Kricsfalusi Beatrix: Az igazság előállításának performatív technikái. Arne Vogelgesang TRUTHIFICTION című lecture performance-áról

Kricsfalusi Beatrix: Az igazság előállításának performatív technikái. Arne Vogelgesang TRUTHIFICTION című lecture performance-áról

2021-08-30 · by · in ,

„Mi is tehát az igazság? Metaforák, metonímiák, antropomorfizmusok át- meg átrendeződő serege, azaz röviden: emberi viszonylatok összessége, melyeket valaha poetikusan és retorikusan felfokoztak, felékesítettek és átvitt értelemmel ruháztak föl, s amelyek utóbb a hosszú használat folytán szilárdnak, kanonikusnak és kötelezőnek tűntek föl egy-egy nép előtt: az igazságok illúziók, amelyekről elfelejtettük, hogy illúziók, metaforák, amelyek megkopván elveszítették érzéki erejüket, képüket veszített pénzérmék, amelyek immár egyszerű fémek csupán, s nem csengő pénzdarabok.”[1]
Friedrich Nietzsche 

„A színházat bármelyik oldal használhatja, bármilyen politikai célra. Lehet a propaganda […], vagy az ellenállás eszköze. De éppannyira használható menekülésre vagy megkönnyebbülésre. Minden formának megvan a maga elvi alapja és érvényessége. A színház nem tiszta. Nem menekülhet el az aggályos dolgok vagy etikai dilemmák elől. A színház ezeket magában foglalja. Mindig.”[2]
Michael Balfour

„Az elkötelezettség nem művészeti kategória.”[3]
Jacques Rancière

Az európai színház önértéséhez elválaszthatatlanul hozzátartozik a (be)látáshoz, a tudáshoz, végső soron az igazsághoz fűződő szoros, etimológiailag is igazolható viszonya, amelyet a németben – számos más nyelvhez hasonlóan – máig őriz a Theater és a Theorie szavak közelsége. Ez az elrugaszkodási pontja Arne Vogelgesang élőben streamelt lecture performance-ának is, amelyben az úgynevezett „igazságmozgalom”[4] (truthers, truth activists) önszínreviteli és szerveződési stratégiáit vizsgálja. A TRUTHIFICTION[5] az interneten fellelhető anyagok (elsősorban zeneszámok, videoklipek, Telegram-csatornákon közzétett dokumentumok, mémek, demonstrációkról és egyéb köztéri intervenciókról készült videofelvételek) elemzésén keresztül mutatja be azokat a performatív stratégiákat, melyekkel a magukat „igazságharcosoknak” nevező szélsőjobboldali propagandisták előállítják a saját „alternatív igazságukat”, és ezáltal tudásválságot idéznek elő. A lecture peformance négy részből áll, melyek mindegyike egy címként használt kulcsfogalom (1. Wahrheit [Igazság], 2. Freiheit/FFFreiheit [Szabadság], 3. Schwarze Wahrheiten [Fekete igazságok], 4. Heilung [Gyógyulás]) és egy idézet köré szerveződik. Az André Gide szavai – „Higgyetek azoknak, akik az igazságot keresik, de kételkedjetek azokban, akik már megtalálták.” – által keretezett első szekvencia áttekintést ad a tudás létrehozásának intézményeiről és módozatairól, valamint az egymással konkuráló igazságfogalmakról. Vagyis felvázolja azt a status quo-t, amelyet az Új Jobboldal interneten szerveződő propagandistái, az „igazságmozgalom” az együgyű konteóhívőktől a militáns QAnon-követőkig terjedő „harcosai” a permanens igazságkereséssel felforgatnak. E folyamat eredménye nem egyszerűen a másik cáfolása és a saját igazság terjesztése, vagy az igazság koncepciójának politizálása, hanem az igazság bármilyen fogalmának alaptalanná válása. Jelen írás keretei belül nincs mód Vogelgesang vizuális és diszkurzív értelemben egyaránt rendkívül összetett lecture performance-ának részletes elemzésére, így a továbbiakban csak annak rekonstruálására vállalkozom, hogy az „igazságmozgalom” online és offline performanszaiban hogyan instrumentalizálja a jellemzően baloldali elkötelezettségű politikai művészet esztétikai stratégiáit. A játékosítás[6] mellett ugyanis legnagyobb mértékben színházi eszközökre támaszkodnak. 

A második, Freiheit (szabadság) című részben, amelynek mottójául Heinz von Foerstertől, a második rendbéli kibernetika atyjától származó idézet szolgál („Az igazság egy hazug találmánya.”), az igazsághoz fűződő jog kontextusában szóba kerül a Jeder Mensch (mindenki, szó szerinti fordításban: minden ember) elnevezésű polgári kezdeményezés. A Jeder Mensch – a meglehetősen minimalista honlapján található információk szerint – egy közhasznú civil szervezet, amelynek jelenleg tíz meg nem nevezett tagja van (környezetvédők, jogászok és közgazdászok).[7] Az egyesület neve megegyezik Ferdinand von Schirach 2021 áprilisában megjelent, legújabb könyvének címével. Von Schirach ugyan maga nem tagja a civil szervezetnek, de a kötetből származó bevétellel támogatja annak működését.[8] A kezdeményezés célja az, hogy az Európai Unió Alapjogi Chartája kiegészüljön az alábbi hat alapvető joggal:

1. cikk – Környezet
Mindenkinek joga van ahhoz, hogy egészséges és védett környezetben éljen.
2. cikk – Digitális önmeghatározás 
Mindenkinek joga van a digitális önmeghatározáshoz. Az emberek manipulációja vagy az utánuk való kutakodás tilos. 
3. cikk – Mesterséges intelligencia
Mindenkinek joga van ahhoz, hogy az őt terhelő algoritmusok transzparens, felülvizsgálható és fair módon működjenek. A lényegi döntéseket embereknek kell meghozniuk.
4. cikk – Igazság
Mindenkinek joga van ahhoz, hogy a hivatalt viselők kijelentései megfeleljenek az igazságnak. 
5. cikk – Globalizáció
Mindenkinek joga van ahhoz, hogy számára csak olyan árucikkeket és szolgáltatásokat kínáljanak fel, amelyek előállítása és nyújtása közben tiszteletben tartották az egyetemes emberi jogokat.
6. cikk – Alapjogi panasz
Jelen Charta rendszerszintű megsértése esetén mindenki alapjogi panasszal fordulhat az Európai Unió Bíróságához.[9]

A szervezet honlapja rendkívül kevés konkrétumot tartalmaz, a hat új alapvető jogon, az ahhoz kapcsolódó néhány gyakori kérdés megválaszolásán kívül jobbára csak a médiamegjelenéseket sorjázza. Az oldalt böngészve azonnal szembeötlik a nevek hiánya: az egyesület képviseleti jogát gyakorló tisztségviselők (Alexa von Salmuth és Bijan Moini) impresszumbéli feltüntetésén túlmenően csak von Schirach nevével találkozhatunk, ami akár kétségeket is ébreszthet a nagyigényű emberjogi kezdeményezés komolyságát és szakmai megalapozottságát illetően. Ugyanakkor a nevesített autoritások és/vagy celebritások mellőzése tudatos kommunikációs eszközként is értelmezhető a minden emberre egyenlően építő kampányban, mert ha nevükkel nem is, arcukkal jó néhányan hitelesítik az aláírásgyűjtő akciót. A honlap vizuális megjelenését 24 név nélküli arckép határozza meg, amelyekre rákattintva rövid, tíz másodperces videókban buzdítanak a petíció támogatására. Minden esetben egy, a szóban forgó alapvető jogokat érintő kérdés hangzik el,[10]valamint az arra szinte kizárólagos érvénnyel adható egyetlen válasz: „mindenki” (jeder Mensch). (Vagyis a kérdések valójában retorikai kérdések, amelyek sokkal inkább állítanak, semmint kérdeznek.) 

Az arcok közül sokat jó eséllyel nevek hiányában is felismer a honlap német látogatója, tekintve, hogy a televízióból és a mozivászonról egyaránt ismert színészek is vannak köztük. Például minden idők legdrágább és legsikeresebb német televíziós sorozatának, a Babylon Berlinnek főszereplői, Liv Lisa Fries, Volker Bruch és Lars Eidinger is elköteleződtek a jó ügy népszerűsítése mellett (utóbbit talán nem túlzás korosztálya legismertebb és legelismertebb színészének nevezni). Aligha lehet véletlen, hogy Vogelgesang videójában a portrék a honlap minden újratöltésekor dinamikusan át- meg átrendeződő serege olyan mintázatban látható, amelynek első helyén Eidinger áll, akit Bruch követ. [1. képernyőkép] Előbbi a „Ki akar ellenállni?”, utóbbi a „Ki akarja tudni az igazságot?” kérdést intézi hozzánk. Volker Bruch kisfilmje az egyetlen, amely a TRUTHIFICTION-ben ténylegesen feltűnik, méghozzá úgy, hogy a videó lejátszásakor a színész szájából Arne Vogelgesang hangján halljuk a „Ki nem akarja tudni az igazságot?” kérdést, a válasz („minden ember”) csak szövegként jelenik meg előttünk, majd végül Bruch hangja biztat a petíció aláírására.[11] [2. képernyőkép]

1. képernyőkép
2. képernyőképkép

A videó Vogelgesang általi live reenactmentje ezen a ponton megbolygatja a Jeder Mensch kampányának egyszerű retorikai kérdésekre építő kommunikációs stratégiáját. Bár az eredeti és a másolat különbségét teljes bizonyossággal csak az alapjogi kezdeményezést népszerűsítő kisfilmeket ismerők észlelhetik, a „Ki nem akarja tudni az igazságot?” kérdést követően a képernyőn válaszként feltűnő „mindenki” korántsem kézenfekvő volta másokat is gondolkodóba ejthet. A kép és a hang, a mondottak és a hallottak között a szemünk láttára és a fülünk hallatára mindenféle kommentár nélkül megnyíló szakadék végső soron megzavarja a beszélő személye és az általa képviselt üzenet között a hitelesség és az igazság vonatkozásában tételezett folytonosságot (hiszen az ilyen kampányok alapvetése szerint az üzenetet a beszélő személye hitelesíti). Az elbizonytalanodást Vogelgesang narrációja is növeli, amennyiben ezen a ponton az igazságért vívott politikai küzdelemre tereli a szót, „amelynek egyik módszere, hogy tetszés szerint, kreatívan cseréli fel a tudomány és a politika igazságfogalmait, és ezáltal a nemtudást, a tévedést és a hazugságot.” Olyannyira, hogy már maga sem biztos abban, hogy érvelése jó irányba halad, nem hangzik-e mindez „pszeudo-szatirikusan”, ezért inkább újra nekifut a szabadságról (Freiheit) szóló gondolatmenetének (immáron „FFFreiheit” fejezetcím alatt), mondván, semmiképp sem akar mindent elrontani. 

Aligha lehet véletlen, hogy a Jeder Mensch honlapján található 24 személy közül Vogelgesang épp Volker Bruch videóját emelte be lecture performance-ába. A színész – sok más kollégájához hasonlóan – gyakran vesz részt társadalmi célú közösségimédia-kampányokban, nevével és arcával hitelesíti és népszerűsíti azok célját; Instagram-oldalának tanulsága szerint a pandémia kitörése óta különösen aktívnak bizonyult e téren. Már csak ezért sem tűnhetett szokatlannak, amikor néhány héttel a Jeder Mensch indulása után, 2021. április 22-én egy allesdichtmachen elnevezésű YouTube csatornán 52 másik (film)színész mellett ő is közzétett egy rövid, egy-két perces videót.[12] A rövidfilmek esztétikája és retorikája minden esetben ugyanazt a sémát követi: a beszélő a kamerába nézve bemutatkozik, foglalkozására nézve színészként azonosítja magát, majd előad egy látszólag saját megélésen alapuló történetet az immáron egy éve tartó lezárásokkal kapcsolatban, melynek végén kéri a kormányt a korlátozó intézkedések további szigorítására. Erre utalnak a videók körül feltűnő hashtagek: #allesdichtmachen (#mindentlezárni), #niewiederaufmachen (#sohakinemnyitni), #lockdownfürimmer (#örökkélockdown). 

Volker Bruch például arról beszél, hogy fél, miközben azt is észleli, hogy félelme alábbhagy, és ettől még jobban fél. Azért akar még ennél is jobban félni, mert félelem nélkül fél, ezért felszólítja a kormányt, hogy keltsen bennünk még több félelmet. A többiek is hasonló móduszban nyilvánulnak meg, vagyis a járványügyi korlátozások egyértelműen negatív hatásait mintegy magától értetődő pozitívumként állítják be. Az akciót övező médiaviharban a résztvevők e hozzáállást szatirikusnak nevezték, míg kritikusaik inkább cinizmust véltek felfedezni benne a Németországot sújtó harmadik hullám tetőpontján, amikor számos tartományban kapacitásának határán működött az egészségügyi ellátórendszer (különös tekintettel az intenzív osztályokra). A lezárások és a maszkviselés ellen utcai tömegdemonstrációkat szervező úgynevezett „másként gondolkodók” (Querdenker)[13] többnyire összeesküvéselmélet-hívőkből, jobboldali ezoterikus gondolkodókból és szélsőjobboldaliakból álló színes kavalkádja azonban hangos tetszésnyilvánítással fogadta az akciót csakúgy, mint az Alternative für Deutschland (AfD) nevű, az alkotmányvédelmi hivatal által megfigyelés alatt tartott szélsőjobboldali szervezetekkel (pl. identitáriusok, Pegida, NPD) is jó viszonyt ápoló, immáron parlamenti képviselettel rendelkező politikai párt. 

E kétes „sikert” látván a részt vevő színészek mintegy fele utólag kihátrált az akcióból, és töröltette a vele készült videót (melynek címe minden esetben megegyezett a benne megszólaló nevével). Elhatárolódtak a „rajongóikká” szegődött szélsőséges csoportosulásoktól, mondván, céljuk nem volt más, mint hangot adni a korlátozó intézkedések miatt aránytalanul súlyos hátrányt szenvedőknek, akiknek szempontjait nem hangosítja ki a fősodratú média. A kampány kezdeményezői is vehemensen tagadták, hogy bármi közük lenne a kísértetiesen hasonló véleményeket megfogalmazó antidemokratikus hálózatokhoz, vagy hogy akciójukkal bármiféle politikai agendát képviselnének. Már amennyire egyáltalában tudható volt, kiktől származik a projekt koncepciója, amelynek honlapja ma is „kollektív” szerveződésként hivatkozik önmagára.[14] Az eredetet firtató újságírói kérdések elől Dietrich Brüggemann (rendező és forgatókönyvíró), Jan Josef Liefers (színész) és Volker Bruch is rendre kitértek, habár a megkérdezett résztvevők őket jelölték meg ötletgazdaként, illetve szervezőként, és egyikőjüknek sem ez volt az első, a kormányzati korlátozó intézkedéseket vehemensen kritizáló megnyilvánulása. 

Mintegy két héttel később Bruchról az is kiderült, hogy felvételét kérte a Német Bázisdemokratikus Pártba (dieBasis), melyet 2020 júliusában alapítottak a koronavírus terjedését megfékező kormányzati intézkedések ellen tiltakozók (többen közülük nem titkoltan „másként gondolkodók”).[15] Nem mondhatni, hogy a párt politikai programja minden részletében alaposan kidolgozott volna, de annyi bizonyos, hogy a covid elleni védőoltásokat „génmanipulációnak” tartják (ahogy az is nyilvánvaló, hogy a párt ideológiáját tekintve jobbra nyitott, ideértve az antiszemita megnyilvánulásokat is). Amikor a Babylon Berlin negyedik évadának forgatási helyszínén Bruch kivételével minden stábtagot maszkban láttak dolgozni, a színész a sajtó érdeklődésére azt is elmondta, hogy ő sajnos egészségügyi okokból nem viselheti ezt a védőeszközt.[16]Így valójában keveseket érhetett meglepetésként, amikor a Paul Brandenburg zwanzig/eins nevű YouTube csatornáján folytatott beszélgetésben arról számolt be, hogy részt vett a 2021. augusztus 1-jén Berlinben engedély nélkül tartott (ezért a rendőrség által feloszlatott) számos korona-demonstráció egyikén.[17] Féktelen kíváncsisága hajtotta a helyszínre, ahol megítélése szerint többnyire baloldali embereket látott összegyűlni, már csak ezért sem érti, hogy a média a járványügyi intézkedésekkel kapcsolatos nézetei miatt őt miért szorította be a „jobb sarokba”. 

Bruch részvétele az #allesdichtmachen-akcióban (különös tekintettel a videók megjelenését követő médiaszerepléseire) alighanem hozzájárulhatott ahhoz, hogy a Vogelgesang által használt kisfilmje magyarázat nélkül eltűnt a Jeder Mensch honlapjáról.[18] Erről azonban tényleg csak akkor értesülhetünk, ha a TRUTHIFICTION megtekintése után felkeressük az oldalt, és szembesülünk annak hiányával, amit Vogelgesang elénk tárt. Az #allesdichtmachen és az annak kapcsán napvilágra került tények és körülmények utólag más megvilágításba helyezik az alapvető jogokért történő kiállás gesztusát is.[19] Bruch későbbi megnyilatkozásai és politikai szerepvállalása alapján a Jeder Mensch szervezői joggal kételkedhettek abban, hogy a színész ugyanazt az igazságfogalmat használja, mint a projekt többi résztvevője. A színész egyidejű szerepvállalása az említett két kezdeményezésben, amelyek bár minden valószínűség szerint világnézetileg ellentétes orientációjúak, mégis egyaránt a demokratikus alapjogok megerősítését – értsenek is ezalatt bármit – tűzik zászlójukra, öntükröző struktúraként (mise en abyme) szemlélteti mindazt, amiről a TRUTHIFICTION szól. Jelesül az igazság létrehozását és forgalmazását szavatoló mechanizmusok megkérdőjelezését, a tudás intézményesült formáinak válságát, az egymással konkuráló igazságfogalmak összecsapását, a baloldali aktivizmus esztétikai stratégiáinak a jobboldal általi elsajátítását, ideértve gyülekezés és az exponálás színházi technikáit (azaz önmagunk igazságának színrevitelét). 

Ahogy már említettem, Volker Bruch az igazságot mint új európai alapjogot promotáló videójának élő újraszinkronizálását követően Vogelgesang a saját narrációját „pszeudo-szatirikusként” aposztrofálva új irányból közelít a „szabadság” jelenségéhez. A fentiekben ismertetett tényeken túl is számos jel utal arra, hogy e megjegyzés ironikus utalás az #allesdichtmachen-re, kezdve mindjárt azzal, hogy a kezdeményezés – a videókkal kapcsolatos felháborodással szemközt – önmagát értelmezte „szatirikus akcióként”. Ezenkívül Vogelgesang az átkötésben is elszór egy morzsát, amikor azzal indokolja a szabadságról szóló érvelés újrakezdését, hogy semmiképp sem akarna mindent elrontani („alles schlecht machen”). 

Az igazság fogalmának és létrehozásának mechanizmusait a lecture performance ezután következő, harmadik része mutatja be részletesen. A Nietzsche Emberi, túlságosan is emberijének gyakorta idézett aforizmájával – „A tévedés állatokból embereket csinált; vajon az igazság képes-e arra, hogy az emberből ismét állatot csináljon?”[20] – bevezetett szakasz látás és tudás (théa) ismeretelméleti összefüggéseit világítja meg, melybe szemantikai közelsége okán a hit (theá)is becsatlakozik. Az igazság létrehozásában hagyományosan részt vevő intézmények a teológia (Theologie), a teória (Theorie) és a színház (Theater), amelyek a vallás (Religion), a tudomány (Wissenschaft) és a művészet (Kunst) területét önmaguk számára kijelölve többnyire egymással konkuráló igazságfogalmakkal operálnak, és amelyekhez a szeretet/béke (Liebe/Frieden), a tények (Fakten) és a szabadság (Freiheit) értékfogalmai kapcsolódnak. [3-4. képernyőkép] A hétköznapi szóhasználat – állítja Vogelgesang – az igazság három intézményesült diskurzusa által forgalmazott koncepciók között folyamatosan ingadozik, amivel nincs is semmi baj mindaddig, amíg egy reprezentációs válság nem kérdőjelezi meg ezek autoritását. Tézise szerint a közösségi média térnyerése nemcsak előidézett egy ilyen válságot, de annak politikai instrumentalizálásában is hatékony szerepet vállalt. 

3. képernyőkép
4. képernyőkép

Amennyiben az „igazság aktivistáinak” globális hálózata nem jöhetett volna létre a web 2.0 mit technikai lehetőségfeltétel nélkül, annyiban a közösségi média joggal nevezhető az „igazságmozgalom” médiumának. Csakhogy az üzenet, amit ez a médium közvetít, az valójában nem a fennen hirdetett igazság, hanem maga az „igazságmozgalom”. Vogelgesang ezt a Fakten Frieden Freiheit elnevezésű Telegram-csatornával, pontosabban egy oda feltöltött videóklippel szemlélteti, amely a fősodratú médiában zajló „korona-agymosással” szemben az igazság kimondását ígéri, ám azt mégsem végzi el. [5. képernyőkép] A rapper megelégszik az ott prezentált tények megkérdőjelezésével, vagy egyenesen álhírré minősítésével, miközben a saját üzeneteit jobbára nem nyelvi, hanem vizuális úton jeleníti meg. A mindössze néhány másodpercre felbukkanó – a QAnon által is használt[21] – hashtageket és hívószavakat (a #pizzagate-től Soroson át számos antiszemita utalásig) jobbára csak az „igazságmozgalom” elkötelezett hívei tudják a maguk teljességében beazonosítani, a többiek számára úgynevezett „morzsaként” funkcionálnak, amelyek felcsipegetése érdekében „kutatásokat” kell végezniük az interneten. Vogelgesang rámutat arra, hogy az igazság ebben a diskurzusban ex negativo van jelen. Ehhez egyrészt elegendő folyamatosan arról beszélni, hogy a másik hazudik, hiszen hazugsággá nyilvánítani valamit csak az igazság birtokában lehet, utóbbit kimondani ezek után már nem is szükséges. Másrészt ebben a diskurzusban az igazság az elérhetetlenség, a soha be nem következés státuszával látszik bírni, ennek ellenére (vagy éppen ezért) rá van utalva a folyamatos kutatás, kommentálás, megosztás, kurátorkodás, szerveződés és mozgósítás gyakorlataira. Vagyis valaki már pusztán azáltal is „igazságharcos” lehet, hogy folyamatosan a hazugságról beszél, és másokat az igazság keresésére biztat. 

5. képernyőkép

A lecture performance negyedik részében Vogelgesang rátér az „igazságharcosok” politikai utcaszínházának elemzésére. A fejezet kulcsfogalma a „fekete igazság”, amely azzal a Robert Pfallerrel hozható összefüggésbe, akinek neve ismerősen csenghet az interpasszivitás és a delegált élvezet elméletét ismerők számára.[22] Az osztrák filozófus olyan megnyilvánulásokat nevez fekete igazságoknak, amelyek annyira őszinték (ha tetszik: igazak), hogy egyszersmind meg is semmisítenék azt, amire vonatkoznak, ezért kimondásukra nem is igen vállalkozik senki.[23] Ha mégis, akkor kizárólag olyan eljárások alkalmazásával, mint a túlzás, vagy a túlzó megerősítés. Stefan Korinth egy, a Multipolar című online magazinban 2020. szeptember 23-án közzé tett, a korona-demonstrációkat látszólag tárgyilagosan elemző írásában Pfallerre hivatkozva a járványügyi korlátozások (maszkviselés, távolságtartás, higiéniai szabályok stb.) elleni tiltakozás helyett olyan paradox intervenciókat javasol, amelyek a kormányzati intézkedéseket nem kritizálják, hanem „önfeledten helyeslik”.[24] Az utcai demonstrációkon – így Korinth – a résztvevőknek még a hatályban lévőknél is sokkal szigorúbb szabályokat kell kikövetelniük: „például olyasmit […], hogy mindent zárjanak le, csak hogy egy tetszőleges példát mondjak” – teszi hozzá kommentárként Vogelgesang (amivel megint csak különösebb magyarázat nélkül tesz utalást az #allesdichtmachen-re).

A cikk megjelenése után hat nappal az akkor létrehozott Maskenpflicht für alle – SOFORT! (Kötelező maszkviselést mindenkinek – AZONNAL!) nevű Telegram-csatornán már meg is jelent az abszurd követelések listája [képernyőkép 06], melyeket négy nappal később már valóban országszerte utcai demonstrációkon hirdettek. A szervezők nemcsak verbális megnyilvánulásaikban akarták utánozni a korona-ellendemonstrációkat, ezért arra kérték a résztvevőket, hogy „tipikus Antifa-ruhában” jelenjenek meg. Vagyis olyan, az illúziószínház repertoárjából vett hagyományos eszközökkel, mint az előre megírt szerepszöveg és a kosztümviselés, eljátszották (vélt vagy valós) politikai ellenfelüket: úgy csináltak, mintha az Antifasiszta akció valamely csoportjának követői volnának, akik további járványügyi szigorítások érdekében demonstrálnak. A 2020. október 10-én induló Covid-Wart elnevezésű Telegram-csatornán már ennél jóval komplexebb utcaszínházi akciókat készítenek elő. (Itt Vogelgesang a csatorna nevéül szolgáló neologizmus magyarázataként hozzáfűzi, hogy „Covid-Wart, úgy mint Blockwart”, ami újfent utalás arra, hogy az „igazság mozgalmárai” gyakorta a nemzetiszocializmus nyelvét használják, hiszen a ház- vagy tömbbizalmi az NSDAP felépítésében az egyik legfontosabb kapocs volt az emberek hétköznapi élete és a pártvezetés között.) A vizualitásában a középkori pestis-körmeneteket megidéző utcai felvonulások már komoly akciódizájnnal rendelkeztek: a Covid-Wartról a szövegkönyvtől kezdve (benne például az Úr imádságának covidra átírt verziójával, „mi covidunk” címmel), a mozgáskoreográfián, a zenén és az előre rögzített hangfelvételeken át egészen a nyomtatható plakátokig minden letölthető volt annak érdekében, hogy az akció ugyanolyan kivitelben bárhol megvalósítható legyen (ide értve a szervezéshez szükséges közösségépítésre vonatkozó ismereteket). [7-8. képernyőkép] A rendezés szónak itt már egyértelműen a színházzal kapcsolatos jelentéstartománya (mint a szervezés és alkotás gyakorlatának kettőssége) is aktualizálódik, hiszen a fekete igazság színrevitelét elvégezni hivatott köztéri demonstrációk esetében a hangsúly egyértelműen az azonosság látszatát keltő megismételhetőségen volt (csakúgy, mint egy színházi előadásnál). 

6. képernyőkép
7. képernyőkép
8. képernyőkép

A TRUTHIFICTION számos kiváló példán keresztül szemlélteti, hogy az „igazságmozgalom” aktivistái milyen retorikai és esztétikai eljárásokkal élnek annak érdekében, hogy beavatkozzanak a megismerés hagyományos intézményei által validált igazságfogalmak kiegyensúlyozott vetélkedésébe, és ezáltal ne csak tovább mélyítsék ezen intézmények válságát, hanem egyszersmind beszálljanak az igazságért (vagy még inkább az igazsággal) folytatott politikai küzdelembe. Tevékenységük – amint arra Vogelgesang már a QAnon történetét feldolgozó videóesszéjében is rámutatott – legmeghatározóbb stratégiája a mimikri, vagyis mindannak az utánzása (ideértve a tudományos kutatást, a kritikai elméleteket és magát a racionális demokratikus diskurzust is), aminek autoritását valójában megkérdőjelezik. Már csak ezért sem lehet meglepő, hogy eszköztáruk jelentős részét az európai kultúra utánzásra szakosodott intézményétől, azaz a színháztól veszik. Amint az a Vogelgesang által bemutatott és fent tárgyalt példákból kitűnik, az „igazságmozgalom” a hagyományos illúziószínházi technikák mellett a jellemzően baloldali elkötelezettségű politikai akcióművészet stratégiáit instrumentalizálja. A társadalom- és reprezentációkritikai irányultság, a részvételiség, a szerepjáték, a közösségépítés, a kreatív ellenállás, a művészet és kutatás összekapcsolása, a status quo megkérdőjelezése, az indirekt kommunikáción és a performatív folyamatok eldönthetetlenségén alapuló, szubverzív köztéri intervenciók szervezése – csupa olyan mozzanat, amelyek évtizedeken keresztül meghatározták a kortárs színház és a baloldali akcióművészet önértését, és amelyek most az „igazságharcosok” valahol az intervencionalista művészet és annak paródiája határán mozgó tevékenységében bukkannak fel.

Nem könnyű megmondani, hogy mit tehet ebben a helyzetben a színház, annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy a kérdés feltevése nem megkerülhető. Vogelgesang legalább két fontos következtetést látszik levonni abból, hogy a felhasznált színházi eszközök tekintetében lassan teljes bizonyossággal nem különböztethetők meg egymástól a társadalmilag elkötelezett színház- és performanszművészeti alkotások, valamit az „igazságmozgalom” és más szélsőjobboldali szerveződések propagandaakciói. Az egyik a művészi igazság koncepciójának meggyengülése és azzal összefüggésben a színház terapeutikus hatásmechanizmusába vetett hit megrendülése.[25] Erre Vogelgesang nemcsak a TRUTHIFICTION utolsó, „Gyógyulás” (Heilung) című részében tér ki, amikor arról beszél, hogy bár a legtöbben azért válnak előadóművésszé, „mert azt remélik, hogy felfedezhetnek, megláthatnak, megmutathatnak valamit, ami csak ott, a black boxban történhet meg, amiért érdemes oda bekukkantani”, jobbára csalatkozniuk kell abban, hogy ott valóban megtörténik-e az igazság.[26]

Az Es ist zu spät (Túl késő) című online performanszban[27] egy tízperces szekvenciát szán a „mit tehet a színház?” kérdésének kimerítő megválaszolására – de csak miután már megadta a rövid és kézenfekvő választ: „semmit”. Már csak azért sem – így Vogelgesang –, mert a színház jellegénél fogva eleve nem tesz semmit, csak úgy csinál, mintha: „A színház játék annak lehetőségével, hogy tegyünk valamit anélkül, hogy tennénk valamit”. Hiába tematizálja ugyanazokat az égető társadalmi problémákat, mint a média, amikor sem információközvetítésre nem alkalmas, sem valódi hatással nem rendelkezik (minimális közönségelérése miatt), ellenben mint esztétikai keret roncsolja a benne megjelenítettek igazságtartalmát. Legalábbis Vogelgesang ezt a tanulságot vonta le az azon előadásaira kapott nézői reakciókból, melyekben azt mutatja be színházi terekben, miként szerveződnek az interneten az újfasiszták: a nézők ugyanis minden elismerésük ellenére sem hittek a szemüknek. „A játék a hihetőséggel, ami a színház lényegét képezte, a digitalizáció következtében maximálisan társadalmiasult”, hiszen az önmagát a digitális térben mimetikusan folyamatosan újrateremtő valóság a színházat nem egyszerűen megfosztotta a „mintha”-módusza feletti monopóliumától, hanem „mint művészeti formát teljesen magába szippantotta”. Az Es ist zu spät végkövetkeztetése úgy hangzik, hogy „a színház nem képes a valóság teatralizálását művészi eszközökkel tárgyalni”, magyarán „a színháznak mindenhol van értelme, csak a színházban nincs”.

Ezzel Vogelgesang valójában a színház internet általi újramedializálását[28] írja le, ami természetesen nem egyenlő a színház bekebelezésének gyakorta hangoztatott kultúrpesszimista (ha nem egyenesen technofób) víziójával. Vogelgesang és az internil tevékenységét alapjaiban határozza meg az a kérdésfeltevés, hogy miként lehetséges színházat csinálni a meglévő remedializációs hálózatok kontextusában. Másként fogalmazva: annak tudatában, hogy a színház mindig egy adott, ráadásul folyamatosan változó mediális környezetben működik, ahol esztétikai, társadalmi, gazdasági és ideológiai tekintetben egyaránt többirányú összeköttetések keletkeznek az egyes médiumok/mediális konfigurációk között. A kölcsönös egymásrahatás jelentőségének felismerésével áll összefüggésben a másik fontos következtetés, amelyet Vogelgesang a színház mozgásterére vonatkozóan levon. A tény, hogy az Új Jobboldal internetes propagandistái az igazságfogalom destabilizálása érdekében eltulajdonították a színház kifejezőeszközeit, nemcsak hogy színházi kereteken belül mutatható meg igazán, de ezáltal egyszersmind megkísérelhető ezen eszközök visszavétele is.[29]

Sőt, a TRUTHIFICTION, amely műfaját tekintve nem analóg színházi térbe készült előadás, hanem élőben streamelt lecture performance, még ennél is tovább megy, amikor az „igazságmozgalom” esztétikai és retorikai stratégiáinak bemutatásakor maga is ezek használatára törekszik. Vogelgesang ugyanis ahelyett, hogy csak beszélne előadásának tárgyáról, egyszersmind színre is viszi azt. A dolgok direkt kimondása helyett indirekt utalások elejtése, amelyek összekapcsolása a befogadóra van bízva (lásd például az #allesdichtmachen többszöri felbukkanását); információmorzsák elhintése, melyek további kutatásra ösztönöznek; tények egyszerű megkérdőjelezés általi kétségbevonása; a verbális és a vizuális kommunikáció közötti feszültség megteremtése (pl. amikor a képek és a narráció ellentmondanak egymásnak); nyilvánvalóan megtévesztő vizuális eljárások használata, melyek egyértelmű lelepleződésekor sem jön egy pillanatra sem zavarba (mint például a videó legelején, amikor úgy tesz, mintha a Böll-Stiftung épületében mozogna egy szelfibottal, noha később nyilvánvalóan látszik, hogy mindvégig egy zöld háttér előtt állt és a bot végén nem volt kamera) – csupa olyan technika, melyet Vogelgesang az „igazságharcosok” repertoárjából vesz át, miközben kritizálja azokat. Ha az „igazságmozgalom” az intervencionalista akcióművészet travesztiájának tekinthető, akkor a TRUTHIFICTION nem más, mint kísérlet a travesztia travesztiájára, azaz az internetes propaganda újramedializálására.

[1] Friedrich Nietzsche: A nem-morálisan fölfogott igazságról és hazugságról. Ford. Tatár Sándor. Athenaeum, 1992/3. 3–15. 7.

[2] Kristin Flade és Michael Balfour: Limits, Failures and Ethics – Theatre and War: A Conversation between Kristin Flade and Michael Balfour. 2018. július 10. Elérhető: https://www.geisteswissenschaften.fu-berlin.de/v/applied-theatre/Blog/Kristin-Flade/Limits_-Failures-and-Ethics-_-Theatre-and-War.html (letöltés dátuma: 2020.08.10.).

[3] Jacques Rancière: The Politics of Aesthetics: The Distribution of the Sensible. Ford. Gabriel Rockhill. London–New York, Continuum, 2006. 60.

[4] Az „igazságmozgalom” eredetileg a 2001. szeptember 11-ei terrortámadások mögötti állítólagos „kormányzati összeesküvés” leleplezésére szerveződött. A fogalmat azóta tágabb értelemben, a „hivatalos álláspontot” tagadó összeesküvés-elméletekben hívők gyűjtőneveként használják.

[5] Arne Vogelgesang: TRUTHIFICTION. #3 Labore des Zusammenlebens – Eine Veranstaltungsreihe der Kulturstiftung des Bundes, Heinrich-Böll-Stiftung Berlin, 2021. május 9. Elérhető: https://youtu.be/nRja6smd0aE, 4:06–56:51 (letöltés dátuma: 2020.08.10.).

[6] A játékosítás instrumentalizálásával az alábbi előadásában foglalkozott részletesen: Arne Vogelgesang: Let’s Play Infokrieg: Wie die radikale Rechte (ihre) Politik gamifiziert. 36th Chaos Communication Congress, Leipzig, 2019. december 27. Elérhető: https://media.ccc.de/v/36c3-10639-let_s_play_infokrieg (letöltés dátuma: 2020.08.10.).

[7] Vö. https://www.jeder-mensch.eu.

[8] Ferdinand von Schirach neves jogász és író – a magyar közönség a Katona József Színházban 2016 óta sikerrel játszott Terror című darabját ismerheti.

[9] A petíciót itt lehet aláírni: https://you.wemove.eu/campaigns/fur-neue-grundrechte-in-europa. A kezdeményezést eddig mintegy 236 ezren támogatták.

[10] Például: Ki akar tiszta levegőt szívni? Ki akarja a postáját egyedül olvasni? Ki fontosabb a gépeknél? Ki akar igazi évszakokat? Ki nem akar szám lenni? Ki nem akarja, hogy a halak műanyagból legyenek? Ki nem akar olajtól szennyezett állatokat a strandon? Ki akar havat a Zugspitzén?

[11] Egy videófelvétel újra(le)játszása és valós idejű, élő újraszinkronizálása (live reenactment) már az internil nevű kollektívának is kézjegyként azonosítható munkamódszere volt, amelynek Vogelgesang 2005 óta tagja. Ennek egyik legkiválóbb példája az eredetileg 2019-ben analóg színházi térben előadott Es ist zu spät című előadásuk felvételének livestream újrajátszása 2020. június 13-án a digitális Impulse Fesztiválon. 

[12] A csatornán ma már csak 26 videó található meg, a többiek az akciót övező botrány következtében utólag elhatárolódtak a kezdeményezéstől és töröltették a velük készült felvételt, vö. https://www.youtube.com/channel/UC3_dHQpx8O9JT2LW1U2Beuw.

[13] A német alkotmányvédelmi hivatal a „másként gondolkodók” bizonyos csoportosulásait szélsőjobboldalinak ítélte meg, és az általuk terjesztett összeesküvés-elméletek miatt 2021 áprilisa óta megfigyelés alatt tartja. 

[14] Vö. https://allesdichtmachen.de

[15] Bruch pártpolitikai elkötelezettsége egy adatvédelmi incidens során került napvilágra, amikor is a párt véletlenül a teljes taglistáját elérhetővé tette az interneten, vö. Daniel Laufer: #allesdichtmachen-Initiator: Volker Bruch stellte Mitgliedsantrag bei Querdenker-Partei. Netzpolitik.org, 2021. május 3. Elérhető: https://netzpolitik.org/2021/allesdichtmachen-initiator-volker-bruch-stellte-mitgliedsantrag-bei-querdenker-partei-babylon-berlin/(letöltés dátuma: 2021. 08. 10.).

[16] A diePartei tagja között számos olyan orvos található, akik nyíltan biztatták kollégáikat is arra, hogy minél több maszkviselés alól mentesítő igazolást állítsanak ki. 

[17] Volker Bruch: Cancel Culture, Framing und Videos. Interjúkészítő Paul Brandenburg. zwanzigeins, 2021. augusztus 1. Elérhető: https://youtu.be/73vfLGkiHbY (letöltés dátuma: 2021. 08. 10.).

[18] Mivel a kezdeményezés nem kommunikálta a Bruchtól való elhatárolódását, ezért nem lehet pontosan megmondani, mikor vették le a videóját. Az Internet Archive-ban található mentések tanulsága szerint 2021. május 2-án még fent volt (vö. https://web.archive.org/web/20210502180101/https://www.jeder-mensch.eu/informationen/), de május 6-án már nem (vö. https://web.archive.org/web/20210506055702/https://www.jeder-mensch.eu/informationen/). Mindenesetre Bruch a saját Instagram oldaláról nem törölte az oda 2021. április 7-én feltöltött videót: https://www.instagram.com/p/CNXbQPJh4wV/.

[19] Az Instagramjára feltöltött legújabb videójában egyenesen az egészségügyi miniszterhez, Jens Spahnhoz intéz látszólag tárgyilagos kérdést az oltások hatékonyságáról, mondván, a legtöbb helyen 80–90%-os hatékonyságról beszélnek, de ő a Lancetben most azt olvasta, hogy az valójában csak 1% (vö. Volker Bruch: Eine Frage an Herrn Spahn. Instagram, 2021. június 30. Elérhető: https://www.instagram.com/p/CQwVhZVpddG/ [letöltés dátuma: 2021. 08. 10.]). Bruch nyilván nem a szaktudományos folyóiratot böngészte forgatási szünetekben, hanem jelöletlenül egy május 26-án publikált Instagram-posztra hivatkozik, amelynek szerzője egyértelműen félreértelmezett egy ott közzétett kutatási eredményt (a bejegyzést azóta minden közösségi médiafelület részben hamis információként jelölte meg). Ha Bruch a rendelkezésre álló információktól elbizonytalanodva valóban a vakcinák hatékonyságára lett volna kíváncsi 2021. június 30-án – amint azt a videóban állítja –, akkor talán az egészségügyi miniszter nyilvános felkérdezése helyett célravezetőbb lett volna áttanulmányozni a több mint egy hónappal (!) korábban megjelent poszt után pár nappal a tényellenőrző oldalakon közzétett cikkeket (pl. Bill McCarthy: Instagram Post Misleads on Vaccine Efficacy by Conflating Two Different Measures. Politifact, 2021. május 28. Elérhető: https://www.politifact.com/factchecks/2021/may/28/instagram-posts/instagram-post-misleads-vaccine-efficacy-conflatin/[letöltés dátuma: 2021. 08. 10.]). Ez a videó már aligha értelmezhető másként, mint aktuálpolitikai akcióként, amely jól felismerhető módon az igazságmozgalomra jellemző, Vogelgesang által is részletesen bemutatott retorikával és stratégiával operál.

[20] Friedrich Nietzsche: Menschliches, Allzumenschliches. Sämtliche Werke 2. Szerk. Giorgio Colli és Mazzino Montinari. München, Deutscher Taschenbuch Verlag, 1999. 324.

[21] Ehhez lásd a QAnon történetéről szóló videóesszét: Arne Vogelgesang: This Is Not A Game. Eine kurze Geschichte von Q als Mindfuck-Spiel. Remote Chaos Communication Congress, Leipzig, 2020. december 29. Elérhető: https://media.ccc.de/v/rc3-11500-this_is_not_a_game_de (letöltés dátuma: 2021. 08. 10.).

[22] Vö. Robert Pfaller: Ästhetik der Interpassivität. Hamburg, Philo Fine Arts, 2008; magyarul részlet: Robert Pfaller: Az intimitástól az interpasszivitásig: A részvételi kultúra illúziói és menekülési útvonala. Ford. Berecz Zsuzsa. Café Bábel, 2010/62. 113–119.

[23] Vö. Robert Pfaller: Erwachsenensprache. Über ihr Verschwinden aus Politik und Kultur. Frankfurt am Main, Fischer Verlag, 2017. 91 skk.

[24] Vö. Stefan Korinth: Schwarze Wahrheiten. 2020. szeptember 23. Elérhető: https://multipolar-magazin.de/artikel/schwarze-wahrheiten (letöltés dátuma: 2021. 08. 10.).

[25] A színházzal összekapcsolódó terapeutikus ígéretekhez lásd Matthias Warstat: Krise und Heilung: Wirkungsästhetiken des Theaters. München–Paderborn, Wilhelm Fink Verlag, 2011.

[26] Sőt, nemhogy a művészeti igazság, de már maga a színház sem a black boxban található meg (hanem például az interneten. Ehhez bővebben lásd Arne Vogelgesang: Diese 7 einfachen Sätze werden dir dabei helfen, das Theater endlich ins Internet zu bringen. In Haiko Pfost, Wilma Renfordt és Falk Schreiber (szerk.): Lernen aus dem Lockdown? Nachdenken über Freies Theater. Berlin, Alexander Verlag, 2020. 97–104.

[27] internil: Es ist zu spät, írta és előadja: Arne Vogelgesang, bemutató: Impulse Festival, 2020. június 13. Elérhető: https://archiv.impulsefestival.de/2020/festival/es-ist-zu-spaet-online (letöltés dátuma: 2020. 08. 10.).

[28] A fogalomhoz lásd Jay David Bolter és Richard Arthur Grusin: Remediation: Understanding New Media. Cambridge (MA), MIT Press, 2000.

[29] A visszavétel (reappropriation) fogalmához lásd Judith Butler: Excitable Speech: A Politics of the Performative. New York–London, Routledge, 1997; magyarul részlet: Judith Butler: Burkolt cenzúra és diszkurzív ágencia. Ford. Reichmann Angelika. In Antal Éva, Kicsák Lóránt és Széplaky Gerda (szerk.): Performatív fordulatok. 2. jav. kiad. Eger, Líceum Kiadó, 2015. 111–151.

A tanulmány Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-20-5-DE-489 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

Tags: ,