„A művészetnek szabad szellemre van szüksége”   – Novák Eszterrel Biró Árpád Levente beszélgetett

„A művészetnek szabad szellemre van szüksége” – Novák Eszterrel Biró Árpád Levente beszélgetett

Beszélgetés Novák Eszter rendezővel, a Szigligeti Társulat művészeti vezetőjével 
A Játéktér 2021. tavaszi számából
Borítókép: Vigh László Miklós

Az elmúlt évben komoly kihívásokkal néztünk szembe. Lassan egy éve a koronavírus-járvány határozza meg mindennapjainkat. Hogyan változtatta meg a te és általad a Szigligeti Társulat, valamint az egyetemi évfolyamod életritmusát a pandémia? 

Már pár hónapja azon gondolkodom, hogy mi az, ami az emberiség történetében ennyire egyértelműen érintette még szinte a társadalom egészét… Az, hogy szinte egyik napról a másikra rákényszerültünk, hogy online kapcsolódjunk egymáshoz, nyilván bennünket, a színházi vagy tanítási környezetben dolgozókat sokkal érzékenyebben érint. Igazából nagyon jó találmány ez, rettentő sok dolgot el lehet végezni így, de valójában online sem színészmesterséget oktatni, sem színházat csinálni nem lehet. Nagyon leleményesnek kellett lennünk. Nagyváradon  erős kihívás volt már tavaszi időszakban, hogy tulajdonképpen azért is akartunk dolgozni folyamatosan, hogy biztosítsuk a fizetését a társulatainknak. Szerintem sok szép dolgot kitaláltunk együtt, de nincsen köztünk ember, aki nem várta iszonyúan, hogy ki lehessen szabadulni. Rettentően idegrendszer-próbáló a folyamatos A, B, C, D tervek elkészítése, nagyon sok improvizációra kényszerülünk emiatt. Azt mondhatom, hogy igazán csúcsra jártattuk azt az időt, amikor dolgozni lehetett. Le a kalappal a társulat előtt is, akik végül is végigdolgozták az egész nyarat. Szerencsénk volt, hogy a Hamlet-bemutatót meg tudtuk csinálni Gyulán, és Botos Bálint is rendezett egy előadást Főnixterv címmel. Ugyanakkor nagyon átváltoztatta a közönségez való viszonyunkat ez az egy év, ami megrázó, és biztos vagyok benne, hogy ennek a veszteségeit sokáig fogjuk nyögni. 

Milyen veszteségekre gondolsz? 

Arra, hogy Nagyváradon hagyományosan, de a kolozsvárit és a temesvárit kivéve talán minden határon túli magyar színházban, a bérletes közönség a színház törzsközönsége. A járványhelyzet kiszámíthatatlansága miatt ebben az évadban nem hirdettünk bérletet, és még adósak vagyunk néhány tavalyi bérletes produkcióval is. A pandémia azt is felszínre hozta, hogy a közönségkapcsolatok terén komoly elmaradásaink vannak, nincsenek valódi eszközeink a közönség elérésére. 

Félő, hogy leszokni könnyebb a színházról, mint rá- vagy visszaszokni. Szerintem a nagy pillanat akkor fog eljönni, ha bérletet tudunk hirdetni a jövő évadra, és akkor bizony meglátjuk, hogy minden bérletes könnyen tér-e vissza. Az elmúlt hónapokban azt láttuk, hogy nem annyira egyértelmű az öröm, hogy lehet színházba jönni. Az idősek, és sokan a fiatalok közül is, félnek. A színház ugye luxus, de nem feltétlenül anyagi értelemben. Nagyváradon például nagyon olcsók a jegyek és bérletek, nem hinném, hogy bárki azért ne jönne színházba, mert nem tudja megengedni magának. De a mostani hétköznapok kiszorítják ezt a kis ajándékot az életből, hogy megengedhetem magamnak, hogy kéthavonta egyszer ott legyek a színházban egy estét. És a fiatalokról is elképzelhetőnek tartom, hogy a szokásaikat jelentős mértékben átalakította a pandémia. Túl sok lett az online elérhető előadás, esemény. Az egész életemet a színházzal töltöttem, ezért nyilván nem gondolom, hogy minden veszve van, mert hiszek abban, hogy egy közösségi térben másokkal együtt megjelenni az emberi mivoltunknak elementárisan fontos része, de úgy gondolom, nem lehet eltekinteni attól, hogy valahogy mindenki az életben maradásért, sok esetben a munkahelyéért küzd. A kultúra veszít az életben elfoglalt szerepéből, prioritásából, legalábbis ebben a kelet-európai térségben egészen biztosan. Több mint egy éve tart ez az állapot, és nem látjuk még a végét. Ez elég nagy idő ahhoz, hogy struktúrájában alakítsa át az életünket, társadalmunkat. 

A pandémia a Szigligeti Társulat fennállásának százhuszadik jubileumát is felülírta…

Október 16-án a csodával határos módon még meg tudtuk tartani a Hamlet nagyváradi díszbemutatóját, aztán két hónapra ismét bezártak minket. Nem tudtunk az eseményhez méltó ünneplést szervezni, már csak azért sem, mert az új megyei vezetés a kulturális intézményekben kezdte a spórolást és leépítéseket. Ez el is feledtette velünk, hogy ünnepelnünk kellene, mert hogyan is tudnánk ünnepelni, ha azt számolgatjuk, hogy hány állást tudunk megmenteni. 36 embertől kellett megválni, ez a leépítés rendkívül traumatikus, de mivel nem a pandémia előtti üzemmenetben dolgozunk, még nem érzékeljük igazán a szakmai hatásait. Ugyanakkor Nosz Botond kollégánk elvesztése túlmutat azon, hogy egy fiatalembert, akit mindannyian nagyon szerettünk, és a munkáját nagyra becsültük, elvesztettünk. Ő volt az, aki a pincétől a padlásig értett a színházhoz, aki nélkül a tavaly befejezett technikai felújításunk nem tudott volna létrejönni. Nagyobb a gyász, mint az öröm. Majd, ha kapunk egy kis levegőt, megünnepeljük a 121 és felet. 

Sokszor elmondtad, hogy amikor öt évvel ezelőtt elvállaltad a Szigligeti Társulat művészeti vezetését, az volt az egyik legfontosabb célod, hogy javíts a színészek alulterheltségén. Hogy látod, merre tart a társulat? 

A színésznek gyakorolni kell a színészetet. Hiába tehetséges valaki, nem tud jó színész lenni az, aki egy évben öt percet kap a színpadon, mert egyszerűen berozsdásodik. Ez olyan, mint a sport vagy a hangszeres művészet. Erre az emberek nem szoktak gondolni. Nekem könnyű dolgom volt olyan értelemben, hogy amikor megjöttem, megnyitottuk a Szigligeti Stúdiót, és nemcsak próbatermeket nyertünk, hanem először egy, majd kettő, majd három előadóteret, szinte csak a folyosón nem csináltunk színházat. Sokat számított, hogy a nagyon kevés nagyszínpadi napot és bemutatót ki tudtam egyenlíteni a stúdióbemutatókkal. Most, hogy a Szigligeti Stúdiót is elveszítjük a Sonnenfeld-palota felújítási munkálatai miatt, nagy gondot okoz majd, hogy hogyan és hol szervezzük meg életünket, hiszen a fenntartó által rendelkezésünkre bocsátott terek nem elegendőek ahhoz, hogy a két színház összesen hat társulata a képességeinek megfelelően legyen foglalkoztatva. Nem mondom, hogy nincs tartozásom a társulatépítés terén, mert a színészek foglalkoztatása nem tud teljesen kiegyenlített lenni. Ennek oka a társulat sokfélesége mind korosztály, mind szerepkör, mind gondolkodásmód tekintetében. Azért sokkal kiegyenlítettebb a terhelés, és úgy érzem, sokan vannak, akiknek megmutatkozhattak rejtett képességei. Végső soron nem vagyok elégedetlen, mert úgy gondolom, hogy szeretnek ide jönni a rendezők; nem tapasztalom, hogy bánatosan mennek el, és örömmel, nyitottsággal térnek vissza. A szakma és a kritika is elkezdte ezt a munkát elismerni, vannak fesztiválszereplések, meghívások, díjak, születnek rólunk írások, felkerültünk tehát egy térképre.

Amikor egy színház tevékenységéről beszélünk, viszonylag ritkán esik szó arról, hogy a társulat- és repertoárépítéssel párhuzamosan hogyan fejlődik a színház közönsége. Mik a tapasztalataid ezen a téren a nagyváradi közönséggel kapcsolatban? 

Ez igen összetett kérdés. Mindenekelőtt azzal kezdeném, hogy amikor színházi nevelési programokat indítunk, akkor nem a magunk közönségét neveljük. A fiatalok közül, akik középiskolás éveikben rendszeres színházba járók, vagy a támogatói körünkbe tartoznak, nagyon kevesen fognak Nagyváradon maradni. Másrészt, a színház megítélése, a hozzá való viszonyulás attól is függ, hogy a város hangadó emberei vagy a politika épp pártolja-e a színházat, vagy sem. Harmadrészt, van egy egyre terjedő jelenség, a kíváncsiság hiánya. Igyekszem a különböző ízlésekre választ találni, de amikor a kíváncsiság hiányával szembesülök, azzal nem tudok mit kezdeni. Persze igazságtalanok volnánk, ha a közönségnek arról a részéről nem beszélnénk, akiktől pozitív visszajelzéseket kapunk. Fontos viszont, hogy azzal nem találkozom, hogy bárki megkérdőjelezné a társulatban zajló munka igényességét. Jó volna a jövőben a legelfoglaltabb középgenerációkat is jobban megszólítani. 

Mindezeket összevetve, mit gondolsz, milyen arculata van most a Szigligeti Színháznak? 

Nincs még igazi, erős arculata a színháznak. Talán nem is tud lenni.  Amikor elvállaltam, hogy művészeti vezető legyek, tudomásul vettem, hogy ez egy megyei színház, aminek a repertoárral és műsorkínálattal igenis ki kell szolgálnia a környező kisebb településeket. Ha 15–20 évvel fiatalabban vállalok el egy ilyen helyzetet, lehet kicsit vadabb, kíméletlenebb lettem volna – bizonyára sokan lemorzsolódtak volna a társulatból. Nekem pont más volt a célom. 

Nem éreztem azt, hogy Nagyváradon ez egy járható út: csak a fesztiváloknak dolgozni vagy a szakma megítélésének. Viszont a közös gondolkodás kialakítása a társulatban viszonylag sikeres az elmúlt öt évben, egységes, és valamilyen – legalábbis a számok és a visszajelzések zöme alapján vélhetően jó – irányba hat.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem osztályvezető tanáraként és oktatási rektorhelyettesként is közvetlenül érintett vagy a magyar színházi szakmát az utóbbi években leginkább megrengető és megosztó folyamatban. Az SZFE modellváltásával kapcsolatban azt hihettük, hogy ez a magyarországi szakma belügye, aztán, amikor az erdélyi színházcsinálók szolidaritási nyilatkozata napvilágot látott, világossá vált számunkra, hogy a téma, illetve a téma kapcsán felmerülő feszültségek mennyire részei lettek az erdélyi magyar köztudatnak és közbeszédnek. Számítottál erre? 

Részben számítottam rá. Az első arculcsapás ezzel kapcsolatban az volt, amikor a marosvásárhelyi származású hallgatóm megmutatta, hogy az egyébként megrendítően szép, magyarságtudatról, művészi szabadságról, az SZFE-n tanultakról szóló, facebookos bejegyzése alá milyen durva hozzászólások érkeztek a saját ismerőseitől. Harminc éve vagyok jogviszonyban a színművészetivel, ebből az első öt évben hallgató voltam, ötödévesen már tanársegédként dolgoztam, és az ezt követő huszonöt évben, azóta is ott tanítok: magától értetődő volt, hogy én ebbe bele fogok állni. Amikor a modellváltás kérdése napirendre került, volt Czvikker Katival (a Szigligeti Színház főigazgatója – szerk. megj.) egy beszélgetésünk, ahol nyilvánvalóvá tettem számára, hogy abban a pillanatban, amikor úgy ítéli meg, hogy a nagyváradi színháznak ebből bármi baja származhat, én egy nap alatt lemondok a művészeti vezetésről. Amikor a szolidaritási nyilatkozat a mi társulatunkhoz is elért, sejtettem, hogy botrány lesz Nagyváradon. Feljelentettek, hogy aláírást gyűjtök, holott sohasem tennék ilyet. Azon mindig meglepődöm, hogy öt és fél év alatt nem sikerült az embernek legalább a tisztességét bizonyítani… De nagyon sok támogatást kapok tőle is, a társulat nagy részétől is. 

Az SZFE-ügy olyan volt, mint a lakmuszpapír: minden indulat, ami a szakmában van, ami már nem is az SZFE-vel kapcsolatos, a felszínre tört. Letaglózott, hogy ennyire élesek Erdély-szerte is a reakciók, de ha jól meggondolod, az elmúlt öt évben a közbeszéd, a Facebookon folytatott szócsatározások, a médiában történő felszólalások hangneme tűrhetetlenné vált. Az, hogy a liberális szitokszóvá vált, igazi mély ostobaság. Nem lehet a liberalizmust összekeverni a liberális, tehát a szabad szellemmel. A művészetnek pedig szabad szellemre van szüksége, végtelen nyitottságra és minden szempont beengedésére… Ha a hatalom megengedi magának, hogy megengedhetetlen módon minősítsen másokat, miért ne engedhetné meg mindenki más is? Már előtte is sokat törtem a fejem, és most csak felerősödött bennem a kérdés, hogy ebben az irdatlan káoszban van-e nekem, mi lehet nekem egyáltalán a mondanivalóm? 

Fotó: Vigh László Miklós

Erről eszembe jut A mizantróp című előadásod, amit Nagyváradon rendeztél. Akkor is hasonló lelkiállapotból szemlélted a világot. 

Igen, az ennek a helyzetnek az előszele volt. Abban az előadásban, legalábbis a szándékban, benne voltak a nagyváradi rossz élményeim is. De A mizantróp most már nagyon lightos dolog volna annak a kifejezésére, amit érzek… Kicsit olyan, mint amikor a Hairt, a fiatalságom meghatározó filmjét húsz évvel később újranéztük. Annyi év távlatában megrendített, hogy milyen szép, tiszta, rendezett világról szól a film, ahol egyértelműek az állítások. Van háború, elutasítjuk a háborút, van személyes szabadság, minden embernek jár a saját identitása, mindenki a saját gondolatait képviselheti. Mosolyogtam rajta, mert nem állja meg a helyét, annyival ádázabb lett a világ. És végtelenül egyszerűsítő. Egyfajta válságban vagyok, nagy csalódásban és kíváncsian várom, hogy abban az életkorban, amiben én vagyok, ki tud-e forrni valami ebből a válságból. Ehhez az is hozzátartozik, hogy úgy érzem, vissza kell térnünk ahhoz, hogy tartalmasabbak legyenek a beszélgetéseink. 

Az interjú készítése óta eltelt pár hét, az ismert események fényében a beszélgetésünket pedig ki kell egészítenem egy kérdéssel. Nehéz úgy tartalmas párbeszédet folytatni, hogy a hatalom nem kezeli partnerként a beszélgetőtársait. Ez történt a Regina Maria Színház művészeivel is, akikkel a Bihar Megyei Tanács elnöke úgy közölte rövid és közép távú terveit, köztük egy sor olyan intézkedést, amely az állandó társulatok felszámolását célozza, hogy közben nem hallgatta meg érveiket. Mit gondolsz ezekről a tervekről? 

A politikai hatalom mindig az öröklétnek próbál nagyravágyó terveket faragni. Minél inkább meg van győződve arról, hogy jót tesz a környezetének, annál veszélyesebb.  Intézmények összevonása részben csak az előadó-művészetben járatlan és hozzá nem értő számára tűnhet logikusnak, másrészt csak akkor lehet gazdaságos, ha jelentős létszámcsökkentéssel jár. Ezt a lehetőséget akarja a megyei önkormányzat a határozatlan idejű szerződések megszüntetésével előkészíteni. Ha egy város nem kínál életpályamodellt a művészeinek, egyértelműen elsorvasztja azt a kultúrát, ami szervesen kellene együtt fejlődjön a lakossággal. Saját kultúra, saját színház jár a román és a magyar közönségnek is – már régen bevettem volna a világ minden alkotmányába a színházat mint alanyi jogot. 

 A projekt- és produkciós alapú kultúraszervezés hangzatos dolog, de részben ellenőrizhetetlen a színvonal, részben nyilvánvalóan a szórakoztatóipar felé tereli az elvárásokat. Az az igazság, hogy nem is hiszem, hogy akkora piaca lehetne Bihar megyében az ilyesféle produkcióknak, hogy megérje. És bizony a turizmus számára sem lesz nagyobb vonzerő. És megszűnnek a valóságos közönségkapcsolatok, az ifjúsági nevelő programok, a valós igényekre a válaszkeresés. Nem sorolom. 

120 évvel ezelőtt egy város polgárai – köztük azok a magyar zsidó családok, akiknek a leszármazottait, húszezer embert elpusztítottak a második világháborúban – tudták azt, hogy egy város önbecsülése, identitása magasabbra értékelődik, ha van önálló színháza, ezért nem sajnálták saját pénzüket sem, hogy egy év alatt felépíttessék a régió egyik legszebb színházát, és állandó társulatot szerződtessenek. Okosabbak, felelősségteljesebbek vagyunk-e őnáluk? Vagy tanulhatnánk-e valamit tőlük?  Meggyőződésem, hogy a megyei tanácselnök tervei nem etnikai jellegűek, mégis katasztrofális hatással lehetnek a Bihar megyei magyar lakosság kulturális ellátottságára és identitására. Nem volna szabad hagyni.