki tudott ez alakulni, és ez is annak hála, hogy komolyan vesznek.
Ö. K.: Most van a legnehezebb periódus az életemben, mert itt Magyarországon minden leállt. Semmi, tehát nulla bevételem van. Csomót pályáztam, a karácsonyom azzal telt, hogy írtam a pályázatokat kézzel-lábbal. Most munkát keresek, és nem viccelek a szexmunkával, tényleg azon a ponton vagyok, hogy jó, hát akkor szinte bármit, mert nagyon kevés lehetőség van. Romániában a kültéri helyiségek működhetnek. Itt, Magyarországon azok sem, tehát a felszolgáló esett. Elkezdtem a kódolást újratanulni, egy időben szabadúszó webdizájnerként is dolgoztam, úgyhogy ilyen téren is kerestem, hogy szoftvertesztelő, de igazából ott is nagy a túljelentkezés.
B. B.: Én az első lockdown alatt tanítottam, így akkor még nem tudtam igényelni a segélyt, mert nem csak a jogdíj-eladásból volt jövedelmem. Szerencsés vagyok, mert pont akkor jött a váradi felkérés, amikor a legnehezebb helyzetben voltam. Azt kell mondanom, hogy nálam a pandémia által okozott anyagi nehézség nem ment tovább az egzisztenciális szorongásnál. És valahogy meg tudtam tartani ezt a bizonytalan, de fenntartható keretet.
G. ZS.: Szabadúszóként a január és a február mindig holtpont, hiszen a kőszínházak meg a függetlenek is egy bizonyos hónapban jutnak pénzhez, ezért általában márciustól októberig zajlik a munka. A karantén pedig pontosan február közepén jött. Rendelkeztem egy bizonyos tartalékkal, de tudtam, hogy nem lesz elég egy meghatározatlan idejű standby-időszakra. Amikor megszakadt a munkafolyamat, volt egy hetem, amikor arra gondoltam, hogy vissza kell térnem a saját tervezésre, vagy képzőművészként aktívabban kellene alkotnom, aztán önmagától kezdett megoldódni: júniustól megállás nélkül dolgoztam.
Mit jelent a szabadúszás számotokra?
A. P.: Mivel soha nem volt más, ezért „life as usual”. Nem könnyen behatárolható, hogy szabadúszóként mi vagyok, erősen kapcsolódom az elmélethez, de közben sokat foglalkozom gyakorlattal, és mindeközben nem érzem azt, hogy leírható erdélyi magyar színházként az, amit csinálok. Néha úgy látom, két szék között a pad alatt vagyok: elmélet és gyakorlat, Románia és Magyarország, színház és performansz, színház és zene között; és ez néha frusztráló. Ugyanakkor, belülről jó ez a behatárolatlanság, én tudom szeretni ezt az alienséget, szakmailag viszont elégedetlen vagyok, mert (és most a romániai szakmára egészében gondolok) azt veszem észre, kevéssé van nyelv, kedv, igény a nem hagyományos, a nem dramatikus, nem rendezői munkához, kevéssé van kontextus, keret teremtve annak, ami engem ebben az alkotói formában jelenleg érdekel. Ez egy nagyon komplex probléma, tudom, de szakmailag gyakran érzem magam egyedül itthon, és azt hiszem, a szabadúszó identitásomat ez az érzés mélyen átitatja.
B. B.: Nekem fontos, hogy szabad legyek, ugyanakkor ez néha egzisztenciális szorongást is jelent. És hát azt is, hogy mindenhol kicsit idegen vagy, ahol jársz. Azt hiszem, ez alkati kérdés is, egy kicsit mindig idegennek éreztem magam. Ugyanakkor talán jobban szembesít a saját felelősséggel, hiszen a szabadúszásban az egyik munka teremtheti meg a következő munka lehetőségét.
G. ZS.: Én alapvetően erre voltam képezve, hogy kapsz egy általános képzést, technikát, de a sajátodnak majd te leszel az egyetlen és örökérvényű gazdája. Ez szerintem hozzásegített ahhoz, hogy az első színházi munkám után ne érezzem azt, hogy gyorsan be kell rázódni valahová. Az elején nagyon aggódtam amiatt, hogy vége lesz egy munkafolyamatnak, bemutatják, és nem jön a következő. De mivel ebben szocializálódtam, mégis fekszik nekem az, hogy projektről projektre élek. Azt is nagyon szeretem, ha nem egyetlen társasággal vagy társulattal dolgozom, hanem mindig másokkal. Nyilván vannak többszöri visszahívások, de jólesik, amikor ezek mellett más is adódik.
K. Á.: Van ebben a szabadúszásban egy nagyon nagy statement számomra: eldöntöd magadban, hogy nem köteleződsz el. Vannak jó helyek, de még nem találtam olyat, ahol nem kéne megkötnöm egy olyan kompromisszumot, ami az elveimmel vagy a szabadságommal ütközik. És hát igazából kevés az, amihez egy ember ragaszkodni tud, és az egyik, az a munka. Nekem az írás meg a színház annyira szent, hogy nem szeretnék kompromisszumot kötni egyetlen intézménnyel sem. Jó érzés, hogy nem kell semminek a tagja lennem. És az is nagyon jó érzés, hogy saját magamért meg a választott munkatársaként felelek. És hogy együtt felelünk az előadásért.
Ö. K.: A kőszínház egy helybe kényszerít. Mondjuk, közben is voltak független projektjeim, de mindig nehéz volt egyeztetni. Azért akartam szabadúszó lenni, mert nagyobb szabadságra volt szükségem. Egyelőre viszont nem látom, hogy nagyobb szabadságot adna a szabadúszás, éppen a pénz miatt. De mindenképpen egészségesebbnek érzem magam, mert mégiscsak szabadságot jelent, meg saját utat.
Milyennek látjátok a 2021-es évet?
Ö. K.: Elterveztem, hogy kicsit lazábbra hagyom a saját életemet. Régóta foglalkozom színházzal, minden munkám színházi, és igazából szeretnék elmenni workaway-jel valahová, hogy éljek, megéljem a dolgokat. Az utóbbi időben nagyon kevés időm volt ilyesmire, mindig csak eljátszottam, hogy élek az előadásokban. Igényem van most arra, hogy ne feltétlenül színházi munkából éljek. Élményeket akarok, élményigényem van.
G. ZS.: Én jó évnek látom. A 2020-at is sikeresnek, produktívnak éreztem amúgy, és a 2021 is ilyennek ígérkezik. Úgy néz ki, nyár végéig projektjeim lesznek, az pedig teljesen megszokott, hogy csak néhány hónapra tudok előre tervezni. Ősszel nem tudom mi lesz, de bizakodó vagyok, remélem, hogy lassan ki fognak nyitni a színházak, és meg fogunk tudni mutatni valamit a nézőknek is.
A. P.: Azon dolgozom, hogy minél kevesebbet dolgozzak, mert nehezen tudok kis erővel csinálni valamit, a munkáimon sokat rágódok, sok álmatlan éjszakám van, ezért a célom most azt, hogy jobban szelektáljam, mi az a munka, aminek megengedem, hogy álmatlan éjszakákat okozzon. És azt hiszem, nagyon vágyom a belső megnyugvásra, mert a szabadúszástól azt érzed, hogy egyfolytában láthatónak kell maradni, hogy az emberek ne felejtsenek el. Ezt szeretném kibékíteni magamban, hogy ne érezzem azt a kényszert, hogy állandóan dolgozzak. És mivel az elmúlt tíz évben nagyon sokat dolgoztam, megszoktam ezt a ritmust. Nehéz a munkamániát levetkőzni, és egy egészséges viszonyt kialakítani. Ezt kell kitalálnom, hogy hogyan akarok élni.
B. B.: Nyilván számítok arra, hogy ennek az évnek a nyarán már kijövünk ebből a helyzetből valamelyest. Remélem, nem megy nagyon tönkre a társadalom ebben. Úgy tűnik, elég sok munkám lesz, de 2020 után már tudjuk, hogy minden bizonytalan. Remélem, ez olyan év lesz, hogy ahogy haladunk, egyre többet leszünk együtt – színházban és színházon kívül. Ezt remélem ettől az évtől: egyre több együttlétet, hogy legyen értelme újra az otthonoknak.
[1]Amikor telihold ragyog a turkáló felett. Rendezte: Radu Afrim; Tamási Áron Színház, 2020.
[2]Nóra. Rendezte: Botond Nagy; Kolozsvári Állami Magyar Színház, 2019.
[3]Faust Family. Rendezte: Botond Nagy; Andrei Mureșanu Színház, 2019.
[4]Egy százalék indián. Írta és rendezte: Hajdu Szabolcs; Látókép Ensemble, 2019.
[5]Főnixterv. Rendezte: Botos Bálint; Szigligeti Színház, 2020.
[6]Trash Songs. Adorjáni Panna, bodoki-halmen kata kata, bodoki-halmen zsolt, Bogdán Zenkő és Láng Dániel projektje; Someș Delivery, 2017–jelen.
[7]Közelebb. Adorjáni Panna és Láng Dániel performansza; 2020.
[8]99,6%. Adorjáni Panna, Raul Coldea, Csala Hermina, Radu Dogaru, Petro Ionescu, Bogdan Olarson, Ötvös Kinga, Oana Mardare és Adi Tudoran előadása; Reactor, 2018.
[9]Pájinkás János. Rendezte: Barabás Árpád; Csíki Játékszín, 2020.
[10]POOL (no water). Radu Nica, Andu Dumitrescu és Vlaicu Golcea projektje; Kolozsvári Állami Magyar Színház, 2020.