„Amit tudok, azt tőlük tudom” – Borsos Tamással Máthé Barbara beszélgetett
Borítókép: Sós Beáta
Hétévesen Kicsi Maugliként állt a Csíki Játékszín színpadán, most pedig már állandó társulati tag. Egyenes útnak tűnhet, de volt olyan időszak, amikor eltávolodott a színháztól. Borsos Tamással, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem magiszteri színész szakának végzős hallgatójával, Máthé Barbara harmadéves teatrológus hallgató beszélgetett.
Érettségi után Kolozsvárra költöztél. Ott mit tanultál?
Románul így hangzik: Ingineria și Protecția Mediului în Industrie. Valamilyen mérnöki. De azt nagyon hamar otthagytam.
Miért?
Nagyon régóta érzem, hogy érdekel a színészet, de otthonról mindig azt kaptam, hogy: „fiam, bármi lehetsz, csak színész ne legyél”. Gyerekkori álmaim között szerepelt, hogy azokkal a színészekkel játsszak, akik mellett felnőttem. Ennek ellenére nekifogtam Kolozsváron a mérnöki egyetemnek. Egy hónap után, amikor volt egy szabad hétvégém, megnéztem Marosvásárhelyen, A nyugalmat. Úgy jöttem ki az előadásról, hogy én ezt akarom csinálni. Visszamentem Kolozsvárra, még egy hónapig tűnődtem, aztán hazamentem, és szóltam a szüleimnek, hogy színész akarok lenni. Akkor kicsit kétségbeestek, azóta viszont maximálisan támogatnak.
Rájöttél arra, hogy miért volt ilyen nagy hatással rád A nyugalom?
Nem tudom… adott valamit. Azután az előadás után tényleg maradtam valamivel, és azóta is így látom a színészetet, kicsit talán rózsaszínben, de nekem arról szól, hogy a néző kap valamit. Én ezen dolgozom, amit ehhez hozzá tudok tenni, azt a legjobb tudásom szerint megteszem. És már az elégtétel, ha a közönségből egyvalaki elgondolkodik otthon azon, amit látott.
A kolozsvári kitérő után, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre felvételiztél, fel is vettek Tompa Klára és Sorbán Csaba osztályába. Milyenek voltak az egyetemi éveid alapképzésen?
Sokszor mondják, hogy az egyetem lebontja a gátlásokat, és ez bizonyos szempontból igaz, de én sokkal több falat húztam magam köré. Valahogy elvesztettem azt a játékkedvet, amit éreztem magamban, ami miatt ezt az egészet csinálni akartam. De ezzel nincs gond! Azóta más lett a felfogásom a színészetről, és az az időszak segített megérteni, hogy mit jelent nekem a színház. Megértettem például, hogy én nem tudnám nagy fanatizmussal csinálni.
Mikor elvégezted az alapképzést, lehetőséget kaptál arra, hogy a Csíki Játékszínhez szerződj, közben pedig a mesterit is folytatod.
Igen. Gondolkodtam azon, hogy rendező szakra felvételizzek és ott folytassam a mesterit, de abban az évben, amikor elvégeztük az alapot, nem indult rendező osztály. Az ötéves tervben benne van, hogy rendezzek. Nagyszínpadi előadást nem, viszont tantermit vagy stúdiótermi előadást nagyon szívesen rendeznék, három-négy színésszel. De a távoli jövőben szeretnék majd tanítani is, a doktorihoz meg szükséges a mesteri, ezért semmiképp nem akartam kihagyni.
A beszélgetés elején említetted, hogy gyerekkori vágyad volt olyan színészekkel játszani, akiken felnőttél. Ez végülis sikerült. Soha nem érezted ezt túl kézenfekvőnek vagy túl biztonságosnak?
Most ezt érzem a lehető legnagyobb kihívásnak. Mert itt azt érzem, többet kell bizonyítanom, mint bárhol máshol. Attól függetlenül, hogy itt megvan az érzelmi biztonságom, tágítgatom a komfortzónámat. Évek óta ismerem a kollegáimat, ők láttak felnőni, én pedig évek óta nézem őket a színpadon. Amit tudok, azt nagyrészt tőlük tudom. Nekem mindig a Csíki Játékszín volt a viszonyítási alap. Egyelőre még szeretem itt, és tanulgatok.
Van álomszereped?
Szívesen kipróbálnám magam valami komoly szerepben. Kipróbálni, mennyire tudom most már szabadjára engedni az érzéseimet. Mondjuk, szívesen játszanék Rómeó és Júliát. De Rómeó nem lennék. Ahogy Liliom sem a Liliomból, ezt tartom.
Mi a baj Liliommal? Harmadéven játszottátok, és minden fiú kipróbálhatta magát Liliom szerepében is, de te nem éltél a lehetőséggel. Az a baj, hogy főszerep?
Nem feltétlenül. De inkább arra vágyom, hogy Valakivel játsszak. Egy jó partner meg tud segíteni és vissza tud fogni. Szeretem azt érezni, hogy ketten sokkal többek vagyunk, mint külön-külön. Most A kék csodatorta mesemusicalben Keresztes Szabolcssal ikerpárt játszunk, Affekt és Effekt grófot, azt is nagyon élvezem.
Ki az, akivel nagyon szeretnél játszani?
Lalit (Szabó János Szilárd) bármikor szívesen mondanám. Nekem nagyon fontos, hogy a színházi partnerek a civil életemben barátaim legyenek, de legalábbis, hogy jó viszonyban legyünk. Én nem hiszek abban, hogy valakik a civil életben ki nem állhatják egymást, de a színpadon tökéletesen működnek. Szerintem az ember nem tudja ilyen szinten legyőzni magát. Legalábbis én nem tudnám. Nekem fontos a biztonság, és ezért említem Lalit. Mert egy mozdulatból rögtön tudjuk, hogy a másik mit akar. És ez azért van, mert a civil életben nagyon jó a viszonyunk. Én azt gondolom, fontos ismerni a partnered.
Rendező, akivel szívesen dolgoznál?
Viskyvel (Visky Andrej) bármikor. Ő rendezte A kék csodatortát, és ezután bármikor nagyon szívesen dolgoznék vele.
A Covid miatt folyamatosan leálltak, majd újraindultak a színházak, a bizonytalan időkben pedig teret hódított az online-színház. Van bármilyen élményed ezzel a színházformával?
Nem sok. Még a járvány elején néztem egy ilyen előadást, de utána többet nem. Azt éreztem, hogy pont a lényeg vesztődik el. Ahogy a színész a nézővel találkozik. Az ember az emberrel.
Többször említetted a biztonságérzetet. Mit gondolsz, hogyan hatna rád, ha egy friss társulatban kéne játszanod? Ha eltűnne a biztonsági háló?
Az új környezet nem tud kétségbe ejteni. Persze máshogy állnék hozzá egy új társulathoz, de azt is érzem, hogy máshol csak feladatot teljesítenék. Gyerekkoromban sokat mászkáltunk a színházban, a díszletekben, főleg a szilveszteri előadások után. Még onnan maradt meg, hogy a színház, az egy jó hely. És ha olyan emberekkel csinálhatod, akikkel szeretettel vagytok egymás iránt, ismeritek egymást, hasonló a gondolkodásotok, és az a közös cél van bennetek, hogy együtt alkossatok, nagyon jó színházat lehet csinálni. Én ebben hiszek.
