Csog Brigitta: Létönzőségünk a Reactorban

În sfârșit sfârșitul. Reactor Alkotói és Kísérleti Egyesület, Kolozsvár
Fotók: Bogdan Botaș

Együnk embereket állatok helyett! Miután megmentettük végre a bolygót. Az În sfârșit sfârșitul (Végre a vég) próbál rámutatni a társadalom önzőségeire, amelyek puszta létezésünkből fakadnak. Brîndușa Ban kortárs drámaíró művét 2020 szeptemberében mutatták be a Reactor helyett a képernyőkön. Novemberben még mindig online néztem az előadást és újabb formában szembesülhettem önzőségemmel: amint az előadásról készült felvételt egyedül néztem saját eszközömön, szinte birtokolva, otthonomból, meg-meg állítva a lejátszást, mert hol éhes, hol szomjas voltam, vagy éppen a mosdóba kellett kiszaladnom.

A párhuzamos történések, a párbeszédek egymásra tevődése, sőt még egymásra adott válasza is megjelenik a szereplők elkülönülő színes világában. Az előadás úgy teremti meg a diskurzust néző és a szereplők között, hogy az általuk feltett kérdések, melyekre nem érkezik válasz, reprezentál minket saját egzisztenciánkkal kapcsolatos kérdéseinkkel. A Paula Rotar által játszott terhes lány sem kap választ arra, hogy felkészült-e az anyaságra, ahogy a kábítószerfüggőként feltűnő Lucian Teodor Rus sem fogja megérteni, miért nem növeszthet kopoltyút. Az előadás beszédmódja a nézőt szinte provokálja a folyamatos önvizsgálódásra. 

A vödör, amely a minimális kellékek egyike, reprezentatív ahogy a különböző szereplőknél nagyon eltérő funkciót kap. Míg az egyik jelenetben még belehánynak, egy másik jelenetben a terhes lánynak hozott epret zúzzák szét és dobják bele, majd az előadás vége fele esznek belőle. Az eltérő helyzetek ellenére az válik a tárgy közös pontjává, hogy a szereplők mindig használják, sosem tesznek érte. Gábor Zsófi díszlete is a párhuzamos történéseket körvonalazza. A négy helyiség eltérő hangulatát a bennük lévő tárgyak alapozzák meg, segítve a nézőt a szálak elkülönítésére. A hatalmas szemeteszsákokról egyből tudjuk, hogy a kábítószerfüggő tere, és a futógépet sem képzeljük máshová, mint a szaladás szerelmeseként megjelenített férfi szobájába.

Az előadás szereti a hétköznapi életből jól ismert tárgyakat, mint például a vödröt, és szeret asszociációkat használni. A nőknek szülés közben mantrázott „belégzés-kilégzés” az előadás fő motívumává válik, és túlnő saját magán. Mindenik szereplő egy önálló elkülönült térben jelenik meg. Ezek között átjárás ugyan van, de kommunikáció az egyes szereplők között nem jön létre. A terhes lány és párja, a kábítószerfüggő, valamint a zenész egyéni, elkülönült problémáit látjuk. Az előadás első negyedórájában egyszerre látjuk a négy helyiséget. Majd egyszer csak egy térbe kerül a cselekmény, de a jelenetek még mindig más-más karakter útját mutatják be. A légzés mindannyiuk világában a kizsákmányolás metaforájaként jelenik meg. Más-más élethelyzetben, de ugyanúgy saját magukért képesek csak tenni.

Ami összeköti a szereplőket, az a Raluca Mara által játszott karakter, amely többféleképpen értelmezhető: a föld megtestesítője, valamilyen transzcendens erő. Ő maga is egy paradox figura. Úgy beszél az emberi önzőségről és kizsákmányolásról, egyébként jogosan, hogy magát helyezi mindenki és mindenek fölé, mint az egyetlen, aki minden jóra érdemes. Mindenkinek mást jelent alakja: a zenésznek (Adonis Tanța) istenként jelenik meg, a terhes lánynak egyfajta lelkiismeret, a drogfüggőnek egy barátként, míg az apává váló (Cosmin Stănilă) karakternek vele ellentétes ideológiákat vallóként. A helyzetek bemutatása poszt-ironikus, amit Diana Dragoș rendezése olyan kettősségek által hangsúlyoz ki, mint hogy az egyik jelenet isten figurája egy másik jelenetben egy másik szereplőnek a legelhivatottabb feministaként ecseteli azt, miért nincs szükség arra, hogy a nők szüljenek.

A pár semmilyen babát érintő kérdésben nem hajlandó megegyezni. Így jutnak el a kő-papír-ollózó helyzetig, amikor fokozatosan kezdenek egyre drasztikusabb dolgok felett dönteni, kezdve a baba ruháinak kiválasztásától el egészen addig, hogy vegetáriánusnak nevelik vagy sem. Aki megnyeri az adott kört, annak van joga dönteni az adott kérdésben. Az erősebb, a nyertes felülkerekedik. Abban a pillanatban, hogy az egyik fél legyőzte a másikat, az ellenkező perspektíva eltűnik. Nemcsak olyan módon reflektál ez az önzőségre, hogy felmutatja milyen könnyen döntünk egy másik élet felett a saját magunk számára legkedvezőbb módon, hanem azt is aláhúzza a természetünkben, hogy mennyire nem vagyunk kompromisszumképesek.

Amikor a Reactor honlapján felfigyelünk az előadás hirdetésének a fókuszába helyezett kortárs dramaturgia fejlécre, automatikusan olyasmik juthatnak eszünkbe, hogy érthetetlen, technikai elemekkel teli, villogó és hangos valamit fogunk a színpadon látni. Az előadás úgy tud rezonálni ezekkel a már-már sztereotipikus jelzőkkel, hogy közben egyáltalán nem erről szól. Nem csak mondataiban erőteljes, ahogy azt egy klasszikus rendezéstől és dramaturgiától elvárnánk, hanem képileg is hatni tud a nézőre. Az utolsó előtti jelenetben, amikor a szemünk előtt szülővé váló két szereplő az ultrahangon készült fényképet nézi, pontfény világítja meg őket. Asszociálhatunk erről a képről akár a születés pillanatában a magzat elé táruló képre.

Az előadás úgy ítéli el a társadalmat, annak minden önző tettével együtt, hogy közben tudja, nem léteznek egyetemes megoldások a problémára, amit felmutat. Gyakorlatilag egyénileg sem tehet mást a néző, mint szorongani a klímaválság apropóján. Ha akarjuk, ha nem, szembesülnünk kell saját végtelen belégzésünkkel, mígnem már mindent magadunkba szívtunk, amire csak szüksége van állandó biztonságérzetünknek. Ettől a felismeréstől azonban nem leszünk kevésbé egocentrikusak, sőt, a sikert sem fogjuk elítélni, de még csak a lélegzetvételeinket sem tudjuk majd olyasmiként felfogni, amivel megöljük a bolygónkat, ami a miénk, akár tudunk vigyázni rá, akár nem.

În sfârșit sfârșitul, Reactor Alkotói és Kísérleti Egyesület, Kolozsvár. A bemutató dátuma: 2020. 09. 29. Rendező: Diana Dragoș. Író: Brîndușa Ban. Díszlettervező: Gábor Zsófi. Videó: Doru Vatavului. Fények: Cătălin Filip. Játsszák: Raluca Mara, Paula Rotar, Lucian Teodor Rus, Cosmin Stănilă, Adonis Tanța.