Kövesdi Krisztina: „Menjenek haza és kérjenek bocsánatot a gyerekeiktől”
Románia 100, Váróterem Projekt, Kolozsvár
Borítókép: Bethlendi Tamás
Románia 2018-ban ünnepelte megalakulásának századik évfordulóját. A centenáriumnak köszönhetően azt gondolhatnánk, ennek apropóján készítette a kolozsvári Váróterem Projekt a Románia 100 című előadást. Valójában azonban a jubileum egy ideális alkalom, hogy átgondoljuk, hogyan hat az elmúlt száz év a jelenünkre, illetve beszéljünk olyan témákról, mint az egyén és a közösség kapcsolata, az elvándorlás, a román-magyar együttélés, vagy a múlttal való szembenézés – legyen az személyes, vagy épp társadalmi. Az előadás mégis az összes lehetséges címet ledobta magáról és a „Románia 100” munkacím végérvényesen ráégett.[1]
Lovassy Cseh Tamás (elcsété) – aki a szövegírásért és a rendezésért is felel – úgy fogalmazott: „Miközben aktuális és húsba vágó közösségi és politikai kérdéseket feszegetünk, mégis arra törekszünk, hogy elsősorban egyéni sorsokat mutassunk be.”[2] A kollektív problémák a színpadon olyan hétköznapi emberek életében köszönnek vissza, akiket mi is mindannyian jól ismerünk: minta- és kevésbé mintacsaládok, gyerekek, művészlelkek, közéleti szereplők. Életútjuk, döntéseik befolyással bírnak a csoportokra, amelyekben a mindennapjaikat élik: a társadalmukra éppúgy, mint a mikroközösségeikre.
A szereplők küzdenek a generációs különbségekkel, a kisvárosi léttel, szembe kell nézniük családi és magánéleti, illetve kollektív problémákkal. Mert kíméletlen a tény, de felelősséggel tartozunk saját magunkért, ugyanakkor a közösségeinkért is. Talán mindannyiunknak ismerős ez a dilemma, mindannyiunknak lenne oka odaállni a közvetlen környezete elé, és kérni a bocsánatukat. Vagy letudhatunk-e minden ünnepséget ugyanazzal a jól ismert Reményik Sándor verssel? Belefér, hogy otthagyjam a családom és megszökjek „szakmailag kiteljesedni”? Újabb és újabb kényelmetlen kérdések kerülnek a felszínre, amiket a hétköznapokban inkább fel sem teszünk.
Az előadásban felvetődött számos problémát lehetetlen lenne mind részletesen kifejteni és végigkövetni egy és negyed órában. Szembesít azonban azzal, ahogy a privát történetek összefonódnak a nagy, társadalmi kérdésekkel, ahogy egyéni sorsok mennek tönkre politikai, kollektív problémák miatt.
Lovassy Cseh Tamás mellett dramaturgként Kovács Emese, fordítóként Bertóti Johanna, jelmez-, díszlet- és látványtervezőként pedig Gábor Zsófia dolgozott az előadáson.
A színpad elején valódi földből kialakított rész kapott helyet, ezzel a látvánnyal indul az előadás. Az emlékképek között újra és újra felbukkanó nárciszok, a kert gondozása és szeretete, a föld látványa miatt folyton a fejünkben motoszkál a kérdés, hogy mit jelent számunkra a föld, ahová születtünk, ami tulajdonképpen a miénk. Ezt a külső részt egy nagy nejlon választja el a színpad hátsó részétől, ami elhúzott állapotában csak sejteti a mögötte lévő világot. Akárcsak a privát és publikus tereink: el vannak ugyan választva, de mégsem tudjuk kizárni teljesen egyikből a másikat.
A szöveg maga is használja a kétnyelvűséget: az egyik hangsúlyos jelenet, a televíziós vita, román nyelven folyik, ahogy az egyik szereplő is többnyire román nyelven szólal meg. Ez a jelenet egyébként más szempontból is izgalmas, hiszen a televíziós forma különlegesen hat a színházi térben. Az előadás címével azonos elnevezésű műsorban egyre elharapódzó vita ékes példája egy gyakran előforduló problémának, a kommunikációképtelenségnek: amikor a törekvések ellenére nem párbeszéd, hanem egyfajta egymás melletti elbeszélés valósul meg.
A magyarországi befolyást a sokszor emlegetett zalaegerszegiek jelképezik, akik hol a kertek alatt futva, hol mások ágyában bukkannak fel az ezelőtt nyugodt kisvárosban. Mégsem látjuk őket teljes valójukban a színpadon, csupán egyfajta fenyegető mumusként újra és újra szóbakerülnek. Jelenlétük azonban nem mindenkinek jelent zavaró tényezőt, hiszen az igazgató nem képzelhetné el az iskola felújítását és bővítését nélkülük.
A szerepeket Mostis Gergő, Sebők Maja, Imecs-Magdó Levente, Pál Emőke és Csepei Zsolt játsszák. Az előadásban a társulathoz csatlakozott négy középiskolás diák zenél: Sárosi Áron, Jenei Deborah, Ballai Álmos és Jakab Ádám. A két előbbi szereplője is az előadásnak, játékukkal élessé válnak a generációs különbségekkel foglalkozó jelenetek: a jövő az ő kezükben van, elkövethetjük velük a hibákat, amelyeket velünk is elkövettek?
A zene többször is a legfeszültebb perceket akasztja meg, elvágva ezzel a lehetőséget, hogy feloldást nyerjünk. Ugyanakkor ezáltal van módunk kiszakadni az előadás jelenéből és így az átélésből is. A jelenetekhez szövegükben is passzoló népzenei betétek tehát sokszor tudnak ellenpontként működni a zaklatott pillanatokban.
Az előadás által felvetett számos kérdésre nincsenek biztos válaszok. De elindíthat bennünk folyamatokat és diskurzusokat, szembeállíthat olyan problémákkal, amelyekkel dolgoznia kell az egyénnek. Hiszen hogyan funkcionálhatna normálisan egy közösség, amelynek tagjai nincsenek rendben? Mit tehetünk ez ügyben? Az már rajtunk áll, hogy egyetértünk-e Eszter utolsó jelentében elhangzott kijelentésével: „Nagyon szeressék magukat. Ennél többet már úgysem tehetünk.” De az biztos, hogy szembesít a felelősséggel, amivel egyaránt tartozunk saját magunknak és a közösségnek, amik gyakran nem fedik egymást.
——————————
Románia 100. Váróterem Projekt, Kolozsvár. A bemutató dátuma és helyszíne: 2019. január 29, ZUG. Író és rendező: Lovassy Cseh Tamás /elcsété/; Dramaturg: Kovács Emese; Díszlet- és jelmeztervező: Gábor Zsófi; Zene: Ballai Álmos (gitár), Jakab Ádám (basszusgitár), Jenei Deborah (ének), Sárosi Áron (hegedű); Fordító: Bertóti Johanna; Technika: Sipos Júlia; Munkatársak: Rácz Endre, Imecs Tamás, Rend Orsolya. Szereplők: Mostis Gergő, Sebők Maja, Sárosi Áron, Jenei Deborah, Imecs-Magdó Levente, Pál Emőke, Csepei Zsolt
[1]Forrás: https://agnusradio.ro/aktualis-varoterem-projekt-romania-100/
[2]Forrás: https://www.maszol.ro/index.php/kultura/107230-romania-100-uj-centenariumi-bemutatoval-inditja-az-evet-a-kolozsvari-varoterem-projekt