„Aki ír, az folyamatosan ír” – kérdésekkel provokálták egymást a drámaírók

György Alida, Kelemen Roland, Kovács Emese, Márton Csilla, Somorjai Réka, Tófalvi Előd, valamint Zárug Berni, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem drámaírás mesterképzésének végzős hallgatói az írásról, pályaválasztásról és a mesteris évek tapasztalatairól beszélgettek. A képzést egy-egy dráma megírásával zárják, amelyekből felolvasószínházi előadások készülnek.

Kelemen Roland: Mikor ennek a szaknak nekiindultam, nem az volt a célom, hogy tehetséget és barátokat szerezzek, hanem az esetleg meglévő képességeimet fejlesszem. Azt gondoltam, a drámaírás egyszemélyes szenvedés, amihez első körben nem kell közösség. Abban a pillanatban, hogy beütött a Covid, hamar rá kellett jönnöm, hogy a közösségre nagyon nagy szükségem van, hogy alkothassak. Hiányzik, hogy a 33-as teremben üljünk együtt, és olvassuk egymás szövegeit. 

Somorjai Réka: A Covid-időszak nagyon meghatározta az osztályközösséget. Mesélhetnénk erről pár szóban, hogy milyen volt, mit kaptunk, és mi hiányzott. Durván egy év négy hónapot toltunk már le így. Szerintem mindez az osztályközösségünk összetartásán segített.

Márton Csilla: Szerintem is segített olyan szempontból, hogy sok helyről jöttünk, és élőben nem valószínű, hogy mindig teljes létszámban jelen tudtunk volna lenni.

Kelemen Roland: Meg akkor nem is lett volna minden óránk heti rendszerességgel megtartva. Ezelőtt Kárpáti Péter is havonta egy hétvégén utazott le tömbösített, intenzív órákat tartani.

György Alida: Meg az is, hogy együtt legyünk. Első év első félévében találkoztunk színészekkel, látványtervezőkkel és rendezőkkel. Lehet, hogy mi az elmúlt időszakban összekovácsolódtunk, de arról a társaságról meg abszolút leszakadtunk. Együtt mentünk fesztiválokra, utána beszélgettünk az előadásokról. Most mindenki néz, amit tud, nincs sok kapcsolódási pontunk, azt leszámítva, hogy néha össze vagyunk zárva egy-egy Zoom-szobába.

Zárug Berni: Én Vásárhelyen végeztem az alapképzést, és azért döntöttem úgy, hogy mesterizek, mert azt tapasztaltam, hogy van egy jó alkotóközösség az egyetemen, és szerettem volna minél több mindent létrehozni ezekkel az inspiráló emberekkel. Ezt a közös alkotást vette el tőlem a Covid, emiatt vagyok a legszomorúbb.

Somorjai Réka: Az biztos, hogy én nem így terveztem. Szerettem volna a másodévemet is veletek tölteni Vásárhelyen. Három hónapot laktam Vásárhelyen. Az volt életem egyik legbékésebb időszaka. Tisztán emlékszem, mikor az Erdélyi Magyar Televíziónál dolgoztam, jött egy telefonhívás, hogy zárják a határokat. Nem tudtuk, hogy mennyire zárják, át lehet-e még egyáltalán menni. De van, aki így indult el. Berni, te például most Pécsett színész-drámatanárként dolgozol, de az Escargo Hajója Színházi Nevelési Szövetkezetnél drámaíróként és dramaturgként is tevékenykedsz. Mindenki elindult így egy irányba, és talán jobban körvonalazódott mindenki fejében, hogy merre menne.

Zárug Berni: Igen, az kérdés, hogy ha nem így alakul a helyzet, akkor itt lennék-e.

Somorjai Réka: Emellett meg hiányzott a közös alkotás élménye.

György Alida: Nem csak a közös alkotás, hanem a közös gondolkodás is. Belelátni abba, amin a színész- és a rendezőszakosok épp dolgoznak. Kapcsolódni tudtunk hozzájuk, ha tanácsot kértek, vagy ha csak hívtak, hogy nézzük meg, milyen új dolgot csináltak. Most nem igazán lehet belelátni abba, hogy mit csinál az egyetem többi hallgatója.

Tófalvi Előd: Az egyetemen kívüli találkozások is közös ötletelésekre adnak lehetőséget. Egyszer valaki felkért a kolozsvári Insomniában, hogy írjak neki egy drámát a médiamanipulációról. Az ehhez hasonló találkozások is lehetőségek lettek volna nekünk mint pályakezdő alkotóknak.

Kovács Emese: Ezektől tényleg elestünk, és most mindenki elkezdte újrafogalmazni magát. Nekem inkább félelmeim vannak ezzel kapcsolatban, hogy mi lesz majd velem a színházon belül. Folyamatosan téma, hogy az elmúlt időszak mennyire megváltoztatta az életünk, ezért olyan alternatív megoldásokon kezdtem gondolkodni, amelyek rögösnek tűnnek. Engem a színházi nevelési vonal érdekel leginkább, ahogy Bernit is. Csupán annyi különbséggel, hogy én makacsul itthon maradtam. Örülök annak, hogy a drámámból egy színházi nevelési előadás készül majd. Egy jó gyakorlat lesz, hogy megtapasztaljam, milyen létrehozni egy ilyen jellegű előadást, mert nem is tudom, hol lenne lehetőségem ilyesmire itthon. Ti milyen lehetőségeket láttok magatok előtt a pályán? Kinek mit jelent ez a pálya? Hiszen nem biztos, hogy mindenki azért jelentkezett erre a szakra, mert kizárólag drámaírással akar majd foglalkozni az élete hátralevő részében.

Zárug Berni: Én is makacsul otthon akarok maradni, csak tettem egy kis kitérőt. A hosszútávú tervem nekem is az, hogy hazamegyek Sepsiszentgyörgyre, és az ottani gyerekeknek nyújtok valamit ebből, akiknek egyelőre kevésbé hozzáférhető ez a színházi műfaj és nevelési módszer.

Márton Csilla: Én is ehhez a vonalhoz társulok, mert már lassan nyolc éve vezetem a Marosvásárhelyi Református Kollégium diákszínjátszó csoportját. A Covid ezt is megállította picit, de szerintem a felszabadulás után ugyanolyan erőbedobással fogjuk folytatni. Sőt, most már több tapasztalatom van, hogy akár a színházi nevelés felé elmozduljak, ne csak egyszerű diákszínjátszó eszközökkel dolgozzak.

György Alida: Én ennyire nem kötődöm városokhoz. Valahogy az íráshoz térek mindig vissza. A műfaj sem fontos számomra, mert írok verset, novellát, és most már drámát is. Viszont ugyanúgy szeretek fotózni, és írtam már forgatókönyvet. Igazából engem témák érdekelnek, és azokhoz keresem a formát. Vagy legalábbis próbálkozom, kísérletezek. 

Tófalvi Előd: Én kicsit messzebbről indítom, mivel a kolozsvári építőmérnöki alapképzésről jöttem. Ez inkább egy váltás és útkeresés volt, mintsem menekülés. A mérnöki teljesen más gondolkodásmódot igényel, ami megtanított a teherbíró, pontos munkára. Mikor idecsöppentem a drámaírásra, mindenki azt mondta, hogy végre van köztünk valaki, aki nem fog éhen halni. Lehet, de nekem is vannak félelmeim ezzel kapcsolatban, ahogy nektek is. Az építőmérnöki és a színház vagy az írás között is van hasonlóság. Ami igazán más, hogy mérnökként az ember nem tévedhet, vagy ha téved, annak nagyon komoly következményei vannak. A színházban meg az írásban viszont nem lehetünk tévedhetetlenek, sőt tévedni is kell, másképp nem fejlődünk, nem is érdemes csinálni. Én valahogy a kettő között egyensúlyozva képzelem el a jövőm. 

Zárug Berni: Beletrafáltál abba, amit Rékától meg tőled akartam kérdezni, mert sokkal távolabbi a végzettségetek a színháztól. Éreztek-e valamiféle kapcsolódást az alapvégzettségetekkel? Amikor drámát írtok, mennyire bújik elő az, hogy milyen szakról jöttetek? Réka, te pszichológusként dolgozol. Mennyire írsz ezekből a tapasztalataidból?

Somorjai Réka: Legalább annyira, mint Előd. Az írás mindig velem volt. Én is inkább verset írtam elsősorban, nem drámát. Annyiban befolyásol végzettségem, hogy a megfigyeléseim talán sokkal pontosabbak. Nagyon érdekelnek a szélsőséges élethelyzetek. A szakdolgozatomban is a családból kiemelt gyermekek sorsát írtam meg, villanófényszerű képekben. 

Kelemen Roland: Én is írogattam ezelőtt, mert a teatrológián számos írásgyakorlatunk volt. Nekem ez a két év mesteri arra adott lehetőséget, hogy definiáljam önmagam. Az osztályközösségből kiestem egy fél évig, amíg Erasmus-ösztöndíjjal a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanultam. Ott volt egy egyetemfoglalás, ami rávilágított arra, hogy ki kell állnom azért, hogy szabadon gondolkodhassak és alkothassak. Mostanában kezdtem el igazán színházi szerzőként vagy dramaturgként meghatározni magam. 

Kovács Emese: Pont ez a félév volt neked egy ugródeszka, nem? Én azt láttam, hogy neked onnantól kezdve sok minden elindult.

Kelemen Roland: Rengeteg emberrel, több nézőponttal találkoztam ott. Rájöttem, hogy merem hallatni a hangom. Azelőtt is mertem, de most már nagyobb közönség előtt is. A drámaírásban is ez van, mert az esetek többségében nem magadnak írod a drámát. 

Alida, velem egyszerre töltöttél te is egy félévet az SZFE-n. Te milyen meghatározó élményekkel gazdagodtál azalatt a pár hónap alatt?

György Alida: Akkor szerkesztettem a kötetem, írtam az utolsó novellákat, nem volt időm aktívan foglalkozni az egyetemfoglalással. Az Erasmus-csoportunkban mindenki teljesen különböző gondolattal, életszemlélettel jött. Jó volt látni, hogy nem gondolják túl, egyszerűen csinálják és kész. Zseniális vizsgamunkákat és kezdeményezéseket láttam tőlük. Nem azon gondolkodtak, hogy vajon meg tudják-e csinálni, egyáltalán lehet-e, hanem azt mondták: én ezt akarom csinálni. És megcsinálták. Nagyon vonzó volt ez számomra. Szeretném, ha nekünk se lennének gátlásaink, vagy nem kellene attól félni, hogy támadás ér, ha megírunk valamit. Persze nálunk más kérdések vetődnek fel, de ezt a szabadságot szeretném elsajátítani, ami bennük volt.

Kelemen Roland: Pont azon gondolkodom az elmúlt időben, hogy a szabadságon kívül mi a feltétele annak, hogy az alkotói énünk jól működjön. Wolfram Lotz drámaíró azt mondta egy interjúban, hogy „a színházi szerzőnek nem lehet jól működő élete, legfeljebb jól kitöltött ideje.”^[1] És mindegyikünk dolgozik valahol az egyetem és az írás mellett.

Kovács Emese: Azt látom közösnek bennünk, hogy mindannyian több lábon akarunk vagy próbálunk megállni. 

György Alida: Nem is tudom, van-e lehetőségünk arra, hogy csak egy célt tűzzünk ki magunknak. Mi van, ha az az egy nem jön össze? Lennie kell még legalább három opciónak.

Márton Csilla: Talán nincs is olyan, hogy egy lábon áll az ember. Nekem magyartanárként stabil az életem, de úgy érzem, a drámaírás szak elvégzésével nagyon sokat gazdagodom. Példaként kiemelném, hogy az utóbbi egy évben, amíg online voltunk, egész csoport diák tömörült körém, akik írni szeretnének. Én mindig örültem, hogy írnak, de eddig nem tudtam érdemben segíteni nekik. Most, az itt tanult technikákkal már igen.

György Alida: Én is tartok diákoknak írásműhelyt. Az írásra tényleg nincs jól bevált recept, de amikre Péter rávezetett, hogy miken érdemes gondolkodni, az nagyon sokat segített abban, hogy át tudjak adni valamit a diákjaimnak.

Kelemen Roland: Mikor nekifogtam ötletelni a drámámhoz, a korlátozások miatt nem tudtam ugyanúgy inspirálódni az utcáról, mint azelőtt. Ti miből szereztétek az ihletet a drámáitokhoz? Megfigyeltetek másokat vagy kizárólag saját tapasztalatból merítkeztetek?

Kovács Emese: Nekem inspiráló volt, amit most csináltam a drámám megírásának apropóján. Egy abortusz-sztorit próbáltam megírni, majd beszélgettem olyan emberekkel, akik ezt megélték. Így tulajdonképpen másokból merítkeztem, mások történeteire csodálkoztam rá, és így gyúrtam össze a történetet a saját szűrőmön keresztül.

Márton Csilla: Szerintem mind ezt csináltuk. Egy élet kevés, hogy mindent megéljünk, de jó megfigyelőképességgel alkot az ember.

Somorjai Réka: Egy jó író empatikus kukkoló. Miközben a szomszéd veszekszik, akkor egy kicsit odafigyelek, hogy vajon min mehet a sztori. A pszichológia alapképzéssel párhuzamosan három évet tanultam Pesti Magyar Színiakadémián, és ott hallottam egy nagyszerű mesterségtanáromtól, Varga Évától, hogy tulajdonképpen gondolatok mögé kell beállni. Azt hiszem, ez működik írás közben is. Tudnod kell, mi az a gondolat, amiből a szereplő megszólal, hogy tudd visszafejteni a gyökeréig, hogy honnan jön az ember, aki ezt mondhatja. Nekem például az írásgyakorlatokban sokat segít, ha az elején kicsit elengedem a tudatosságot, és a végén, amikor megszületett már a karakter, összeáll fejemben, hogy nem csak szituációk vannak, hanem útja van annak a karakternek. Ezután kezdem összefogni az egészet.

Márton Csilla: Ezt én is megtapasztaltam. A diákszínjátszókkal az együtt gondolkodásból születtek meg a darabjaink. Ha nem lettem volna érzékeny és figyelmes, hogy mi érdekli éppen azt a generációt, akkor nem sikerült volna összehozni. Teret hagytam, hogy a körülöttem levő világ inspiráljon, és így nagyon szép dolgok születtek. 

Tófalvi Előd: Eszembe jutott Orbán Ottónak az egyik verse, a Sárkányvér. Orbán Ottó eléggé inspirál mostanában. Van benne egy ilyen részlet, hogy „a bennünk bujkáló, homályos világsejtelem, mely annál inkább gomolyog, minél több tudás világítja át, hisz mindig minden kicsit másképp van, mint ahogy tudjuk.” Az én drámám elég nagy ívet írt le már a kutatáskor. Egy Spiró György-novellából indultam ki, aztán úgy alakult, hogy talán Amerikában játszódik a történet, de nagyon sokáig nem tudtam, hogy miről írok. Majd próbáltam megtalálni, hogy kik beszélnek, hol beszélnek, hol vannak egyáltalán. Beszéltettem őket. Hagytam őket cselekedni. Nagyon sokszor csak úgy megtalálnak a dolgok. Ilyen szempontból szerencsésnek tartom magam, sosem azt keresem, ami kikapcsol, hanem ami bekapcsol. Az írás egy ilyen dolog. Szerintem, aki ír, az folyamatosan ír. Bármit teszel, mindig írsz is. Számlát fizetsz, virágot öntözöl, disznót vágsz, közben azon kattogsz, hogy valamit szeretnél írni. Be vagy mindig kapcsolva.

Kovács Emese: Én nem azt érzem, hogy engem találtak meg a történetek vagy a helyzetek, hanem inkább én kerestem meg őket. Aztán egyszer csak azt éreztem, hogy most tényleg arról beszélek, amiről beszélni szeretnék. Azt érzem, hogy Romániában nincs szexuális nevelés. A fiatalok egyszerűen nem tudják, hogyan beszéljenek arról, mi a szerelem, a szexualitás, az intimitás, ezek között mi a különbség. Ha ezek a kérdések meg tudnak szólalni a szövegemen keresztül, akkor azt mondom, hogy kész van.

György Alida: Nálam körülbelül akkor jön el ez a pont, amikor azt érzem, hogy nem megy félre az, amit mondani akartam. Hogy az olvasó nagyjából hasonló dolgokat fog érteni, amit én szeretnék mondani.

Somorjai Réka: Én még az irodalmi Nobel-díj után sem tudnám azt mondani, hogy nincs olyan gondolat a szövegemben, amit most már teljesen máshogy látok. Idővel alakul, nő a szöveg, és bennem is nő a gondolat, változik, érlelődik. 

Zárug Berni: Szerintem csak a bemutató után van kész a szöveg. De csak akkor, ha én vagyok a dramaturg. Viccet félretéve, hazudnék, ha azt mondanám, hogy soha nem érzem azt, hogy valami jól sikerült. Van, hogy sokáig nem tudom, miről írok tulajdonképpen, csak időközben ismerem meg én is a szöveget. Akkor tudom, hogy jó úton járok, amikor egyből megtalál a történet, és szépen összeáll a kirakós anélkül, hogy belepréseltem volna a saját élményeimet. Amikor befejezem, mindig azt érzem, hogy túlságosan csak az én világom, amíg a visszajelzésekből meg nem győződök, hogy értik a humorát, és egy nyelvet beszélünk. 

A beszélgetést szerkesztette Márton Csilla és Kelemen Roland.

^[1] Wolfram Lotz: A színház maga is társadalom, Színház, 2016, 49:6-7, 36-39. 
Elérhető: http://szinhaz.net/2016/08/09/a-szinhaz-maga-is-tarsadalom/