Kiss Krisztina: Figyelmesen, mintha táncolva sétálnál
A tánc nemzetközi napja alkalmából másfél hónapig tartó, izgalmas találkozósorozatot hirdetett meg a Bukaresti Nemzeti Táncközpont. A Dancing Walks, azaz a Tánc-séta során táncosok közreműködésével a hétköznapi járást helyezik középpontba, és várnak szeretettel mindenkit, aki nyitott egy személyre szabott, egyórás sétára a meghirdetett városok valamelyikében. Ez állt a felhívásban, amikor jelentkeztem a marosvásárhelyi séta vezetőjénél, Bezsán Noémi táncos-koreográfusnál.
Előzetes elképzelés nélkül, nyitottan indultam a sétára, annak ellenére, hogy egyébként nem lenne természetes számomra egy performatív utcai tevékenység. Mégis biztonságban éreztem magam. A program majdnem menetrendszerű: találkozó a közösen kiválasztott helyen, (ismerkedő) beszélgetés, az útvonal megtervezése, aktív séta, megérkezés a célponthoz, tapasztalatok megosztása. A konkrét és az ahhoz kapcsolódó absztrakt, a képzelet által kiegészített cselekvés folyamatosan váltakozik.
A séta egyszerre apellál a külső és belső megfigyelésre. Kívülről indítva előbb a környezethez való viszonyomat vizsgálom, hogyan sétálok általában, mennyire figyelem a város épületeit, a körülöttem többnyire rohanó arcokat, az egymásra ható dinamikánkat – egyáltalán figyelek-e bármire a járás célján kívül. Szép lassan megérkezünk a jelenben zajló sétánkhoz, megfigyelem, hogy hányat lépek egy-egy belégzésre és kilégzésre, hogyan irányítom a tempómat. Izgalmas tapasztalat, ahogy pusztán a koncentráltság révén egyszer csak magasabbnak is tudom érezni magam. Rájövök, hogy megtaláltam azt a bizonyos, súlypontnak nevezett magot a testemben, és hogy egy rövid elkalandozással is kieshetek az egyensúlyból. Figyelem a lábam, és hogy miként befolyásolja a lépésem a mozgásomat. Figyelem a karomat: mit csinál a kéz, ha épp semmit sem kell csinálnia. Figyelem magam: vajon más is észreveszi, hogy most belső szemmel nézem az utat? A meditatív sétánk során egyszerre éreztem magam turistának a városban, ahol lakom, és a testemben, amiben nap mint nap élek. Ha klasszikus értelemben véve nem is táncoltunk, de közelebb kerültem egy-egy mozdulat belső motorjához – és talán ha kicsit is megérezzük az ebben rejlő szabadságot, közelebb kerülhetünk a mozgás művészetéhez.