„Egy atomrobbanást is” – Tóth Zsófiával Frumen Gergő beszélgetett

Borítókép: Sós Beáta

Tóth Zsófiával egy kellemes áprilisi estén beszélgettünk. Ő Nagyváradról, én pedig Szatmárnémetiből „jelentkeztem be” a virtuális találkozóhelyre. Láttuk és hallottuk egymást, és talán úgy tűnt, hogy teljesen megszokott módja ez a találkozásnak. Ez az interjú mégis abban a sürgető reményben született, hogy hamarosan véget ér ez az átmeneti korszak…

Hogy éled meg ezt a karanténokkal, leállásokkal teli időszakot? Hasznos ez az idő?

Hát nézd… Egy ideig azt hittem hogy az volt, meg nyilván még most is hasznos lehet. Attól is függ, hogy milyen állapotban kap el. Nem vagyok kétségbeesve. Már. De voltam, egy picit.

Amikor dolgozni lehet, az nekem olyan, mint a drog. A színház a színészeknek szerintem egyszerre  terápia és függőség, ez az egész covidos helyzet meg olyan, mintha elvonóra küldtek volna minket. 

Van valami rutinod, ami meg tud nyugtatni, ami biztonságot ad?

Az írás és a zenélés.

Színházi dolgokat írsz?

Próbálkoztam drámaírással, de az nem feltétlenül az én műfajom. Verseket írok inkább. Igyekszem magam mentálisan arrafelé terelgetni, hogy ne görcsöljek egyfolytában azon, hogy mi lesz. Ebben a helyzetben ennek amúgy sincs sok értelme. Úgyhogy írok, amikor nagyon szorít. Meg akkor is, amikor nem. Ha éppen valami jó jut eszembe, vagy valami frappáns. De lényegében most egyik napról a másikra élek, és próbálok erős maradni ebben az egészben. Nem elfogyni benne. Mert könnyű préda a művész, azt hiszem.

Téged elkapott ez az online színházi vonal? 

Januárban mutattuk be a Playing with ourselves című online előadást, Oproiu Nicolette rendezésében. Ez egy eléggé internacionális produkció volt, testképzavarokkal és egyéb „női témákkal” a fókuszban. Nekem angol nyelvű szövegeim voltak, de volt, aki magyarul, románul, törökül vagy litvánul szólalt meg – angol felirattal. Az például vagány meló volt. Persze én is gondolkozom, hogy miket lehetne csinálni, de ezen kívül nem nagyon indultam el az online vonalon. 

Milyen volt dolgozni ezzel a nemzetközi csapattal?

Nem igazán voltak közös jelenetek. Tartottunk online megbeszéléseket, ahol reflektáltunk arra, amit a másiktól láttunk, de lényegében egyéni munka volt, ami a végén állt össze egy nagy történetté. Szóval láttuk, hogy a másik mit csinál, de közben félig-meddig magányos munka volt, mert nem együtt dolgoztuk ki a jeleneteinket.

Hasznosak ezek az online színházi próbálkozások?

Biztosan. Meg őszintén, ebben a helyzetben, amiben most vagyunk, meg kell találni az alternatív utakat. Egyébként is nehéz ebben a szakmában kezdőnek lenni, és ez a pandémia még rátesz egy lapáttal, úgyhogy keresgélni kell. Van benne potenciál, mert lennie kell potenciálnak benne, valahogy ezt érzem. Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a pandémia után az online színházi formák is, valahogy minden társulat repertoárjába beépülnek majd.

Ha most visszagondolsz a kezdeti időkre az egyetemen, az akkori álmaidra, céljaidra, esetleg idealizmusodra, mi változott?

Húha… valahogy úgy éreztem, hogy valami lesz. Csak játszhassak. Csak dolgozhassak. Érdekel például a zenés színház, de nem csinálnám csak azt… Nem voltak ilyen konkrét álmaim és terveim, inkább csak annyi, hogy mindig legyen valami, hogy menjek előre, hogy dolgozzak, fejlődjek.

Volt olyan az eddigi színházi életedben, amire azt mondtad, hogy „ez most jól esett”, vagy hogy „ebből tanultam, ezt viszem magammal”?

Igazából minden próbafolyamat, amiben benne voltam, tanulságos volt. Egyre inkább érdekel minden, ami nem könnyű, közben meg van egy hatalmas ellentmondás abban, amit mondok, mert valójában egyik sem könnyű. Az egyetemen többnyire a felső státuszú szerepek találtak meg, és úgy tűnt, mintha ezeket könnyebben is húznám magamra. De lényegében minden kihívás. Utolsó éven Tompa Klárival leginkább a Liliom Muskátnéjával kellett foglalkoznom, és az sem volt egyszerűbb feladat, mint a Cselédek Keresztes Attila rendezésében.

Viszont azt, hogy ezt a mostani helyzetet hogyan kéne értékelni, nem tanuljuk meg. Hogy mit kezdjek magammal, amikor nincs, vagy amikor kevés? Hogy hogyan ne fogyjak el ebben a szituációban, ha ennyire a részemnek érzem ezt az egészet…

Sebestyén Aba rendezésében dolgoztál a Yorick Stúdióban.

Igen, az Eltűntek volt az első igazi, egyetemen kívüli szakmai tapasztalatom. Az első nagy lépés…

Abból mit viszel magaddal?

Ez nem egyszerű kérdés. Közben meg az a helyzet, hogy a mesteris disszertációmat is ebből írom…

Különböző korú és különböző korokban élő alakokat kellett megformálnod ebben az előadásban.

Igen, de mivel Tompa Klári osztályában voltam, ez nem volt számomra ismeretlen terep. Talán az jelentett nagyobb kihívást, hogy néhány ennyire közeli történelmi eseményt kellett feldolgoznunk. A Ceaușescu időszak, a szászok deportálása… A dolgozatomban is ezzel foglalkozom, hogy az egyes karakterek megformálásában hogyan válhatnak fontossá ezek a háttérinformációk. Tudod, van az a pillanat, amikor egy előadás olyan, hogy felébredsz reggel ötkor és akkor is lenyomod A-tól Z-ig. Valahogy nekem az Eltűntek már ilyen: otthonos.

Mi az, ami életben tart? Ami hajt ezen a pályán?

Az, hogy letehetem magamat három-öt-nyolc órára a sarokba és valaki más lehetek. Totális klisé, de az ember gyerekként hatvanötezer hivatást talál ki magának, színészként viszont valamilyen szinten mindet megkaphatod. Azt hiszem, most is az hiányzik a legjobban, hogy azzal foglalkozzam, akinek egy előadásban lennem kell, és ne saját magammal. 

Milyen az ideális partner a színpadon?

Figyelni kell egymásra. Ha az egyikünk nem elég figyelmes, vagy valamit másképp gondol, az frusztrálhatja a másikat. Az ideális partner számomra talán az, aki kommunikál. Szerintem a legtöbb probléma abból születhet, hogy nem beszélünk, és – legalábbis az én tapasztalataim szerint – a színpadi munka akkor működik, ha félre tudjuk tenni magunkat és kommunikálunk. Nekem például azon kellett sokat dolgozni, hogy a saját egómat félretegyem és hogy meghalljam a másikat is. Ilyen szempontból arra is gondolok a figyelem kapcsán, hogy én hogyan lehetek ideális partner.

Milyen színház érdekel?

Színészként, vagy nézőként?

Ez összekapcsolódhat…

Az, ami elfelejtteti velem, hogy színházban ülök. Kicsit mintha egy testen kívüli élményt élne át az ember, és ez bármilyen műfajú lehet.

Volt ilyen élményed, az utóbbi években?

Majdnem minden előadást nézve – részben – tapasztalok ilyet, de az az igazság, hogy ha ez a kérdés felmerül, mindig a Szigligeti Társulat A mi osztályunk című előadása jut eszembe, Anca Bradu rendezésében. Az valahogy leírhatatlan számomra, ebből a távlatból már nem is tudnám pontosan meghatározni, hogy miért.

Van azért némi párhuzam az Eltűntekkel. Hasonló a történet, történetek és a történelem viszonya…

Igen, és mindkettő monológokra épül. De igen, ez érdekes, mert közben meg egyáltalán nem a kedvenceim a történelmi előadások.

Szerinted a színház túléli a 21. századot?

A színház mindent túlél. Egy atomrobbanást is. Mindent.

Miért, mi a titka?

Az eseményszerűsége. Ez persze a mozinál is megvan, hogy az emberek összegyűlnek közösen megnézni egy történetet, de a színházban minden ott és akkor születik meg, és levegőt sem tudsz venni és köhögni sem mersz, nehogy belezavarj a dologba. És ez szerintem mindkét oldalra érvényes: nézőre és színészre, hogy egy karnyújtásnyira tőlünk hús-vér emberek változnak át, vagy hatnak vissza a játékunkra. Egymást formáljuk.