István Zsuzsanna: Ilyen cirkusz még sosevolt!

Próbanapló a nagyváradi Lilliput Társulat Sosevolt Cirkusz című bábelőadásáról
Borítókép: István Zsuzsanna

Csak lépésről lépésre át kell kutatni a rét minden szögletét. Akkor láthatjuk, hogy mi hol volt, hogyan volt Bernárdin Unyi világhírű vándorcirkuszában. Rájöhetünk, hogy a nagyváradi bábszínház sokkal kisebbnek látszik kívülről, mint amilyen óriási belülről, hisz elfér benne a rét, és elfér benne a cirkuszsátor is. 

Mészöly Miklós cirkuszsátra ez, amit az idén száz éve született szerző húzott fel egykor egy rétre Jelentés egy sosevolt cirkuszról című meséjében. Az, hogy ennek a színpadi változata épp ebben az évben kerül bemutatásra a nagyváradi Lilliput Társulatnál, hogy a cirkuszi vándortársulat épp ezt a helyet nézte ki magának, ez a véletlen műve, ahogy az is az, hogy a cirkusztársulat sorsa ennyire azonos a vírushelyzet korlátozta művészek sorsával. A rendezői koncepció alapján a társulati összetartozásra helyeződik a hangsúly, és azok után, ami a kulturális életet érte az utóbbi évben, miközben a nagyváradi kultúrát még másfelől is veszély fenyegeti, különösen fontosnak érzem azt, hogy pont ebben az előadásban a társulat minden tagja szerepet kapott.

Úgy érkezem az olvasópróbára, hogy a következő heteimet egy cirkuszban fogom tölteni, amiről annyit tudok csupán, hogy sosevolt. A cirkusztársulatot sem ismerem, a Lilliput Társulat tagjait viszont mint néző, igen, legtöbbjükről már óvodás koromból vannak emlékeim, kire gombaként, kire csodaszarvasként, kire A Négyszögletű Kerek Erdő lakójaként emlékszem, de mint másodéves színháztudomány szakos hallgató ekkor állok előttük először, vagyis inkább közöttük, mert már az első napon barátsággal fogadnak. Velük együtt ismerem meg Mészöly Miklós meséjét és a színpadi átiratot, ekkor még a készülő előadás rendezője, Bartal Kiss Rita olvassa fel a szövegkönyvet, melyen Markó Róbert dramaturg dolgozott. Miközben az asztal körül ülve a kész dalokat hallgatjuk, Rita megossza velünk a terveit, elképzeléseit is, és ahogy magam elé képzelem a cirkusztársulatot, és végiggondolom a helyzetet, amiben éppen vannak, egyre inkább én magam is érezni kezdem, hogy a Dés András által megzenésített Parti Nagy Lajos versek hangulata mennyire pontosan fejezi ki a mesebeli cirkusztársulat szomorkás örömét. 

Majd egyszer csak előkerül egy piros bőrönd a próbaterem egyik sarkából, ami – ahogy a bábszínház is – sokkal kisebbnek látszik kívülről, mint amilyen óriási belülről, hisz elfér benne a fél cirkusztársulat, így már az első napon megismerkedhetek nem csak egy bábtársulattal, hanem egy vándorcirkusz néhány szokatlan kinézetű, furcsa nevű alakjával is. Szerepek még nincsenek kiosztva, néhány pár cipő viszont igen, s ahogy mindenki a lábára való cipőt keresgéli és próbálgatja, úgy találják majd meg mindannyian rendezői segítséggel az első próbák alatt a hozzájuk tartozó bábokat is. Az olvasópróbáról azzal a gondolattal távozom, amiről a próbafolyamat alatt sem lesz szabad elfeledkeznünk: a néző nélküli cirkuszsátor azonos a néző nélkül maradt színházteremmel.

A következő hetekben cirkuszba megyek, napi rendszerességgel találkozom a féllábú kötéltáncossal, Imbrisimovics Marinusszal; Albinóval, a légtornásszal; Meridiánnal, a műlovarnővel; Rommal, az erőművésszel; Dalidóval, a zenebolonddal; Csokolatéróval és Pecikánnal, a sziámi ikerpárral; egy szakállas kutyával; egy borotvált fejű macskával; Potyondival, a másodbohóccal; két hucul lovacskával; egy szalmaoroszlánnal; három fekete papagájjal, amelyek közül az egyiknek hegedű alakja van; Bux-szal, a bűvésszel; egy félig csíkos zebrával; Henye Egyeddel, a süket állatidomárral; a cirkusz szakácsával, a százhúsz kilós Jukundusz Mukundával; Unyi Bernárdinnal, aki egyben Bernárdin Unyi is és a bábszínészekkel, akik a cirkusztársulat tagjait, a Rofusz Kinga tervezte bábokat keltik életre. A merev, mozdulatlan bábfigurákat elsőre kissé távolinak érzem magamtól, de ahogy megmozdulnak a karok, lábak, fejecskék, amikor saját hangjuk lesz és megszólalnak, úgy tűnik, hogy élő tekintetek néznek vissza rám.

A bunraku bábokkal való munka kezdeti fázisában a rendező és a bábszínészek közös ötleteléssel keresik meg, hogyan mozgathatóak a legszebben a bábok, milyen mozdulatokra képesek, mit tudnak kifejezni, és mindehhez melyik bábhoz hányan kellenek. Közös munka folyik egymást segítve, van, hogy egy bábhoz egy ember is elég, de van, hogy untermannokra van szükség, hogy a lovak ügetni tudjanak, hogy a kötéltáncos féllábon sétálhasson végig a kötélen, vagy hogy a zenebolond megszólaltathassa a hegedűjét, anélkül, hogy megölné a papagájt, amelyik lenyelte azt. És idővel persze az is kiderül, hogy van, ami nem úgy működik, mint előzőleg gondolták. Ilyenkor tudni kell elengedni a korábban tökéletesnek vélt ötletet vagy változtatni kell rajta. Közös munka ez, olykor fárasztó, türelem kell hozzá és egymáshoz is, de a barátságos légkör, amit már az első napon érzek, nem enged túlcsordulni semmilyen hirtelen adódó feszültséget, és megőrzi az egymás iránti tiszteletet. 

A rendelkezőpróbákkal párhuzamosan zenekari-, ének- és mozgáspróbák zajlanak. A zenekar is bábszínészekből, a társulat zenei vezetőjéből és hangosítójából áll. Együttműködés ez is, mindenkinek megvan a helye és a feladata, mindegyikük a cirkuszhoz tartozik. Az előadás nem csak bábos jelenetekből, hanem táncos részekből is áll, a társulat hétről hétre látványos koreográfiákat tanul az előadás koreográfusával, Györfi Csabával. Olykor színes zsonglőrlabdák kerülnek elő, számol a zenekar és hangosan számolnak a színpadon is, közben valakinek énekelnie is kellene, a reflektor meg épp a szemekbe világít, de ne veszítsük el a ritmust, a prózai szöveget, a labdákat, és a türelmünket se, mert még nincsenek a fejeken a kalapok, és nem kerültek fel a bohócorrok sem, ja, és ez még csak a gyakorló, lelassított tempó, meg az is igaz, hogy közben odakint 30 fok lett, és lehet, hogy ilyen előadás még sosevolt, de ez most egy cirkusz lesz, akkor is, ha talán majd taps helyett csak a sátorponyvák csattognak. Ilyenkor mindig arra gondolok, mennyire csodálkoznak majd a gyerekek a humort rejtő zene ritmusára ide-oda repülő labdákat látva, meg arra is, hogy – a valós korommal nem törődve – milyen jó lesz majd egynek lenni közülük.

Hétről hétre egyre több jelenet kerül kidolgozásra, mindegyiket újra és újra kell próbálni, újra át kell gondolni, pontosítani kell, majd rögzíteni az emlékpróbákon, mert mindennek tökéletes ritmusban kell történnie, hogy a műlovarnő a szaltó után a két lovacska hátára érkezzen, hogy az egyik takarásból a másikba átdobott, síró Potyondit valaki biztos elkapja, hogy Bux, a bűvész a különböző tárgyakat a színpadra varázsolhassa, hogy Henye Egyed, a süket állatidomár tényleg süket legyen, hogy Imbrisimovics Marinusz ne essen le a kötélről, hogy a légtornász szíve akkor dobbanjon meg, amikor a levegőben száll, hogy a szakállas kutya és a borotvált fejű macska csak titokban nevessék ki a mellettük álló idomárt, hogy Csokolatéró és Pecikán mindent együtt és egyszerre csináljanak. Unyi Bernárdin fő-főbohóc is a porondra lép, a kabátból, bohócorrból, kalapból, két fehér kesztyűből és egy pár cipőből álló alakja a társulat fölé emelkedik. Idő kell hozzá, hogy a bábszínészek összehangolt munkájával emberszerűen mozogjon, de amikor ez megtörténik, már nem is látom az őt mozgatókat.

De az is előfordul, hogy egyik-másik próbán valami nem úgy alakul, ahogy az eredetileg tervezve volt. Például Jukundusz Mukunda vacsorája, az ínycsiklandó pörköltös köménymag darabos timsóval, amit mindenki ámuldozva áll körül, bizony gyomorforgatónak tűnik az erőművész számára, és ezt látványosan tudomásunkra is adja. De nincs mit tenni, ha az igazi történet szerint a vacsora jól kell essen, hát jólesik. Olyan is előfordul, hogy az oroszlán véletlenül ugatni kezd, ha a bábszínész az előző szerepében marad. Szegény Henye Egyed, az állatidomár ettől zavarodhat igazán csak össze, bár már hozzászokhattak hasonlóhoz a fülei, hiszen hortyogva is meghallja, ha a macska ugat, a kutya nyávog, a papagájok nyihognak, a zebra bőg, a szalmaoroszlán nyerít. A félig csíkos zebra is át-átveszi a bábszínésznőtől az irányítást, őrült rohangálásba kezd. Szegény Buxnak sem sikerülhet minden alkalommal a bűvész száma, nem mindig talál vissza feje a testéhez. De sosem lehet rá haragudni, olykor mindenkivel előfordul, hogy kicsit szét van esve. Dalidó pedig, akit egy csendes, álmodozó zenebolondnak ismerünk, az egyik próbán a hegedűjén pörgős, ír dallamba kezd, és úgy ropja az őt térdelve tartó két bábszínész lábán a táncot, ahogy addig még sohasem láttuk. Nem firtattuk a helyzetet azóta sem, mindenkinek megbocsátható, hogy néha felszabadul, és eltér a megszokottól. 

Egy idő után a zenekar is csatlakozik a közös próbákhoz, megismerik a porondra lépőket és produkcióikat. A kész dalok motívumait felhasználva, aláfestő zenéken dolgoznak, és hangeffektekkel kísérik a műsorszámokat. Minden fellépőt két bábszínész konferál fel, akiket nem csak a zenekar tagjaiként, énekesként és dobosként hallhatunk, hanem a cirkusztársulat tagjaiként is láthatunk. Ahogy bemutják a társulatot, mindenkiről kiderül, hogy miért különleges, mire képes a porondon, miért olyan szerethető a többiek számára. Minden furcsaságuk ellenére vagy inkább azoknak köszönhetően mindannyian a társulat értékes és megbecsült tagjai. Ők ketten nem csak a búcsúszámokra, de egymásra is végig figyelnek, hogy ne csak összekössék azokat, hanem a cirkusztagokról mesélve egy olyan légkört teremtsenek, aminek a néző is részesévé válik. Amikor a világítópróbán a fények is felkerülnek, kontúrt kap a porond, minden fellépőre nagyobb figyelem kerül, és még inkább kialakul a cirkuszi hangulat.

Ahogy a mozgó bábokat figyelem, sokszor elfeledkezem magamról, teljesen az ő világukba kerülök. Érzem, ahogy süvölt az eső, és zuhog a szél. Minden, ami velük történik, valóságos: közös és személyes sorsuk is. Felnőtt embereket látok a színpadon, akik gyermeki örömmel játszanak a bábjaikkal, annak a teljes bizonyosságával, hogy azok korántsem élettelenek. Jó látni, hogy azt is pontosan tudják, ők most a két víz közötti réten vannak, egy sosevolt cirkuszban. Megmosolyogtat, amikor azt veszem észre, hogy valaki épp a bábjával beszélget vagy kedvesen magához öleli. Csak olyankor szomorodom kicsit el, amikor a művészettől megfosztott Dalidó lehajtott fejjel áll a porondon. A hegedűjére gondolok, és annyira szeretném, hogy egyszer majd visszakapja, és a papagáj is életben maradhasson. 

A bemutató előtti napon a takarásban ülök, figyelem a cirkusztársulatot és a bábszínészeket: ez az az összefogás, amiről az olvasópróbán szó volt. Mindennek megvan a helye, mindenkinek megvan a feladata, nem csak magukért, hanem egymásért felelősek mind. Settenkedő, mégis gyors léptek, érzem, ahogy velük mozdul a színpad. Meridián ki, Albinó be, kötél áthúzva, cipő felhúzva, szék betéve, papagájok repülésre készen. Bár a nézőtérről is jól láthatóak a bábokat mozgató színészek, most tudatosul bennem igazán, hogy a színház nagy, fekete függönyét ők alakítják át cirkuszi sátorponyvává. Miközben az aláhulló anyagon az árnyékaikat nézem, az egyik sarokban megpillantom Bernárdin Unyit, pepitakockás kabátja ott van előttem, a társait figyeli, látom rajta, hogy büszke. Hát, nem semmi cirkuszod van, Unyi! – gondolom. 

Tekintetes Olvasó Hallgatóság! Cirkuszban vagyunk, melynek vándortársulata most a mi városunkba érkezett. Kint süvölt az eső, és zuhog a szél, a jegypénztár fiókjaiban nincs egyetlen rézfillér sem. A két víz közötti réten nincs senki ember fia, csak a sátorponyva csattog, mintha az otthonmaradott nézők tapsolnának a jól fűtött szobákban. Ó, a kishitűek! Azt hiszik, hogy mi magunknak nem tudunk tapsolni? De hát mi itt vagyunk, Unyi! Eljöttünk! Olyan nagy ez a rét, tudom, de nézd, most itt vagyunk valamennyien, itt ni, a nézőtéren! Minden mozdulatot, minden búcsúszámot érdeklődéssel és szeretettel figyelünk, és bátran kijelenthetjük, hogy ez elképesztő, hogy ilyen még sosevolt! Ha lehetne, így kiáltanék oda a cirkuszigazgatónak az elhangzó búcsúbeszéde alatt, bízva abban, hogy az eső és a szél nem nyomja el a hangom, és a bábtársulat is meghallja. 

Epidamnum városában – ahol már úgy várnak titeket, ahová el kell mennetek, ahol már lobognak a zászlók, és szólnak a kürtök – a nézők a pótszékek alatt is tolongani fognak, a lábukat meg a szomszédjuk zsebébe dugják, mert máshol nem lesz hely. Bár a mi városunkban senki sem képes arra, amire Romm, hogy előadás után a pénztár rézfilléreit félbetörögesse, hogy több pénzük legyen, és az is igaz, hogy most rossz a helyzet, nagyon rossz, mert egyes döntéshozók egyáltalán nem értékelik a munkátokat – mintha a szél el akarná söpörni a cirkussátrat, meg valahol talán tényleg létezhet Epidamnum, de ti mégse adjátok fel, mert ez egy olyan hely, ahová se víz, se szél nem teheti be a lábát.

Talán Unyi nem tudja, de most nem csak a cirkusztársulat helyzetéről vall. Örülni a kevésnek, sírni a sok felett. Ó, hát nem erre tettünk esküt? – kérdezi a cirkusztársulatot, de mintha a bábszínészek felelnének. Ez most egy búcsúelőadás, ők azonban maradnak, csak a cirkusz távozik. És amikor olykor-olykor mégis felhúzzák majd a bábszínház falai között a cirkuszsátrat, legyünk ott. Addig meg néha nézzünk ki a rétre, amin a Lilliput Társulat játszik, hiszen a rét olyan nagy, csak lépésről lépésre át kell kutatni minden szögletét.

Sosevolt Cirkusz. Szigligeti Színház Nagyvárad, Lilliput Társulat, Nagyvárad. A bemutató dátuma: 2021 október 7. Színpadra alkalmazta: Markó Róbert. Rendező: Bartal Kiss Rita. Látványtervező: Rofusz Kinga. Zeneszerző: Dés András. Zenei vezető: Varga Imre. Koreográfus: Györfi Csaba. Szereplők: Benczi Tekla, Daróczi István, Hanyecz Debelka Róbert, Lélek Sándor Tibor, Németi Emese, Oláh Anikó Katalin, Stéfán Bodor Mária, Szabó J. Viktor, Szentpéteri Lenke. Zenészek: Csepei Róbert, Haraji Adalbert, Varga Imre. Ügyelő: Varga Friderika. Hang: Haraji Adalbert. Fény: Vajna Tibor.