„Mintha lóverseny lett volna” – Scurtu Dáviddal Cseke Tamás beszélgetett

Borítókép: Sós Beáta

Scurtu Dávid 1997-ben született, sepsiszentgyörgyi, matek-infó szakról érkezett a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre. Most végzős, a nagyváradi Szigligeti Színház társulatának egyik legújabb tagja. Az egyetemi éveiről, színészi dilemmákról, alkotói nyitottságról, elvárásokról és elvárás-mentességről beszélgettünk március 20-án.

Biztosan találkoztál már azzal az Instagram-oldallal, amely a „soha sem akartam színész lenni” mondattal kezdődő interjúkat gyűjti. Szóval, hadd kezdjem én is így: Te színész akartál lenni?

Felvételi előtt és alatt még egyáltalán nem voltam biztos, hogy ez a jó út nekem, csak eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne ha… Persze csak óvatosan, nehogy bárki – esetleg én – komolyan vegyem. Nagyon felkészületlen voltam. Mikor megláttam magam a bejutók között, azt éreztem, hogy csoda történt, és ezt mai napig így gondolom.

Mi volt az oka annak, hogy egyáltalán megpróbáltad?

Az a jó Szentgyörgyben, hogy az emberek beszélnek a színházról, része a közösség életének. Ott valami fontos történik, és én is fontos akartam lenni. Leérettségiztem, de nem akartam programozó lenni, és orvosként sem tudtam volna elképzelni magam, így maradtam a színházzal.

Volt ilyen elvárás a családodban, hogy orvos legyél?

Természetesen voltak elvárások, de nem ilyen jellegűek. A szüleim nem döntöttek helyettem, és nem is azt a példát láttam magam körül, hogy hatalmas pénz-hegyeket kell felhalmozni. Ügyetlen is lennék ehhez. A szüleim nyitottak voltak, mert látták rajtam, hogy végre valami igazán érdekel, és ennek tudtunk együtt örülni.

Színházi alkotók gyakran emlegetnek előadásokat, amelyek megváltoztatták az életüket, amelyeket látva csapott beléjük a villám, hogy ők színészek akarnak lenni. Neked volt ilyen meghatározó élményed?

Másodéven az osztályból páran elmentünk Nagyváradra a HolnapUtán fesztiválra, ahol megnéztük a szentgyörgyi Chioggiai Csetepatét (rendező: Sardar Tagirovsky). Nekünk hatalmas „bumm” volt ez az előadás, leesett az állam. Szuper volt a humora, a ritmusa, szerettem, ahogy a nézőtér és a színpad egybemosódik. Meg Golyónak (Erdei Gábor) volt egy etűdje egy nyakkendővel, amit a szélgép folyamatosan szembefújt vele, mi pedig szakadtunk a nézőtéren.

És egyetem előtt?

Egy Osonós előadás. Játszott benne egy lány, hatalmas erőt éreztem benne, és abban is erő volt, hogy emberek előtt valami nagyon személyeset oszt meg magáról. Kicsit szerelmes is lettem… Szeretem a színházban, hogy van egy feladat, amelyben robbanni lehet. Egy irodai munkában szerintem ez elvész. Nincs az a megmérettetés egyes munkaszakaszok végén, mint a színházban a bemutatók, amikor minden addig befektetett energia kisülhet, ami után lehet sírni, vagy örülni.

Mivel felvételiztél?

Elénekeltem két sort a Nem nősülök sohából, de annyira nem volt nagy élmény a bizottságnak. Majd egy népdalt, és csend lett a teremben. Aztán elmondtam József Attilától a Bűnt. Ez jólesett, legalábbis így emlékszem. Majd belekezdtem egy monológba…

Elfelejtetted?

El. Nekem ez nagyon nehéz volt. Sokáig nagyon nehezen tanultam szöveget, ha volt három mondatom egy előadásban, a harmadikat biztos elfelejtettem. 

Milyen volt neked ez az öt év?

Nagyon szerettem. Azt éreztem, hogy dolgozni akarok, hogy magamra találtam, hogy egy olyan közösségbe kerültem, ahol bajtársaim vannak. Volt lehetőségem kinyílni, és megbízni tőlem teljesen idegen és más világnézetű emberekben. Nagy volt a bizalom és a szeretet, majd megtanultunk kegyetlennek lenni egymással. Mintha lóverseny lett volna.

Mire gondolsz?

Folytonos könyöklés lett belőle, mind jók akartunk lenni, csak nem tudtuk, hogy kell. Nem jól versengtünk: öt primadonna és négy bonviván voltunk. De, azt hiszem, amikor elkezd az ember egy társulatnál dolgozni, ez a versengés kifakul belőle. Nem a magamutogatásról szól, hanem arról, hogy van egy előadás, amit meg kell csinálni. Jól, vagy rosszul – persze lehetőleg jól –, de mégse az a lényeg, hogy te legyél a legjobb.

Mi volt a kedvenc munkád az egyetemen?

A pösze könyvtáros. Karaktergyakorlat volt, amit az osztályvezetőnk, Tompa Klára talált ki nekem, mivel beszédhibás vagyok. Erre épült ez a figura, és nagyon szerettem, mert végre tudtunk humorral közelíteni egy hiányossághoz. Purosz Leóval írtuk a monológot, úgy, hogy minden szóban legyenek susogó vagy sziszegő hangzók: „Harmincnyolc éves vagyok, harmincnyolc esztendeje pöszén beszélek. Most szembeszállok sziszegőimmel. A szerszámmal felszerelt homo-sapiensek össz-életkorának középértéke…” Ilyenek.

Miért vagy a leghálásabb az egyetemnek?

Teret adott kinyílni. Ebben a néhány évben találtam egy csatornát, amin kommunikálhatok, amin keresztül igenis ki tudom mondani, hogy amúgy nem vagyok hülye, és találtam embereket, akik ebben segíteni tudtak. Szerettem, ha dolgozhattam, de voltak kínos helyzetek is. Idegesít, ha valaki egóból beszél velem, mert könnyen bele tudok menni ezekbe a harcokba. Szembesültem már azzal is, hogy a rendező nem gondolja át a dolgokat, és hozzád vágja, hogy „csinálj valamit, és az jó lesz”. Ez szerintem kegyetlenség, és senkinek sem jó.

Milyen egy jó rendező, hogyan látod?

Jó helyzeteket ajánl, amiben izgalmas utaid vannak. Akivel lelkiismeretesen kibontunk minden témát, ami a szövegben van. Együtt alkotjuk meg és térképezzük fel az előadás szabályrendszerét. 

Márciusban megvolt az első bemutatód Váradon, Az ember tragédiája. Hogyan élted meg? Szoktál pánikolni előadások alatt, előtt, közben?

Szoktam pánikolni, mert kevés színpadi tapasztalatom van még, de most nem éreztem szörnyen magam.

Arra számítottál, hogy szörnyen fogod érezni magad?

Igen, a legtöbb bemutató előtt szörnyen érzem magam. Bár, most nyugodtabb voltam, mert egy könnyed próbafolyamatot zártunk, ahol mertem játékosan keresgélni. Végre nem az volt a lényeg, hogy „JÓ” legyek, hanem hogy legyen egy laza figyelmem, amellyel reagálni tudok. 

Hogy élted meg az elmúlt egy évet, a korlátozásokat?

Volt egy nagyon erős rutinom, amit minden nap csináltam: beszédtechnika, edzés, ilyenek. Mindez a korlátozásokkal valahogy abbamaradt. Eleinte felszabadító volt elengedni magamat, hosszú távon viszont azzal járt, hogy elvesztettem a lendületet, ami hajtott. Most ezeken kell dolgoznom.