Visky András: Az abszurd visszatért, és a szereplői mi vagyunk. Dramaturgjegyzetek
Eugène Ionesco: Macbett, Kolozsvári Állami Magyar Színház
Fotók: Biró István
„Shakespeare Macbethje szörnyeteg, egyszersmind persze báb is, és Lady Macbeth is szörnyeteg. Az én Macbettem nem szörnyeteg. Csak ugyanolyan gyáva, gyalázatos és hataloméhes, mint Duncan, Banco, Glamiss vagy Candor. Átlagember” – mondja Ionesco pikírt, az ember morális és intellektuális ürességét inszcenáló darabjáról. Arra hívja fel a figyelmet, még a hidegháború éveiben, hogy a politikát elárasztották a gondolattalan, kisstílű, és a megszerzett hatalomhoz véres körmökkel kapaszkodó tucatemberek, akik nem látnak túl a politikai ellenfél legyőzésének és megsemmisítésének beszűkült logikáján. A harmicas években fölbukkant lehetőség – hogy tudniillik szabad választások juttatnak hatalomhoz uralom-mániás, a vérfürdők bűvöletében politizáló pojácákat – nem a múlté, hanem velünk élő kísértés, amivel jobb szembenézni, semmint a felvilágosultság álhitével megismételni a szörnyűségeket.
A látványos politikai karrier feltétele, üzeni Ionesco darabja, immár nem a tehetség, és legkevésbé sem az ország vagy a közjó szolgálatába vetett hit, hanem az untig ismert hatalomtechnikák lelkiismeretlen alkalmazása. Mekkora csodálat övezi napjainkban jobbról és balról egyaránt a hatalomtechnikusokat, holott pofonegyszerű, sokezer éves tudást gyakorolnak, és még csak tehetség sem kell hozzá, hanem az emberi érzések megtagadása és a következetes lelkiismeretlenség.
Ionesco Macbettje nem egyszerűen a shakespeare-i remekmű parodisztikus kifordítása, hanem az abszurdba hajló, brutalizált közélet átvilágítása és leleplezése. Kérlelhetetlen humorral mutatja be azt a közéletet, amelyet egyedül a folyamatosan szított ellenségeskedés mozgat és hajszol bele a káoszba. Ionesco Macbettje azt mutatja meg, hogy a folyamatos cselszövés és gyilkolás vált a közélet nyelvévé. Ráadásul mi magunk, hétköznapi emberek fogadtuk el ezt a fordulatot, vakon éljenezve a politika meztelen szereplőit, egyik vagy másik oldalon. Mert mi magunk is megfontolás nélkül a gyilkolás eszközeként használjuk a kommunikáció kezünkbe került, ártalmatlannak vélt felületeit. Nem azért támogatjuk „a mieinket”, hogy az igazságosság, méltányosság és elfogadás hassa át a közéletet, hanem mert forr bennünk a gyűlölet és a bosszú az ideológiai-politikai ellenfeleink iránt. Szeretnénk őket megbecstelenítve látni és nyüszítésüket hallgatni, miközben nyüszítünk és megbecstelenítve élünk mi magunk is. Az új, semmiből jött uralkodó a darab végén már a populista retorikával is leszámol, leplezetlen nyíltsággal beszél, nem hagyva kétséget affelől, mi következik: „Igen, most, hogy enyém a hatalom, pokolba öntöm az egyetértés tejét, és zűrzavarrá kavarom az egész világot.”
A ionescói Macbett ugyanakkor az összeesküvés abszurdja is. Meglepő elevenséggel szólítja meg a mai nézőt, akit elárasztanak a lapos és irracionális összeesküvés-elméletek. Kiürült az ég, a vallás szereplői a hatalom odaadó kiszolgálóivá váltak, nem maradt más hátra, mint belekapaszkodni az egymondatos magyarázatokba, és kirekeszteni azokat, akik nem hajlandók az istentelen új hiteket terjeszteni a maguk komfortos buborékában. „Azt hiszem, minden politikus magában hordja a zsarnokká válás lehetőségét”, állítja Ionesco, a médiakorban azonban már nemcsak a politikusok, hanem mindannyian vélemény-zsarnokokká váltunk, ez pedig a lehető leghatékonyabb anyag a politikusok kezében a hatalom kisajátításában: a diktatúrákat az általánossá váló, legitimként elfogadott gyűlölet alapozza meg és tartja életben.
„A kész megoldásokat (a hatalomra jutott pártok átmeneti alibijét) kínáló ideológiákat kell leleplezni”, állítja Ionesco az 1958-ban lezajlott, híres londoni vitában, arra figyelmeztetve, hogy a „baloldali konformizmus (…) ugyanolyan szánalmas, mint a jobboldali.” A fölemelkedés feltétele nem a megfontolt, kételkedő tudás, hanem a hatalomhoz való feltétel nélküli hűség lett. Aki pedig a közös dolgaink megbeszélésének a pártján áll, azt jobbról-balról cenzúrázzák, megsemmisítik és nevetségessé teszik. A hatalmi mechanizmus végülis egyszerű és átlátható, sőt ha megfelelő távolságból szemléli az ember, rettenetesen nevetséges is: de akkor miért nem vesszük észre idejekorán mégsem, hanem csak túl későn mindig, miután mi is foglyaivá váltunk? – teszi fel a kérdést nekünk Ionesco Macbettje, a válaszadás feladatát viszont ránk hagyja. Nekünk kell valamire jutnunk, először is önmagunkkal, hogy azután a saját közösségünk felelős szubjektumaivá váljunk. A politika a mienk.