Vettem a láncfűrészt és elindultam színházat csinálni – Fazakas Tímeával Holpár Anna beszélgetett

Vettem a láncfűrészt és elindultam színházat csinálni – Fazakas Tímeával Holpár Anna beszélgetett

Borítókép: Lukács Szabolcs

Fazakas Tímeával nem a legjobb platformot választjuk beszélgetésre, ötpercenként elveszítjük a kapcsolatot, ilyenkor bevárjuk egymást. Nem gond, legalább gyakoroljuk a végszavak felemlegetését és replikázást, ráfér két teatrológusra. Már csak azért is folytatjuk a beszélgetést, mert Timi útja fordulatos, tele bátor döntésekkel. S mikor egyórás lelkes válaszolgatás után megjegyzi, amúgy nem szeret beszélni, végleg elfog a kíváncsiság: vajon hogyan ír, ha írni szeret?     

Amikor megkerestelek az interjúval, kicsit bizonytalan voltál, jó alany leszel-e, hiszen a mesteris éveid töltötted csak ezen a szakon, előtte bölcsészkarra jártál. Mesélsz kicsit arról, oda milyen elképzelésekkel kerültél, miért azt választottad első körben?

Ez egy elég sok szakaszból álló történet, ugyanis a líceumot matek-informatika szakon végeztem. Főleg azért, mert nyolcadikosként nem nagyon tudtam, merre akarok szakosodni, és az volt az az osztály, ahol úgy a reál, úgy a humán tárgyakat egyforma erősségben tanultuk. Ezután ismét olyan helyzetbe kerültem, hogy nem voltam biztos abban, merre menjek tovább. Viszont volt egy biztos pontom: ötödik osztályos koromtól tanultam angolt az internetről és kommunikáltam másokkal, szinte naponta. És a nyelv után kezdett érdekelni a kultúra is, lévén az angol világnyelv, ez elég sokszínű terület. A líceumi angoltanárnőmmel sokat beszélgettem, többek között az angol szakról is, és nagyon tetszett, mikor úgy jellemezte, hogy kell hozzá egy bizonyos megszállottság. Úgy gondoltam, ez megvan bennem, így az alapképzést ott töltöttem, a mellékszakom pedig komparatisztika volt. Nem nagyon tudtam, mit várjak el ezektől a szakoktól, tényleg a tanárnőtől hallottam egyedül róluk, s az ő élményei óta azért sok minden változott. Mindkét szak intenzív tanulást jelentett számomra, hetente változott, melyik húzott jobban. Örültem, hogy az irodalomtudománnyal mélyebben foglalkozhatok az angol mellett, talán a világlátásomat is az nyitotta jobban, az ottani társasággal maradt meg több jó emlék. 

Ha volt két ilyen erős alapod, mi vezetett mégis egy harmadik irányba téged, hogyan kerültél kapcsolatba a teatrológus-képzéssel?

Székelykeresztúrról származom, ami egy nagyon kicsi város Hargita megyében, a legközelebbi színház a Tomcsa Sándor volt Székelyudvarhelyen. Tehát csak Kolozsváron kerültem közvetlen kapcsolatba ezzel a világgal, elég sok előadást láttam, de az igazi rajongást a Kolozsvári Állami Magyar Színház A mélyben című előadása indította el bennem, Yuri Kordonsky rendezésében. Harmadév végére jöttem rá, hogy szeretném a függönyök mögötti történéseket is megismerni, szeretnék részt venni egy folyamatban, ami azt tudja nyújtani másoknak, amit nekem nyújtott a színház, azt az eksztatikus állapotot, ahogy sokszor kijöttem a teremből. Szóval ilyen gyönyörű remények voltak bennem, mikor mesterire jelentkeztem. Ekkor egyébként meg is kerestem egy korábban színészetet végzett unokatestvéremet, ő lett a patrónusom.

11. dráMA kortárs színházi találkozó, Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely. Fotó: Szász Zsuzsi

Jelenleg ketten végeztek a teatrológián, három fővel indult az osztály. Hogyan tudtál „akklimatizálódni” a képzésre jellemző kis osztálylétszámhoz?

Ez igen durva váltás volt a közel százfős csoport után. Első félévben szép hidat kaptam feladatok terén: Augusto Boal fórumszínházról szóló elméleti könyvének feldolgozását, ennek során tudtam használni a bölcsészkaron tanultakat. Az, hogy sokkal intenzívebb a jelenlét az órákon, több figyelmet kapunk, kicsit komolyabb edződést kívánt, de fél év alatt belejöttem a válaszolgatásba vagy visszakérdezésbe.

Az alapképzés sok irányba indíthatja a teatrósokat: dramaturgia, kritikaírás, projektmenedzsment… Mivel foglalkoztatok a mesteris években?

Igen, az alapképzés talán egy előtted lévő vezető, míg a mesterképzés inkább egy alsó támasz. Főleg elméleti óráink vannak, de ezeken annyira különböző dolgokkal foglalkoztunk, hogy nem is tudnám meghatározni, pontosan mi lehet belőled mesteri után. Általában a tanárok elindítanak valami felé, amin aztán egyénileg, szabadon dolgozunk. Az osztályvezetőnk, Visky András, kezdetben megkérdezett minket, miben szeretnénk fejlődni, mit szeretnénk megtapasztalni itt. Nekem erre a válaszom egy próbafolyamatban való részvétel volt. Emellett tanultunk drámaírást-fordítást, tájékozódtunk a kortárs magyar drámák közt, körbejártuk a kulturális csere jelenségét. A színészekkel közös gyakorlati órákon pedig előadásokat készítettünk Hatházi András, Pálffy Tibor és Szilágyi-Palkó Csaba vezetésével, most dolgozunk a következő ilyenen. Úgy érzem, sikerült megvalósítanunk a devised theater szövegalkotását, munkamegosztását, személyes szövegeket írtunk, próbáltunk nyitni akármilyen téma felé. Egyszer, miközben a mostani előadással foglalkoztunk, csak a dramaturg-csapattal maradtunk próba után, és Pálffy Tibor megkérdezte tőlünk, van-e kedvünk legózni a szöveggel. Azóta a meghúzni szó helyett ezt használom. A tavalyi, saját szövegekből összeállt előadást, melyet szintén vele készítettünk, nagyon szerettem, egyszerű történetnek indult és fokozatosan egyre szürreálisabb lett, olyan, amit csak érezni lehet és megélni. 

Van-e ezek között a munkák között még olyan, aminek szeretnél folytatást?

Igazából annyi minden van most folyamatban, bármelyik félévben elkezdett és elvarratlan munkát szívesen felvenném újra. Azt a szöveget emelném ki, ami a nagytatám történetét tartalmazza. Hihetetlen élete volt mint rendőrfőnök: nagyon sok helyre hurcolták és nagyon sok helyen járt. Annyira megható részletei vannak, van benne politika, rendszerek, rendszerváltás, ugyanakkor magánélet, szerelem… a végén még négy-ötórás lesz az előadás, attól félek. Tulajdonképpen olyan volt az élete, amit kár lenne feldolgozatlanul hagyni, szeretnék minél többet feltárni belőle, beszélgetek nagymamámmal, édesapámmal. Amikor megmutattam az ötletet Visky Andrásnak, megfenyegetett, hogy ha ezt nem írom meg végig, még az utcán is átmegy a másik oldalra, ha meglát…

…azért ez nem semmi, inkább bóknak venném, mint fenyegetésnek. Egyébként hogy érzed, hova tudod helyezni magad a színházi közegben? Ha jól számolom, tulajdonképpen a kétéves képzés túlnyomó részét online végezted.

Ez így van, egy félévet töltöttünk „normális” oktatásban, az volt a mélyvíz igazából. Csupa kedves, barátságos vízi lénnyel találkoztam itt, ha folytathatom a metaforát, s nem érzem, hogy lent maradtam volna, valahogy kikecmeregtem a felszínre, de még – úgy érzem – nincs meg a part, ami felé indulhatnék. Nagyban tart a megismerési-tanulási folyamat, amiben igyekszem tájékozódni minden felé, hogy megtaláljon olyan, ami igazán érdekel, és ami mellett elköteleződnék jó időre. Ugyanakkor az, hogy művészeti titkár lettem a Csiky Gergely Állami Magyar Színháznál, szintén sok új tapasztalatot adott. Itt főleg a művészeink és külsős művészek ügyeivel, műsorszervezéssel és online kommunikációval foglalkozom, de azt gondolom és remélem, hogy az utam majd a kreatív feladatok felé is vihet, dramaturgiával foglalkoznék szívesen. 

Húzd rá! szabadtéri előadás a temesvári Iulius Mall-nál. Fotó: Petru Cojocaru

Érzem, hogy minden érdekel, de ebben a pillanatban van-e olyan konkrét társulat, ötlet, ami vonz?

Az egyik itteni bábszínésszel elkezdtünk készíteni egy projektet, érdekes, hogy ez is olyasmi, mint az én drámám, egy idős házaspárról szól. Nagyon örültem ennek, azt hiszem, jelenleg a kevés szereplős projektek érdekelnek eszméletlenül, mintha ezek könnyebben tudnának személyesek lenni, mint ami nagy alkotócsapattal készül. Szóval mindig érdekes nekem egy előadásban, ha az alapanyag egy adott ember számára fontos eseményből vagy karakterből bomlik ki, ez az emberi vonal izgat leginkább a színházcsinálásban. Személyesnek lehet nevezni az osztállyal közös munkáinkat is, de talán még szűkítenék a csapaton, és most ebben a projektben látom ennek a lehetőségét.

És mi jelenik meg előtted, ha azt mondom, hogy tiéd a színpad, és magad vidd színre? Hogy nézne ez ki, mit emelnél be az előadásba magadból? 

Nem is tudom, hogy valaha gondoltam-e ilyesmire. Azt hiszem, egy elénekelt történet lenne arról, hogy egy lány valamilyen lakatos kapu mögött él le rengeteg évet az életéből, aztán hirtelen hozna egy… mivel lehet egy lakatot széttörni? Hozna egy láncfűrészt például, és kinyílna a kapu. Ahogy megtaláltam a színházat, hatalmas változást hozott az életemben, ezt most nagyon elevenen látom magam előtt. Az énekes forma pedig azért lenne, mert nem beszélek sokat, helyette énekelek. Attól van még hangom szerintem, mert tényleg keveset szoktam beszélni általában. Az, hogy énekelek, sok bátorságot adott ahhoz, hogy a láncfűrészt elővegyem, ezen keresztül tudtam barátokat szerezni. Szóval ez egy vagány musicales előadás lehetne arról, hogy valaki, aki sokáig egyedül volt, elkezdett nyitni a világ felé.

„Csak egy lazább selfie”. Fotó: Fazakas Tímea