Bilibok Apollónia: Online belépni egymás otthonába

Bilibok Apollónia: Online belépni egymás otthonába

Adorjáni Panna, Láng Dániel: Mai aproape/Közelebb/Closer
Borítókép: Adorjáni Panna, Láng Dániel

A Mai aproape/Közelebb/Closer című performaszot 2020. ápr. 7-én mutatta be Adorjáni Panna és Láng Dániel. Az előadás a romániai szükségállapot alatt jött létre, a Kolozsvári Kulturális Központ (Centrul Cultural Clujean) által kihirdetett pályázat keretében. A pályázatkiírók határozták meg a megszületendő alkotások témájaként az épp aktuális koronavírust, és azon belül kisebb altémákat is kijelöltek a pályázók számára. 

A benyújtott pályázatok közül a Közelebb volt az az alkotás, amely élőben közvetített előadásként szerepelt és nem egy előre rögzített felvétel levetítéséről szólt. Az előadás helyszíneként az alkotók lakásának egyik szobája szolgált, és az alkotók a nézőkkel Zoomon keresztül vették fel a kapcsolatot. A performansz három változatot foglal magába, amelyek közül a nézők választhatnak, hogy melyiket szeretnék megtekinteni. 

Az első változat A vírus mi vagyunk, a második a Nem akarok hallani a koronavírusról, míg a harmadik A járvány után címet kapta. A három különböző performansz egységes jellemzője, hogy valamiféleképp kapcsolódnak a koronavírushoz, illetve mindhárom interdiszciplináris jellegű. Hangsúlyos szerepet kap a zene az előadásokban, amit a látványvilág kiegészít, illetve az elsőben és az utolsóban is elhangzik egy-egy szöveg.

Fotó: Adorjáni Panna, Láng Dániel

Mindhárom performanszot megelőzi egy rövid beszélgetés a nézővel, amikor az előadók megkérdezik a nézőtől, hogy hogy van, illetve tájékoztatják arról, hogy a végén ők fogják megszakítani a kapcsolatot. A kezdő pillanatok megteremtenek egy intim atmoszférát, amelyben 10-15 percet egymással töltenek el a nézők és az alkotók. Attól, hogy megtörténik a közös egymásra hangolódás, a néző nyitottabbá válik és átíródik az a prekoncepciója, hogy ő nem részese az előadásnak. 

Az első számú performansz, A vírus mi vagyunk, egy rövid szöveggel kezdődik, amely az épp aktuális helyzetünkre reflektál: egy olyan szituációban vagyunk, amelyre már a vírus megjelenése előtt számítottunk, de az optimizmusunkból, illetve a naivitásunkból fakadóan reménykedtünk, hogy nem fog bekövetkezni. Az otthonunkban töltjük napjainkat, onnan dolgozunk, ott szórakozunk, ezt nem hagyhatjuk el, csak egy hivatalos forma szerint kitöltött engedéllyel és akkor is csak a legszükségesebb esetben. Jelenleg is aktuális ez, hiszen nem beszélhetünk arról, hogy visszatértünk a régi életünkhöz, csak most már nem kell engedélyt kitöltenünk, ha nappal ki szeretnénk menni az utcára. Viszont egy olyan rendszer áll fenn, amelyben a lakosság nagy százaléka otthonról dolgozik és ott tölti szabadidejét.

A csokoládévásárlást a szöveg összekapcsolja a koronavírussal. Ahogy a sarki kisboltban vett csokoládé a világ másik részéből származik, ugyanúgy a koronavírus is: „A globalizált csokik és vírusok világában élek”, halljuk, „a köztünk és a kasszás között elhelyezett plexi azt jelzi, hogy nem kívánt vendégek vagyunk ott, míg a láz a testünkben azt, hogy a vírus a nem kívánt vendég benne.” Ezek a mondatok felhívják a figyelmet arra, hogy emberekként a mi felelősségünk a világjárvány bekövetkezte, és tematizálják a helyzetünket egy globalizált gazdasági rendszerben a vírus elterjedése kapcsán. Azáltal, hogy a szereplő végig a kamerának, vagyis nekünk beszél, nem tudjuk elkerülni, hogy ne kérdezzük meg magunktól: a járvány valóban a mi hibánk? Valóban mi vagyunk mindennek az okozója? Hol rontottuk el, hogy mindez megtörténhetett? 

Ebbe csúszik bele a szintetizátor orgonaszerű hangja, ami temetési hangulatot hoz be. Amikor megjelenik benne a dob, eltűnik a nyomott hangulat, és olyanná válik, mintha űrbeli utazásra mennénk, ahonnan fentről rátekinthetünk a jelenlegi életünkre, a Földre. Feltűnik a remény dallama, de ezt kíséretként festi alá az orgonahang, míg el nem halkul és csak a dob marad. Mintha egyedül maradnánk.

A második változat a Nem akarok hallani a koronavírusról. Amint a cím is mutatja, ez a performansz nem tematizálja direkt módon a koronavírus járványt, viszont olyan elemek vannak benne, amelyek utalnak a járványra. Ez a változat egy utópisztikus audio-vizuális utazásra visz bennünket. Nagyon erősen van jelen a hang, illetve a képiség árnyjátékban nyilvánul meg. Egy íróasztali lámpa szolgál reflektorként és az eléje tartott kis bábok árnyéka kivetül a falra. A zene és a képek dinamikája kiegészítik egymást, izgalmas utazást biztosítva a nézőknek. 

A bábok között elsőként egy repülő jelenik meg, majd egy majom, egy autó, egy ház, egy teknős és végül egy kulcs. Ezen elemek egymásutánisága akaratlanul is, de utal a természet és az emberi, technicizált világ szembenállására. Az előadásban egyszerre csak egy elem jelenik meg, ami által még jobban felerősödik az, hogy olyan elemeit látjuk a világnak, melyek szét vannak választva egymástól. Továbbá, nincs mód megfeledkeznünk arról, hogy minden, amit az árnyjátékban látunk, ember által alkotott tárgy – és végső soron az ember által felépített technikai eszközökön keresztül látjuk magát az előadást is. Következtetésképp a Nem akarok hallani a koronavírusról nem beszél közvetlenül a koronavírusról, viszont a természet, a technológia és az ember viszonyáról annál inkább.

Fotó: Adorjáni Panna, Láng Dániel

A járvány után. A kérdés, ami mindannyiunkat foglalkoztat: mikor lesz vége a járványnak és milyen lesz a világ utána? A performansz ezt az egyén szempontjából vizsgálja. Mit fog tenni egy egyén mindezek után? Egy gyöngéd hang sorolja, hogy mit szeretne megpróbálni a járvány után: „megpróbálom kevesebbszer azt nézni, hogy mit csinál a másik”, „megpróbálok kevesebbet telefonozni és többet olvasni”, „megpróbálok jótékonyan hatni a többiekre”. E tervek közt vannak, melyek az egyén felelősségére világítanak rá a társadalomban, és vannak, melyek a személyes életünk apró változtatásaira késztetnek. Tehát a tudatosságra és a felelősségteljességre hívják fel a figyelmünket. Miközben a szöveget halljuk, a háttérben két lánc alkot kivehetetlen, megnevezhetetlen, amorf alakzatokat, amelyeket egy emberi kéz irányít. A szöveg végén lassan becsúszik a zene is, és a performansz végén egy ugyancsak amorf hangokból álló éneket hallunk, amely gyerekdalra hasonlít, vidámságot hozva a színre, de nem feledtetve el az előzetesen elhangzott mondatokat. Talán vidám lesz a vírus utáni élet.

Fotó: Adorjáni Panna, Láng Dániel

Interjú Adorjáni Pannával és Láng Dániellel

Miből indult ki az előadásotok és mikor mutattátok be?

Láng Dániel, Adorjáni Panna: Az előadás bemutatójára április 7-8-án került sor. A CCC-nek (Centrul Cultural Clujean) volt egy felhívása márciusban, ami az online projekteknek adott lehetőséget, erre jelentkeztünk. A pályázat kisebb munkákat várt el, amelyek kapcsolódnak valamiképp a koronavírushoz. Fő témának a koronavírust jelölték ki, amit kiegészítettek kisebb résztémákkal, mint például: hősök, együtt, jövő, összefogás stb., amiket ugyancsak felhasználhattunk. Kitöltöttünk egy kérdőívet, amiben megfogalmaztuk az ötletünket, ami tetszett a pályázatkiíróknak. A mi projektünk abban különbözhetett a többitől, hogy kicsit komplexebb volt, illetve nem egy előre rögzített felvétel volt a célunk, hanem egy élő performansz.

Mi inspirálta a performanszotok három nagy témáját?

L.D., A.P.: Ezeket a témákat a leadási idő estéjén találtuk ki egy brainstorming és az előbb említett feltételek alapján. Fellelhető benne egy múlt-jelen-jövő szerkezet. Vagy inkább egy jelen-jövő-semmi. Egyértelmű volt számunkra, hogy az egyik performansz arról fog szólni, hogy nem akarunk hallani a koronavírusról. Emellett az is adta magát, hogy lesz egy változat, amelyben egy kritikusabb hangvétel jelenik meg, amely a saját felelősségünkre hívja fel a figyelmet, mivel abban az időszakban, amikor megszületett az előadás, sok szó esett köztünk is arról, hogy miként történhetett meg ez a járvány. Ezután pedig magától értetődően következett a jövő tematikája, mivel minket is érdeklődéssel töltött el, hogy milyen lesz a világ a járvány után. Abban az időszakban úgy gondoltuk, hogy ez jó esély arra, hogy mindenkiben megerősödjön a környezettudatosság, viszont a jelenből visszatekintve kissé naiv szempontból néztünk a jövőre, és ma már nem vagyunk biztosak, hogy létezik olyan, hogy „koronavírus után”.

Fotó: Adorjáni Panna, Láng Dániel

Az elmondottak alapján arra következtetek, hogy volt bennetek egy céltudatosság és mintha az emberek tudatosságára szerettetek volna hatni, felébreszteni azt.

L.D., A.P.: Nem az oktató célzat vezetett bennünket. Inkább egy beszélgetést szerettünk volna kezdeményezni, amelyben kiemelünk egy-egy témát. Semmiképp sem szeretnénk ráerőltetni a mi gondolatainkat a nézőkre. Úgy gondoljuk, az a fontos, hogy témává tegyük ezeket a problémákat, majd a választás a nézőé, hogy melyikről szeretne beszélni. Választhatja azt is, hogy nem szeretne egyikről se beszélni, az is ugyanannyira releváns és valid választás, mint a többi. A cím (Közelebb) is ezzel kapcsolatos: megteremteni egy érintkezési pontot.

Hogy érzitek, sikerült-e megteremteni ezt a pontot, megszületett-e a találkozás köztetek és a nézők között?

L.D.: Sokszor éreztem közel magamhoz a nézőinket, sőt, néha zavarbaejtően közel. A performansz elején, mikor egymás arcába nézünk és váltunk pár szót egymással, kialakul egy intim és intenzív viszony, amely élő koncert, performansz alkalmával nem jöhetne létre. 

A.P.: Jelentéktelennek tűnik, hogy köszönni lehet egymásnak, egymás szemébe lehet nézni, pedig sokat ér számunkra. A hagyományos performanszokhoz és koncertekhez képest a Közelebb esetében sokkal több visszajelzést kapunk a nézőktől. Emiatt számomra sokszor olyan, mintha kitágulna az előadás tere és ideje, hiszen már akkor megkezdődik, mikor a néző feliratkozik és kiválasztja a performanszot, amelyet meg szeretne tekinteni, és akkor ér véget, mikor megírja a véleményét, ha megírja.

Fotó: Shannon Finnell

Milyen visszajelzéseket kaptatok? Voltak-e negatív feedback-ek?

L.D., A.P.: Szinte csak pozitív visszajelzéseket kaptunk, bár ezt kijelenteni kicsit visszás vagy félrevezető tud lenni, mivel ez jelentheti azt is, hogy akinek negatív vagy semleges élmény volt, nem írja meg. Az a tapasztalatom, hogy az ír feedback-et , akinek tetszett az előadás. Ha magamból indulok ki, akkor valószínűleg számomra is nehéz lenne megírni, hogy „köszi szépen, de nekem ez semmilyen nem volt.”

Volt olyan eset, hogy az előadás közben kaptatok olyan reakciót a nézők részéről, ami hirtelen ingerként ért, meglepett vagy megzavart?

L.D.: Az előadás elején mindig elmondjuk, hogyha kapcsolatbeli nehézségeik akadnak, nyugodtan kapcsolják ki a kamerát, mikrofont, viszont minket egyáltalán nem zavar, sőt, szeretjük, ha beszűrődik valami háttérzaj, vagy ha látjuk őket közben. Többször is behallatszik a háttérzaj, madárcsiripelés, munkahelyi környezet zaja, vagy látjuk, hogy a néző épp vonaton vagy autóban utazik.

A.P.: Az átlagos néző megpróbál rendesen viselkedni, csendben ülni, de például, amikor a nagymamám nézte az előadást, ő kommentált közben. Ez abból is adódik, hogy nem teljesen érti a formát és nem tudja, hogy ő hallatszik-e. A performansz inkább egyirányúan van kitalálva, nem az interakció a hangsúlyos. Ez a lehetőség inkább a performansz kiválasztásakor adatik meg. 

Az előadás formájával kapcsolatban mennyire volt tudatos döntés, hogy ennyire multimediálisak legyenek a performanszok? 

L.D., A.P.: Ez a próbafolyamat alatt alakult ki. A zene biztos kiindulópont volt, mivel Dani elsősorban zenész. Arra figyeltünk, hogy minden performansz nagyjából egységes legyen, hogy egységes csomagot kapjon a néző, bármelyiket is választja. Ettől függetlenül kialakultak különbségek, különböznek a hangsúlyok a performanszokban, van, ahol a szöveg kerül a középpontba, van, ahol a vizualitás vagy a zene. Többnyire minden eszköz itt volt a lakásunkban, az írásvetítő, a hangszerek, a technikai felszerelések. Összegyűjtöttük azokat a kellékeket, amikről úgy gondoltuk, hogy használni tudjuk, illetve az árnyjátékban használt bábokat mi készítettük már meglévő tárgyakból és kartonból.

Fotó: Adorjáni Panna, Láng Dániel

A három változat – A vírus mi vagyunk; Nem akarok hallani a koronavírusról; A járvány után – közül melyik iránt volt a legnagyobb érdeklődés?

A.P.: Mindig a hármas a legkeresettebb, van, amikor a kettes is, az inkább az utóbbi alkalmakkor kezdett feljönni. 

L.D.: Mikor elkezdtük játszani a performanszokat mindenkit az érdekelt, hogy milyen lesz a vírus után. Talán minket is az érdekelt leginkább. Mindig az egyesre jelentkeznek a legkevesebben, arra, hogy mi a felelősségünk a járványban.

A.P.: Érdekes volt megfigyelni, hogy miként hat a játszás gyakorisága egy-egy performanszra. Egy időben a hármasnak a játszása elkezdett nehézzé válni. Ennek az oka nem annyira a játszás gyakoriságának az unalmáról szólt. Azért volt nehéz, mert komolyan akartam csinálni, de egy idő után annyiszor játszottuk már, hogy nehéz volt. Ez a változat egy bizakodó, tiszta hangvételű performansz, a zene is nagyon gyermeki végig, emiatt inkább az vált kihívássá, hogy teljes mértékben, őszintén átadjam magam annak a pozitivitásnak, reményteliségnek, amit a performansz kínál. 

Nem fárasztó számotokra, hogy hat órán keresztül szinte folyamatosan játsszátok a performanszokat? Még ha a performanszok rövidek is, de hat órában körülbelül 24-et játszotok.

L.D., A.P.: Ott helyben egyáltalán nem fárasztó, inkább csak utána érezzük meg a fáradtságot. Az egyetlen dolog, ami fárasztó tud lenni, ha egy személy nem jelentkezik be, mivel az együtt jár egy olyan huzavonával, amely stresszes és fárasztó. Megvan egy belső timeline-unk, hogy melyik az az utolsó pillanat, amikor még tudjuk fogadni, hogy ne csússzon el az egész program, ami azt jelenti, hogy van nyolc percnyi izgulás, hogy jön-e, megérkezik-e és ha nem, akkor még nyolc perc levert hangulat, majd átállunk a következő performanszra. Ha mindenki időben jön, bejelentkezik, akkor egy nagyon jó ritmus tud kialakulni, amikor pont annyi idő van két előadás között, hogy falj valamit, pihenj. Az ideális, amikor mindenki jön, nem kell várakozni és tud pörögni. A fáradtság utána jön, miután lejár az előadássorozat.

Mivel az előadás Zoom-on keresztül történik, bármikor adódhat technikai probléma. Volt olyan, hogy előadás közben valamilyen technikai gond alakult ki?

L.D., A.P.: Nem volt ilyen eset. Mi az internetstabilitást egy extra routerrel biztosítottuk. Néha azzal akad probléma, hogy nem csatlakozik a hang vagy a kép a nézőknél, de ha már csatlakozott a hívásba, halljuk és látjuk egymást, onnan már nem szokott gond lenni. Lehet, ez annak is köszönhető, hogy rövid ideig tart egy-egy performansz és kevesebb az esély, hogy megszakadjon bármi.

Az online felületen történő előadásotok esetében megszülethet köztetek és a nézők között egy olyasfajta kapcsolat, amilyen egy élő színházi előadás során?

L.D.: Attól függ, hogy mihez hasonlítjuk. Amint már említettem, ez egy közelebbi tér és más minőségű a találkozás. Én a színházban nem találkoztam ennyire intim, személyre szóló kapcsolattal, kapcsolatteremtéssel. Nem akarom azt állítani, hogy ez sokkal jobb vagy mélyebb, hanem, hogy nem találkoztam hasonlóval, másnak éreztem ezt. 

A.P.: A klasszikus előadásokhoz képest itt egy intimebb, valóságosabb, láthatóbb, emlékezetesebb viszony van. Gyakran emlékszünk emberekre, történésekre, részletekre, arcokra. Nagyon sok emlékünk van a nézőkről, ahhoz képest, hogy mennyire homályos tud lenni egy olyan előadás. A Közelebbet a Nocturntal Privacy című performanszunkhoz tudom még hasonlítani, mivel ott is egy néző vett részt az előadáson. Nagyon különböző műfaj ez a one-to-one performansz. Nem összehasonlítható a két előadástípus esetében a kapcsolat, ami kialakul a nézők és a játszók között.

Fotó: Adorjáni Panna, Láng Dániel

A közelség miatt nem volt olyan érzésetek, mintha a nézők behatolnának a privát szférátokba?

L.D., A.P.: De, viszont azt a szférát azért hoztuk létre, hogy behatoljanak, hogy közelebb tudjanak lenni hozzánk. Zavarbaejtő tud lenni a közelségük, de nem zavaró. A visszajelzésekből is kiderült számunkra, hogy ez kölcsönös, mindkét fél esetében kialakuló jelenség. Egyszerre érezzük nagyon erősnek a néző jelenlétét, de a saját jelenlétünket is az ő szférájában. Ők is belépnek a mi világunkba és mi is ugyanannyira vagyunk náluk otthon. Persze nem szeretnénk ráerőltetni semmit a nézőkre, meghatározhatja ő, hogy mennyire enged be minket, mit szeretne, hogy lássunk vagy halljunk belőle.

Játsszátok-e még a közeljövőben az előadást?

L.D., A.P.: Igen. Volt egy kisebb kihagyásunk, de még egyszer biztosan játsszuk a közeljövőben, illetve szervezés alatt vannak más alkalmak is.