„Mindenki érzi, hogy mire van hívása” – Cserna Luluval Talán Vanda beszélgetett

Borítókép: Papp Endre

Cserna Lulu nem könnyű „hátizsákkal” érkezett a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre: színészgyerekként, ráadásul másik országból, néhány évvel idősebben, mint osztálytársai. Éppen ezért öntudatosan, komoly elhivatottsággal. Idén végez Papp Éva és Harsányi Zsolt magiszteri színészosztályában, és rengeteg munkája van abban, hogy immár magabiztosan lép a pályára.

Hogy döntöttél a színészi pálya mellett?

Valahol ez egy egyértelmű folyamat volt, de van egy ilyen kép a fejemben, hogy kislány koromban filmnézés közben nagyon megfogott valamilyen jelenet és akkor kattant be nálam, hogy ez engem nagyon érdekel. A színházi világon kívül még a pszichológia is megfogott és szerencsémre a két dolog kéz a kézben jár. A szüleim révén rengeteget jártam színházba, ott léteztem, abba a környezetbe nőttem bele. 

A szüleid is színészek. Mennyire befolyásolt ez téged? 

Sokszor találkoztam azzal a mondattal, hogy „neked könnyű, mert a szüleid színészek”. Ez nyilván nem így van, épp ellenkezőleg, bennem felépült emiatt egy fal, amit csak később tudtam áttörni. Amikor gimnázium mellett a Földessy Margit színitanodába jártam, folyamatosan azon kaptam magamat, hogy miközben megszületett bennem egy lehetséges megoldása egy jelenetnek, ezzel egy időben megjelent az a gondolat is, hogy mi van, ha a szüleim alatt teljesítek?

Az érettségi évében már az ÁSZ drámaiskolába jártam, ahol Balázs Ágnes és Gáspár András tartottak nekünk felvételi előkészítőt és ott jelezték felém, hogy érzik ezt a bizonyos falat, amit át kellene lépnem. Így nekiálltam kipucolni a lelkemet és összerakni a gondolataimat. Megfogalmaztam, hogy miért is szeretném ezt az egészet. Legbelül mindenki érzi azt, hogy mire van hívása, és bár többéves próbálkozás után vettek fel egyetemre, sosem merült fel bennem, hogy ne ezzel foglalkozzak. El tudtam indulni a saját utamon. 

Ez az út vezetett Vásárhelyre is?

Igen, viszont hosszú volt, amíg ideértem. 2012-ben érettségiztem. Akkor még csak az SZFE-t jelöltem be, úgy voltam vele, hogy bár szeretném, de valahogy nem most. Nem voltam kész rá. Volt olyan gondolatom – mintegy visszajelzésképp saját magamnak –, hogy az első fordulón tovább kell jutnom, hogy akkor van valami közöm a pályához. El is jutottam a második fordulóig. Ezután kimentem Spanyolországba Európai Uniós önkéntesnek, ahol egy Autista Szeretetotthonban dolgoztam hét hónapot. Onnan hazajöttem, de vágytam vissza, és újra kimentem, ezúttal au pairnek, illetve felvételt nyertem egy kolumbiai vándorszínész társulathoz, akikkel gyerekelőadásokat csináltunk. Összesen két évet voltam kint, plusz egy exchange program keretén belül Lisszabonban is dolgoztam egy hostelben. 

Amikor végleg hazajöttem, az SZFE mellett Kaposvárra és a Pesti Magyar Színiakadémiára is felvételiztem. Egyiknél sem éreztem azt, hogy ott lenne a helyem. Végül egy évet jártam a Színiakadémiára, ahonnan Békéscsabára kerültem szintén egy évad erejéig. Ott olyan lehetőségeket kaptam, amelyek szintén megerősítettek abban, hogy nekem helyem van ezen a pályán. Ezekért a lehetőségekért mindig hálás leszek. Ezután jött végre a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem. Többen is javasolták, hogy próbáljam meg, mert szerintünk nekem ott lenne a helyem. 

Milyen volt a vásárhelyi felvételi?

Azon a nyáron három helyre felvételiztem, és mindenhova külön repertoárt vittem. Amikor a kaposvári egyetem harmadik fordulója után hazaestem, eldöntöttem, hogy megpróbálom a marosvásárhelyi felvételit is. Hú, de épp akkor járt le a jelentkezési határidő. Felhívtam a titkárságot, és szerencsére kaptam egy hét haladékot, ami alatt gyalogkakukk tempóban annyi minden ügyes-bajos dolgot kellett intéznem a jelentkezéshez, hogy nem is volt időm izgulni. Elengedtem már mindent. A felkészítő héten is annyit dolgoztunk, mintha már hónapok óta oda jártunk volna. A felvételi után, amíg vártam a névsor kifüggesztésére az egyetem előtt, már teljesen kifáradtam az izgalomtól. Azon a nyáron halt meg nagypapám, neki az volt az egyik álma, hogy diplomás színésznőként lásson a színpadon. Vittem magammal a pulcsiját, akkor is nálam volt, amikor az eredményekre vártam. A bejárat előtti oszlopok mellett álltam, aztán egyszer csak kijött a felvételi bizottság egyik tagja, Sorbán Csaba, aki Tompa Klára mellett szintén mesterségtanárom lett alapképzésen, és közölte, hogy kint vannak az eredmények. A vesztesek nyugalmával odasétáltam. A többiek szóltak, hogy rossz papírt nézek, hisz a nevem a felvettek listáján van. Első helyen voltam. Sírva hívtam fel szüleimet, miközben a telefonom is majdnem lemerült. Miután felvettek, egy kulcsfontosságú mondat hangzott el egy barátnőmtől, amely úti csomag lett számomra: „Csak arra vigyázz, hogy megtartsd önmagad!”

Hogy érezted magad az egyetemen?

Nekem nagyon fontosak az emberi kapcsolatok, nagyon jól éreztem magam ott. A hangulat mindig közvetlen és családias volt. Ha valaki elment mellettem a folyosón, minimum azt tudtam, hogy milyen szakra jár. A román évfolyamtársainkkal is jóban voltunk. Bármikor, bármivel meg lehetett keresni bárkit, ha segítség kellett. Sokat kaptam azáltal is, hogy ottlétem alatt megismerhettem a román és az erdélyi magyar színjátszást is.

Volt-e kedvenc tanárod? Kitől tudtál a legtöbbet tanulni?

Vágytam egy olyan mesterre, akit az osztályvezető tanárnőm, Tompa Klára személyében tökéletesen meg is kaptam. Ezért soha nem is bántam, hogy Marosvásárhely előtt nem vettek fel másik egyetemre. Mindegyik tanárunktól sokat tanultunk, szeretetet kaptunk azoktól is, akikkel kevesebbet találkoztunk. Mindegyikük azon volt, hogy a legtöbbet adják át nekünk. Persze mindenkinek van olyan tanára, akihez közelebb érzi magát. Nekem Tompa Klára és Papp Éva voltak a „tökéletes mestereim”. Viszont egytől egyig csodálatos tanárok tanítottak minket.

Melyik volt a kedvenc munkád az egyetemen?

Harmadéven Molnár Ferenc Liliomával egy éven keresztül foglalkoztunk, ezért ez nagyon különleges volt számomra. A munkafolyamat részét képezték a különböző tréningek is, ahol mindenkinek lehetősége nyílt kipróbálnia magát az összes szerepben. Kívül-belül ismertük a jeleneteket, egymás által építettük a figuráinkat.

2020 februárjában mutattátok be a Cselédeket, Keresztes Attila rendezésében, pont a pandémia kitörése előtt. Mesélj, kérlek, a próbafolyamatról.

Nagyon munkás volt. Keresztes Attila elmondta nekünk, hogy ez egy nagyon nagy falat huszonévesen, de a célunk nem egy produktum létrehozása, hanem a fejlődés. A bemutató után volt egy érdekes élményem, amikor interjút adtunk a rádiónak, és a riporter megkérdezte tőlünk, hogy hol a másik lány. Mondtam, hogy én vagyok az. Erre bocsánatot kért, és azt mondta, hogy azért nem ismert fel, mert a színpadon annyira csúnya voltam. Nekem ez nagyon jólesett, mivel az előadásban iszonyú mocskos lelkűeknek kellett lennünk. Sajnos a bemutató után csak egyszer játszottuk, utána jött a vírushelyzet.

Milyen műfajokban próbálnád ki magad a legszívesebben?

Átfordítva tudok csak válaszolni a kérdésre: nincs olyan műfaj, amit ne próbálnék ki szívesen. Szeretném, ha minél többrétű lenne a szakmai tudásom, hisz nagyon fontos, hogy minél több oldalról, minél több rétegét ismerjem meg annak, amit csinálok és ezen az úton indulok el.

Van „álomszereped”?

Nincs egy konkrét. Számomra azt jelenti az álomszerep, hogy azzal a szereplővel, akit éppen megszemélyesítek, maximálisan tudok azonosulni.

Aktívan részt vettél a freeSZFE ellenállásban, mind élőben, mind a közösségi médián keresztül. Beszélnél kicsit arról, hogy mit jelent ez az ügy számodra? Mit gondolsz a kialakult helyzetről?

Szerintem az embernek kell hogy legyen saját értékrendje, amit képvisel, és ami mellett kiáll. Alapvetően, ahogy egy szerepnek is meg kell találnom a célját, motivációját, hogy mitől válhat számomra fontossá, azt gondolom, hogy az életben is találkozunk olyan helyzetekkel, amelyekről úgy érezzük, hogy bele kell állnunk, még ha nem is közvetlenül érint bennünket. Pont így voltam ezzel az SZFE kapcsán is. Szolidaritást kell vállalnunk azokkal, akikkel hasonlóan gondolkodunk. Ez egész utunk során végigkísér.

Hogyan éled meg a vírushelyzetet, mennyire hátráltat a pályakezdésben?

Ha nem lenne a pandémiás helyzet, akkor sem feltétlenül lennék könnyebb helyzetben. Mindig is telített volt a szakma. Lehet úgy is gondolkodni, hogy valami azért nem jön össze nekem, mert a körülmények nem engedik, de én inkább abban hiszek, hogy van dolgom a pályán és várnak rám lehetőségek.

Milyen munkákban láthat majd a közönség?

Már vannak darabszerződéseim. A következő próbafolyamatom Arisztophanész Madarak című darabjának átiratával lesz, amit Schlanger András rendez és a Bánfalvy Stúdió produkciójaként mutatunk be. Ezen kívül elkezdtem szinkronizálni és szeretnék forgatni is. Jelen pillanatban teljesen rendben vagyok azzal, ami történik velem, és bízom benne, hogy szép lassan újra kinyílik a világ.