„Játékkedvvel kezdődött minden” – Sosovicza Annával Adorjáni Noémi beszélgetett

Borítókép: Sós Beáta

Sosovicza Anna jelenleg Papp Éva és Harsányi Zsolt osztályvezetésével a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem ötödéves hallgatója, a gyergyói Figura Stúdió Színház színésze. Tehetségét már gyerekkorban több művészeti ágban is megcsillogtatta, hogy valóra váltsa vágyait, távolra költözött. Sosovicza Annával Adorjáni Noémi, harmadéves teatrológus-hallgató beszélgetett.

Budapesten születtél, és Budapesten végezted a tanulmányaidat. Miért döntöttél úgy, hogy eljössz? És miért pont ide?  

Felvételiztem otthon is, de mikor az első felvételimre mentem, döbbentem rá, hogy nem akarok Budapesten maradni. Kalandozni akarok, világot látni. A barátaim említették a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemet. Én eljöttem a felkészítőre, és nagyon jól éreztem magam. Időközben annyira megszerettem Erdélyben élni, hogy amikor azon gondolkodtam, hova adjam be az önéletrajzomat, arra a döntésre jutottam, hogy nem akarok hazamenni. Nyilván örülnék, ha otthon is játszhatnék, de megszerettem az itteni légkört, itt most jól érzem magam.  

Melyik a legemlékezetesebb színházi élményed, még a pályaválasztás előtti életedből? 

Tizenhat-tizenhét éves voltam, amikor az egyik barátom megmutatta Silviu Purcărete Faust című előadását. Akkoriban nem igazán ismertem Erdélyt és az erdélyi színjátszást vagy a román színházat. Nem is igazán tudtam még, hogy melyik pályát fogom választani. De ez az előadás akkora hatással volt rám, hogy még inkább megerősítette bennem, hogy a színház felé vegyem az irányt. Amikor láttam, azt gondoltam, hogy én is ilyen előadást akarok létrehozni.  

Mikor, hol és mi volt az első színházi szereped? 

Azt hiszem, az első igazi színházi szerepem az ősszel bemutatott Stop the tempo! (rendező: Faragó Zénó) című előadásban volt. Teljesen másképp éltem meg, mint az egyetemi munkákat. Félelmetes volt, mert nem éreztem annyira biztonságban magam, sokkal nagyobb felelősség terhelt engem is.  

Mikor vélted magadban fölfedezni, hogy vonzódsz a művészetek, köztük a színészmesterség iránt? 

Gyerekként több művészeti ágba is betekintést kaptam. Úgy kezdődött, hogy a három testvérem közül a középső táncos, így négyévesen én is elkezdtem balettra járni. Én vagyok a legkisebb. Később csatlakoztam egy színjátszó körhöz, hegedülni tanultam, és gimnáziumban díszlet- és jelmeztervezést végeztem. Sajnos a zenélést abbahagytam, de a táncolást és a színjátszást hosszú éveken keresztül folytattam. Amikor befejeztem a gimnáziumot, nagyon nehezen döntöttem el, hogy melyik művészeti ágat folytassam – legszívesebben mindent egyszerre szerettem volna. De mégis a legerősebb bennem a színészet volt.  

Meg tudnád mondani, hogy miért?

Nagyon nehéz megfogalmazni. Most persze lehet olyanokat mondani, hogy belebújhatok mások bőrébe, és akkor kiélhetem magamat – persze ez is benne van. Talán gyerekkorban kezdődött. A színjátszó csoportban nagyon szerettem játszani, mert szabadságérzetet nyújtott számomra. Ott, ezzel a játékkedvvel kezdődött minden. Nem tudok válaszolni teljesen erre a kérdésre, de azt tudom, hogy jelenleg nem tudnám elképzelni az életemet enélkül. 

Jelenleg mi motivál, hogy folytasd a pályát? 

A tanulás, hogy bár végzek lassan az egyetemen, de mindig van hova fejlődni. A tudásvágy és hogy még többet tapasztaljak a szakmámon belül.

Mit adott neked az egyetemen töltött öt év? 

Sokat változtam az egyetemi évek alatt. Voltak harcaim magammal is, másokkal is, de idővel minden megoldódott, így a szaktársaim a barátaimmá váltak, akikkel mai napig nagyon szívesen találkozunk. A személyiségfejlődésemhez és mesterségbeli tudásomhoz leginkább az alapképzésen tanító osztályfőnököm járult hozzá, Tompa Klári. Neki nagyon sokat köszönhetek, őt a mesteremnek tartom, akitől olyan alapot kaptam, amit a mai napig kamatoztatok.   

Milyen nehézségekkel küszködtél az öt év alatt? 

A legnagyobb nehézség az a megkérdőjelezés volt, hogy elég jó-e, amit csinálok, és elengedő-e a szakmához. Nagyon sokszor abba a gondolatba ütköztem, hogy bírni fogom-e, ha színházba kerülök. Csapatjátékosként is nehéz, mert folyamatosan adódnak feszültségek, amelyek aztán engem is formálnak. Ilyenkor a korlátaimba ütközöm, amelyeken át kell ugornom. Ez is nehézséget okoz, de valahogy soha nem adtam fel, bármennyire nehéz helyzetbe kerültem is. A munkavágy hajtott, hogy csináljam tovább.  

Filmekben is szerepeltél. Melyik vonz inkább téged: a film vagy a színház? Melyikben látod magad inkább?  

Mind a kettő, számomra lehetetlen a kettőt szétválasztani. Mindkettő érdekel, mindkettőt szeretném csinálni. Utoljára két éve, harmadévesként Kincses Rékával filmeztünk, ezenkívül Budapesten is játszottam vizsgafilmekben, meg statisztáltam nagyjátékfilmben. Játszottam bolondos lányt, karakán, határozott, manipulatív csajt, szeretőt is, ezenkívül emberi robotot is.  

Melyik volt a legkiemelkedőbb színházi szereped? 

A legkiemelkedőbb szerepem a nemrégiben bemutatott Boldogtalanokban volt (rendező: Albu István), Víg Vilmát játszottam. Számomra nagyon kedves előadás, sok meló is van benne. Ebben az előadásban filmes effektek is vannak: keveredik a színházi élmény és a film. Ugyanis, mikor belép a néző a nézőtérre, olyan, mintha egy moziba ülne be. Egy vetítővászon található a díszlet hátterében. Annyit elárulok, hogy párhuzamosan folyik a digitális eszközökkel felvett és az élő előadás. Mindkettő ugyanabban az időben történik és nem újranézhető. Tehát a néző egyszerre tudja nézni a vetítőt és az előtte történő jelenetet. 

Melyek azok a karakterek, amelyeket a legszívesebben játszol? 

Most ilyen butuska, naiv, édes, cuki lányokat játszom, nagy érzelmi harcokkal és vágyakkal. Az egyetem alatt nem volt lehetőségem ilyeneket játszani. De az egyetemen is voltak meghatározó szerepeim, mint például Molnár Ferenc Liliom című darabjában, amelyben Julikát, Hollundernét és Marikát is játszhattam. Szeretnék többféle szerepet megismerni, amíg megtehetem: különböző karakterhez szeretnék nyúlni. Izgalmasnak találom, hogy a korlátaimat is feszegessem.  

Milyen szerepekben fogsz a jövőben feltűnni? 

Most csinálunk egy zenés mesejátékot, Minden egér szereti a sajtot a címe. (Az interjú 2021 márciusában készült.) Abban játszom a kicsi lány, Fruzsina szerepét (rendező: Bartha Boróka). Ezenkívül játsszuk még a Boldogtalanokat, A kommunizmus története elmebetegeknek című előadást (rendező: Zakariás Zalán), amelyben Kátyát alakítom, illetve a Sirályt (rendező: Albu István), amelyben Nyinát játszom dupla szereposztásban Szilágyi Mírával. Az egyetemen is van egy előadásunk az osztállyal, amit remélhetőleg fogunk tudni nézőknek is játszani: az Egy százalék indiánt, amit Sebestyén Aba rendezett nekünk, ebben Zsuzsát játszom. 

A pandémia megtépázta a színház hagyományos értelemben vett műfaját. Te hogyan látod a jövőjét?  

Sajnos fel kell készülnünk, hogy az előadásoknak még sokáig az online térhez kell igazodniuk. Én is nézek online előadásközvetítéseket, és sajnos nagyon nehezen tudom rávenni magamat, hogy végignézzem őket. Nem azért, mert nem izgalmasak, hanem mert egy képernyőt nézek egy szobában, és a figyelmem lankad vagy elkalandozik. Nézőként szeretnék jelen lenni. Vágyom arra, hogy közelről láthassam az előadást, hogy én is részese lehessek. A másik oldalról nézve, viszont még nem voltam abban a helyzetben, hogy úgy játsszak, hogy ne nézte volna senki, csak egy kamera. De biztos vagyok benne, hogy aki már járt ebben a cipőben, ugyanúgy az emberi reakciókat hiányolta, a nézőt. Érdekes viszont, hogy amikor streamelve is közvetítettünk előadást, azért is izgultam, hogy vajon, azok, akik otthon ülnek, hogyan fogják látni az előadást. Mégiscsak bennem volt, hogy bár nincsenek jelen azok a nézők, akkor is látják. Furcsa érzés.