Böjthe Pál: Drámafolyam zúgókkal

Böjthe Pál: Drámafolyam zúgókkal

A Nyílt Fórum Füzetek két kötetéről

A Nyílt Fórum Füzetek évente megjelenő, új szerzőknek bemutatkozási lehetőséget nyújtó antológia-sorozat. Színpadra még nem vitt és korábban meg nem jelent drámaszövegeket tartalmaz. A drámákat a Nyílt Fórum szerkesztőbizottsága választja ki, másképp: a Színházi Dramaturgok Céhének erre vállalkozó tagjai és műhelyük. Jelen recenziómban vizsgálat alá vett mindkét kötetben (az 2017/2018-es és 2018/2019-es évadról szólóban) feltüntették a Nyílt Fórum Füzetekben eddig megjelent összes dráma jegyzékét, valamint ezek ősbemutatójának dátumát, helyszínét. Az első tartalmazta a szerzők életrajzát, ám ez valamiért kimaradt a 2018/2019-es kiadványból. Némi kutatómunkát igényelt részemről a pótlásuk.

A két gyűjteményt végigolvasva (és egy-két elődjük ismeretében) olyan érzés kezd kialakulni bennem, hogy jó mesteremberek dolgoznak csapatmunkában. A kezükből kikerülő alkotások színpadra valók, de többségük nem hagyna maga után különösebb hullámot. Szerencsére felbukkannak itt-ott az egyenetlenségek, a zúgók – hogy recenzióm címére visszautaljak –, és olyankor ez a kiszámíthatóság megtörik. Nem biztos, hogy ezen utóbbiak maradnak meg tartósan, de pillanatnyilag ezek az izgalmas(abb) szövegek. Vegyük sorra őket. 

A 2017/2018-as füzetet a Sárkányterminál, Drubina Orsolya első drámája nyitja. Drubina Orsolya 1988-ban született Szegeden. Magyar szakon szerezte meg a diplomáját, majd színháztudomány mesterképzésben vett részt. Prózaverseket is írt, közölt. 

Mielőtt belebonyolódnánk annak megvitatásába, hogy mire is való a színház, a válaszok végtelen lehetősége közül csupán egyet emelek ki. Arra, hogy bemutassa a világot, amelyben élünk. A helyszín egy repülőtér, ahol terítékre kerül a világ, amely Drubina Orsolya írásának tanúsága szerint beteg. Ebben a szövegben a betegségnek van egy enyhébb és jól látható, valamint egy alattomosabb és egyben súlyosabb tünete. Az első a jelenkori fiatal felnőttek infantilizmusa. A második annyira nem meglepő, mint amennyire felháborító, hiszen lépten-nyomon olvashatunk ilyesmiről. Gyermekeknek a közeli hozzátartozók általi megrontása. És attól kezdve, hogy először megtörténik, többé semmi nem lesz olyan, mint előtte. Menekülni kell, sok év múltával is kérni a képzeletbeli barátok segítségét. De ők is inkább akadályoznak, mint segítenek. Hát ne kapjon dührohamot az, aki szívességből magával hurcolja az egész pereputtyot? Vagy hol a hiba? Lehet, mégsem szívesség ez? Lehet, hogy azok nem is akartak jönni? Lehet, inkább ücsörögtek volna a lomtár melegében, vagy az előszobában a fűtőtest mellett? Kis Sára menjen nyugodtan vakációzni Dániába, mert ők türelmesen megvárják otthon? Csakhogy Kis Sára nem tud egyedül menni Európa északi részébe, sem máshova. Egyrészt nem akarja a felnőttséggel járó kötelezettségeket vállalni. Másrészt talán egy pohár vizet meg tud inni nyugodtan, de már nem biztos, hogy akár kisdolgát pont így el tudja végezni. Mert ahhoz például le kell húznia a bugyiját, és ez ismételten felelevenít(het) egy roppant kellemetlen tapasztalatot. Vannak emlékek, amelyektől a legnagyobb szabadságot, a repülést biztosító élmény sem szabadíthat meg. De ebben az esetben a repülés a gyermekkortól (amely azért most már terhessé kezd válni) való elszakadást sem segíti. Ezek miatt remek választás a repülőtér mint a darab helyszíne.

A második kötetben megjelent A brémai című írásához viszont épp ellenkezőleg, nem zárt teret, hanem utcákat, olyan helyeket választ Drubina Orsolya, ahol a hajléktalanok szoktak tartózkodni.

Vannak, akik valósággal mesteri szintre emelik az önámítást. Ennek általában súlyos következményei szoktak lenni. Ezért mellőzendő. Ám mi van akkor, ha az ember már senkinek sem kell? Akkor válhat egyrészt brémaivá, mert megpróbálhat a Grimm-mese szamarához hasonlóan egy teljesen másfajta életbe kezdeni. Vagy folytonosan előhozakodhat olyan történettel, amelynek hajdanán lehetett apró valóságmagja, de a jelenben odáig fejlődött, hogy a nincstelent akár Krőzusnak is képzelhetnénk. Egy másik csoporthoz olyanok tartoznak, akik nem szédítik magukat semmivel. Kíméletlenek másokkal és magukkal szemben. Számukra csupán a most van, a durva valóság. Ismét másik csoport egyetlen képviselője a darabban egy alkoholista nagymama. A lakása még megvan, valamint az unokája is, aki meg-meglátogatja. Ez utóbbi a kitaszítottak társaságában elpöfékel egy-egy cigarettát, megiszik egy pohárka valamit, mert olyan jó a tilosban járni. Mindennek egyáltalán nem örvend a negyedik, az előbbiektől teljesen eltérő világot képviselő anya, a züllött nagymama leánya. Fegyelmezett, valamilyen újkeletű felekezet papnője, szorgalmas, és elvárásai vannak. Lehetnek, mert sokat küzdött céljaiért. Csak közben kiveszett belőle az ember. Egyszóval sokszor látott embertípusok, helyzetek ezek, a szöveg meglehetősen ismert sablonra van írva. Ezzel együtt a történet többet rejt, mint amennyit a mondatok elsőre mutatnak.

Kovács Dominik és Kovács Viktor szintén az idős korosztályt célozta meg a Mintapintyben. A huszonéves ikrek kitartanak a párban való alkotás mellett. (A Jégtorta című művükről írtam egy korábbi alkalommal.)[1] Az ELTE BTK-n tanultak, elszánt nótafák, anekdotagyűjtők, a családi legendárium kutatói. Elbeszéléseik jelentek meg több folyóiratban. 

Szoktunk magukban motyogó embereket látni, olyankor nagy valószínűséggel legyintünk: szegények. Tömör véleménynyilvánítás ez egy jelenségről, netán pillanatnyi állapotról. Különösebben senki nem tűnődik azon, mi lehet a háttérben. A Kovács testvérek viszont egész színművet építettek erre.

A pintyek csipegése, valamint Márkus Sándorné emlékeinek egyre erőteljesebb és mind nagyobb volumenben való előtörése közepette elgondolkodhatunk. Vajon mindenki félnótás, akit azon kapunk, hogy magában beszél? Az ember társas lény, szükségét érzi, hogy szóljanak hozzá, és hogy meghallgattassék. Azonban előrehaladva a korban mind nagyobb az esélye annak, hogy valaki egyedül marad. Mindennapos gondjait, gondolatait kutyájával, macskájával, netán zebrapintyeivel tudja csak megosztani. Amint Molnár Zsóka esete is mutatja, ilyenkor többnyire nincs szó zakkantságról, vagy nevezzük bárminek a szellem eltompulását. Az emlékek, az élmények addig tornyosulnak, míg átszakítják a gátat. Ez a gát, amíg létezett, nemcsak az esetleges hallgatót, hanem a beszélőt is védte. De átszakadt, s ezért fékét veszti a beszéd. Lehet legyinteni, Márkus Sándorné Molnár Zsóka esze elment. A színmű olvasmányosan, színesen ír le egy végső soron banális történetet. Igaz, jogosan megkérdezhető, mennyire banális a személyes sors, még akkor is, ha milliomodjára ismétlődik? Egy nő, aki az ország majdnem-szívéből az isten háta mögé került. Eleinte a férj mellett, aki akkor fontos elvtárs volt, egészen tűrhetően mentek a dolgok. Semmi egyebet nem kellett volna tennie, csak támogatnia a nagy eszméket hordozót. Ám ez az asszony talált magának elfoglaltságot. A helyi múzeum mindenese lett. Aztán a férj lelépett egy lánnyal, és lassan mindenki lemorzsolódott körülötte. A darabban a hangsúly az egyedülmaradás feldolgozására kerül. Az érdekesen, színesen, olykor félmondatokba fogalmazott történetből, úgy érzem, remek egyszemélyes előadást lehet színpadra állítani.

A következő alkotást – Doboz– is szerzőpáros álmodta meg, Kurta Niké és Tési Dóra. Kurta Niké 1989-ben született Székesfehérváron. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen 2014-ben szerzett színészdiplomát. 2012 és 2015 között a Szputnyik Hajózási Társaság tagja volt, akkor szabadúszó lett. A fiatal színészgeneráció egyik legfoglalkoztatottabb tagja. Szerzőtársával, Tési Dórával a Doboza második darabjuk. Tési Dóra irodalmat és esztétikát tanult a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, majd a Mentőcsónak Alapítványnál dolgozott.

Vajon azért tűrjük el a kívülállóknak akár felfoghatatlannak tűnő életformát, mert nem tudunk egy másmilyen létezéséről? A Doboz, amely az események helyszínét szolgáló elhagyhatatlan lakást jelképezi, nem feszeget ilyen vagy más, filozófiai mélységű kérdést, sokkal inkább arra reflektál, mennyi őrült kerül hatalomra ebben a világban. Ők miért kerülnek oda? Mert akik tehetnének ellene, nem tudják, hogy tehetnének? Vagy azért, mert fogalmuk sincs, kik irányítják az életük? Esetleg kényelemből? Ezeket a kérdéseket ismét sokkal inkább az olvasó teszi fel, mintsem a szöveg. Ámde a kérdések valamiből születnek. A színműből adódnak. Olyan „rémtörténet” ez, amilyenről gyakran olvasunk a sajtóban, és amelyet a tragikus vég hiánya miatt (leírni is borzalmas ezeket a szavakat) hamar elfeledünk. Van egy önjelölt messiás, aki – kivételesen – nem a világ, csupán a családja előtt akar próféta lenni. A család pedig, tűrhetően sanyargató évek teltével, amikor végre kikerült a dobozból, újabb hosszú idő után sem tudja, tulajdonképpen melyik a jó életforma. 

A szerzőpáros nem vág húsba. Sokkal inkább a valóságra épít. Az ember nem áll át könnyen egyik életformáról a másikra. Ha át is áll, a múlt állandóan kísérti, és bármikor képes (akár önszántából) újból a hajdani életmódot választani. Mert az kényelmesebb? Mert abban alakult ki a gondolkodásmódja? Mert valóban annyira zavarodott a kinti világ, hogy az, amiből évtizedek múltán szabadultak, még mindig egészségesebb? Érdekes gondolat a darabban, hogy csupán az az egy ember nem tér vissza, akinek volt bátorsága-szerencséje megtenni a legeslegelső lépést. A többiek csak utánozták. Rájöttek, hogy most már bármikor megtehetik? De amit bármikor megtehet az ember, azt sohasem teszi meg. Lehet, hogy ezt nem tudják. 

Lénárd Róbert Bácskamocsaras című írásában viszont végső soron egyetlen alkalomról, vissza nem térő lehetőségről van szó. Lénárd Róbert Zentán született 1983-ban. A Zentai Színtársulatban mutatta be első darabjait. Az Újvidéki Művészeti Akadémia rendező szakán végzett 2008-ban. Diplomarendezését a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház mutatta be. Itt dolgozott 2007-2008-ban, 2012-től az Újvidéki Színház művészeti munkatársa, majd művészeti vezetője.

Akik Európa szélére rekedtek, mostantól még sokáig fogják érezni, hogy hol leledzenek. A gond az, hogy leggyakrabban a távolba, a civilizált (?) részbe szakadt hazánkfiai tudnak a legnagyobbat rúgni belénk. Nem feltétlen gonoszságból. Talán így próbálják lerázni magukról a múltat. A történet a Vajdaságban játszódik, a képzeletbeli Bácskamocsarason, amely ijesztően valóságos. Azzá teszik a csődbe ment gyár, a munkanélküli alkoholisták. Aztán az a néhány tizen-huszonéves, akiket csupán a korukban rejlő energia próbál kimozdítani a reménytelenségből. Ez nem a valóság talaján állva történik, sokkal inkább a vagy-vagy ingoványán egyensúlyozva. Természetesen megjelenik az erre a kirekedt világra oly jellemző figura. A nyugaton meggazdagodott lélek-senki, akinek valamiért nagyon jólesik a lábát beletörölnie egykori honfitársaiba. Vele van nyomorult ágyasa, akinek semmiféle biztos háttere sincs, csupán józan eszére hallgathat, amely azt mondja: sürgősen el innen, vissza a jólétbe, a viszonylagos biztonságba.

A történet folyik, olykor hömpölyög, nem lehet unni. Helyenként kalandregényre emlékeztet, de ezzel együtt jól elképzelhető színpadon. A helyszínek és a szereplők egy halálraítélt gyár körül forognak, a benne sejtett lehetőségtől delejeződve. Fiatalok, akik zenélnek az egykori lemezgyárban. Az agg énekesnő, aki egykoron ennek az üzemnek köszönhette hírnevét, és aki miatta hal meg. A németté vedlett pénzember, aki megvásárolná az épületet. Közben a meggondolatlanság és a forrófejűség szedi áldozatait. A jobb élet reményében a bőrüket is eladók szintén csúnyán ráfáznak. A mocsárból nem nagyon mutatkozik kiút. Hogy mégis van, aki egy komoly alapokon álló világ felé tart a Merciével? Az időben megkapta a kellő lökést. Most éppen hazafelé tart Németországba az ágyasával (mert ott szajhának lenni is jobb, mint bárminek a mocsárban), és röhögnek, mert olyan jól lehet szórakozni a mások nyomorán. Vagy úgy röhögnek, mint amikor az ember valami nagy veszedelemtől szabadult meg? Van valami kéngőzös ebben a mercis, nyugatra tartó röhögésben. 

Aztán ismét gyalogosan haladunk O. Horváth Sári Lenni vagy nem írásában.

O. Horváth Sári 2017-ben végzett színházrendező szakon Bocsárdi László osztályában Marosvásárhelyen. A rendezés mellett íróként, dramaturgként, dalszövegíróként és játékmesterként is működik független és kőszínházi előadásokban egyaránt.

Ezzel az írással a szerző nagyjából egyidőben két helyen pályázott, és mindkét helyen tarolt. Székelyudvarhelyen, a dráMÁzat IV. kiírásán Gyerekjáték címen lett első díjas,[2] Magyarországon a Lenni vagy nem a Színházi Dramaturgok Céhének Vilmos-díját nyerte el. Pontosan megkomponált alkotás. Az eleinte szétszaladónak tűnő szálak a kellő pillanatban találkoznak. Amikor már azt hinnénk, hogy egy követhetetlen történetet olvasunk, megértjük a kapcsolatrendszert és annak szereplőit. A történetben az építőkövek pontosan illenek egymáshoz, teljességgel lefödik a teret. Ez és összetettsége teljes figyelmet követel az olvasótól. Cserébe nagyszerű élményt nyújt. Például férfi olvasóként számomra ajándék, hogy olyasmit tudhatok meg a nők világáról, amiről csakis egy nő tud beszélni. A kissé bugyutának megírt egyetlen férfi szereplő elég erősen megrajzolt ahhoz, hogy ne vesszen el a sok nő között.

Lenni vagy nem társa, egyféle folytatása a szintén O. Horváth Sáritól a következő kötetben megjelent Életigen. A Lenni vagy nemhez hasonlóan a cselekmény pörög. A történet más, de a mesélési módszerek hasonlóak. Sok apró utcából indul egyszerre a történet, amelyek első ránézésre esetlegesen haladnak egymáshoz képest. Aztán ezek a vonalak kezdik keresztezni egymást, és viszonylag hamar belátható, hogy az elején villanásszerűen megjelenő szereplők összetartoznak. Mindenki mindenkit ismer, néhányan közülük (közeli) rokonok. Korai még azon spekulálni, hogy egy jól kitalált elbeszélőmódról van-e szó, vagy pedig – jobb híján – ismétlődő módszerről, amely egyelőre nem unalmas. A trilógiának tervezett sorozat második tagja ez. Mint a könyv záró darabjáról megjegyezhetjük, máris megvan a kapocs a következő kötettel. Talán már abban olvasható lesz a harmadik mű.

Maros András és Szálinger Balázs közös, Phil Collins című írásában arról olvashatunk, hogy milyen kicsi lett a világ. Hogy a még nem olyan régen elérhetetlen személy akár munkatársunk is lehet.

Maros András (1971) nyolc prózakötet, számos színdarab és forgatókönyv szerzője. Több száz írása jelent meg. Legismertebb darabjai közé tartozik a Gyanús mozgások és a Hulladék.

Szálinger Balázs (1978) József Attila-díjas magyar költő, drámaíró. Több verseskötete, illetve kisepikája és színműve jelent meg nyomtatásban, drámái és mesejátékai visszatérő repertoárdarabjai a magyarországi és határon túli színházaknak. A legismertebbek ezek közül talán a Köztársaság és a Becsvölgye.

A nagy ötletek, bátor lépések mozdítják előre a világ dolgait. Mit tehet egy kisebb város zenekara annak érdekében, hogy indulásuk és ismertté válásuk egybeessen? Például meghív egy nevesebb zenészt. Mondjuk, Phil Collinst. A világ legtermészetesebb dolga, hogy a megkeresett pozitívan válaszol a felkérésre, és rögtön jelentkezik Budafokon a Különutas nevű együttesnél. Ki tudja, hány, a reflektorfénytől megfáradt híresség jár-kel közöttünk? Miért éppen ő ne jönne otthonától kicsit keletebbre, ha így megadatik neki a lehetőség két dologra. Egyrészt nem kell állandóan bujkálnia, hiszen – legalábbis reményei szerint – a fene sem fogja itt ismerni, és nyugodtan zenélhet névtelenül, mint pályája legelején. Másrészt teljességgel elmerülhet új szenvedélyében, a csodálatos, az egyedi, az évszázadokon átfénylő Petőfi szellemének a keresésében, a költő élete helyszíneinek meglátogatásában.

Egy zenekarvezetőnek nagy felelősség nyomja a vállát. Nem árt, ha bátorsága is van a radikálisabb tettekhez. Mint például kirúgni egyetlen szalonképes zenészét, a dobost, aki helyett egy még jobb jön. A cél érdekében áldozatokat kell hozni. Ez természetes. Hogy amikor a tettre kerülne sor, elfogy a kurázsi? Vagyis a zenekarvezető nem meri megmondani az áldozatnak, hogy mi a döntés, és csakis akkor teszi meg, ha kikényszerítik belőle? Ilyennel is találkozik az ember. Ami egyáltalán nem természetes, az a természetesség, amellyel az emberek közötti tartalomnélküli kapcsolatok léteznek.  

Van szó felszínes kapcsolatról Maruszki Balázs Vasember fiai című darabjában is. Meg múltban való kutakodásról. Maruszki Balázs (1968) forgatókönyvíró, író, dramaturg. Számos színdarab, rádiójáték és forgatókönyv szerzője. 2009-ben a Végevégevégemindennek című darabja elnyerte a Nyílt Fórum Vilmos-díját. Az Ébrenjárók című filmmel legjobb elsőfilmes forgatókönyvírói díjat nyert a Magyar Filmszemlén, A rajzoló című filmért pedig a legjobb forgatókönyv Arany Panda díját vehette át a Szecsuáni Nemzetközi Televíziós Fesztiválon. 

Legalább Oidipusz óta tudható, nem mindig szerencsés dolog a saját múltunkban kutakodni. Az ilyesminek lehet tragédia is a vége, vagy jobb esetben csupán csalódás. Ez utóbbi felé hajlik a történet, amelyben az amerikai kamionsofőr azért érkezik Magyarországra, hogy kiderítse, mi történt az apjával 1944 decemberében. A környezet, amelyben az események zajlanak, jól ismert: lepukkant, világ végi település, ahol az emberek éppen csak éldegélnek. Az a dramaturgiai megoldás is számtalan kortárs darabból visszaköszön, amikor a mindenki által elfeledett emberek a tehetős idegen hátán akarnak felkapaszkodni. Bár a cselekmény fő csavarjai tulajdonképpen kitalálhatóak, azért nem érdektelen a történet. A két legerősebb karakter az anya és a fia. A fiú – meglett férfi – a konok kitartásáért, amellyel küzd az ellen, hogy elnyelje a település dágványa. Nem iszik, nem dohányzik, megköveteli, hogy civilizáltan beszéljenek vele, viselkedjenek a környezetében. A 72 esztendős asszony azt a nőtípust testesíti meg, akiről az ember végképp nem gondolná, hogy milyen is az igazi vérmérséklete, illetve, hogy miket (bármi is legyen az) tett a múltban. Most egy szürke kisegér, aki hazaviszi „kegyelmeséktől” az egyébként dolgozó, de jövedelem nélküli fiának az ételt. Aztán még van a darabban komoly politikai ambíciókkal (értsd: mitugrász) felruházott polgármester; annak – a helyét nem találó – kamasz fia; néhány léhűtő a faluból. Többnyire másodgenerációról van szó, akiknek az atyák bűneiért kell vezekelniük. 

Totth Benedek Afganisztánjában szintén felvillan az atyai bűn, amelyet esetleg magával visz a két testvér – de talán nem kell minden személyes hibát az elődökre fogni.

Totth Benedek író, műfordító 1977-ben született Kaposváron. Első regénye, a Holtverseny 2014-ben jelent meg a Magvető Kiadónál. 2015-ben megnyerte az év legjobb első prózakötetének járó Margó-díjat. Második regénye 2017-ben látott napvilágot Az utolsó utáni háború címmel. Az Afganisztán a szerző első színpadi műve.

Egy meglehetősen zűrös család hétköznapjai. Talán így lehetne összefoglalni a történetet. Az a rész, amelyet olvashatunk, tele van bonyodalmakkal, de egyértelmű, hogy nem előzmények nélküli a helyzet. Az apáról, aki már urnába került, csak sejteni lehet, hogy nem volt az egyenes gerinc mintaképe. Aztán a két testvér: Laci és Feri. Az utóbbit félve várják, hogy megérkezzen többéves börtönbüntetés után. Laci, az idősebbik fiú frissen menesztett nyomozó. Úgy néz ki, a testvére áldozata. De az is lehet, Feri a bátyja áldozata, hiszen végső soron ő göngyölítette fel az egykori rablás szálait. A fonalak egyre csak kuszálódnak. A feleség nem tudja, kihez kösse sorsát: a férjhez, akivel már rég nem olyan a kapcsolat, amilyennek lennie kellene; az olasz főnökéhez, aki amolyan sablonosan olasz (sok pénz, maffia-kapcsolatok stb.), vagy pedig sógorához, a frissen szabadult Ferihez, aki egyetlen gyermekének apja. 

A bonyodalmak másik szintje, vagy a meglévők tetézője, a börtönmúlt hozadéka. Ferinek fizetnie kell, és rengeteg pénzről van szó. Amint Laci megpróbál segíteni öccsén, megállíthatatlanul lejtőre kerülnek. A „jól kitervelt” akcióba apró kavics kerül, amely elgurulva lavinát indít, többszörös halált eredményezve. Laci és Feri anyja kijelentéseiben, válaszaiban Szophoklész tragédiáiból néha Oidipusz, máskor a Teiresziász mondatait mondja, vagy az Antigonéból a Hírnökét. Feleletei, megjegyzései tökéletesen beleillenek a beszélgetésekbe, de szó sincs tragédiáról. Ez egy fordulatosan megírt krimi.  

A 2018/2019-es Nyílt Fórum Füzetek néhány darabjáról már volt szó az előzőekben az azonos szerző kapcsán. A többiekről az alábbiakban. Az első Berecz Boglárka Félelmeink című írása lesz.

Berecz Boglárka egészen eredeti módját választotta a bemutatkozásnak. Ezt lehet tudni róla: „Ha szín lehetnék, okkersárga lennék. Ha állat lehetnék, madár lennék. Ha betegség, sclerosis tuberosa, ha vers, egy rapszódia, ha bútor, éjjeliszekrény, ha Harry Potter-szereplő, Lupin, ha virág, pitypang, ha használati tárgy, fogkefe, ha fűszer, fahéj, ha Disney-hercegnő, Megara és így tovább, és így tovább…”

A téma mindig az úton hever, a téma mindig megtalálható környezetünkben, és így tovább. Ez végül is nem baj, csak kezd nagyon lapossá válni. A Nyílt Fórum Füzetek valahogy környezetünk leírásának fórumai lettek, évről évre ismétlődő beszámolókkal, amelyekből az szűrhető le, hogy a világ nem javul. Az emberek (értsd: a szereplők) alig-alig változnak. Többségük nem rossz írás, de valahogy kezd az egész helyben-topogóssá válni. Ilyesmiket érzek a Félelmeink kapcsán is. Azon gondolkodtam, ha színpadra kerülne (került már, tudom, felolvasószínház), mit szeretnék látni belőle. Úgy értem, mit kellene felerősíteni. Arra jutottam, hogy a humorát kellene értékesíteni. Erre van is egy megfelelő szereplő, a narrátor. A halott Matild eléggé távol került mindentől, hogy derűvel szemlélhesse a dolgokat. Félelmeink valósak, és rengeteg ember életét megkeserítik. Éppen ezért, ellenszerként bedobható lenne a humor. Szembe kell nevetnünk az árnyakkal. 

A háború eseményei viszont nem nagyon tartogatnak derűs perceket. Ilyen szikár körülmények között zajlanak Dézsi Fruzsina Vid napjaiban az események.

Dézsi Fruzsina (1995) kritikus, szerkesztő (Dunszt.sk). 2017-ig az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar alapszakos hallgatója volt, azután a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem drámaírói mesterképzésén tanult. 2018-ban 2. helyezést ért el a Koltai Tamás kritikapályázaton. 

Ami a leginkább megfogott ebben a darabban, az a valami, amit egyetlen híradóból sem lehet megtudni: milyenek egy háborús övezetben a hétköznapok. Hogyan lehet benne túlélni, létezni, embernek maradni? Nincs recept, sőt biztos válasz sem, mert ehhez egy normális környezet kellene, de egy háborúból éppen ez hiányzik. A hősiesség megmarad a történelemkönyvek lapjainak, itt csupán a túlélésről van szó, és az annak érdekében válogatás nélkül bedobott eszközök. Nincs nyertes, mert aki a csatában győzött, az is elveszítette a legfontosabbat, a jövőt. Egyetlen napba sűrűsödnek be az események, de ez a hozzávetőlegesen huszonnégy óra tíz év terhét hordozza magában. Ezért súlya mérhetetlen, és mindenkit maga alá temet.

Kele Fodor Ákos írónak, drámaírónak Az egyse című színműve más értelemben súlyos. Vagy lehet, hogy inkább testesnek nevezhető.

Kele Fodor Ákos intermediális íróként definiálja magár. Az Erdélyi Vándorszínház színműírója volt, a Tea Kiadó főszerkesztője. Könyvei: Textolátria (versek; Gérecz Attila-díj, 2011), Echolália (multimédia, 2016), A szív vége – cigány újmesék (2018), Megálmodtalak (Peer Krisztinával, 2018).

Mivel a szerzőnek nincsenek szigorú utasításai ilyen értelemben, és ezáltal egy bizonyos út nincs kijelölve (különben is…), ezt a színművet többféleképpen is elő lehet(ne) adni. Például hangsúlyozottan zenés formában; a régi magyar nyelvre téve a hangsúlyt (bár tény, hogy így erősen kérdőjelessé válik a színpadi sikeressége); kiemelve a szöveget, háttérbe helyezve, csupán enyhe kíséretnek szánva a zenét stb. Az angyalcsináláshoz kapcsolódó misztikum és valóság a gerince a történetnek. Ez remek lehetőséget nyújt a legkülönbözőbb embertípusok bemutatására: ki hogyan válaszol a tudatlanságra, a felelősségre vonásra. A kóborlelkek vezérlik a cselekményt, ők azok, akik számon kérhetnek bármit. És nem jogtalanul. Ebből mindjárt felvillan két másik színreviteli mód: a kuruc-korban lehetne hagyni az egészet, vagy pedig modern (már-már) lélektani történetként vinni színre. Egy tömbben ez az írás tömény, szövevényes és hosszú. Nem biztos, hogy egy az egyben így kellene megrendezni. De az is elképzelhető.     

Az átrendeződések miatt az elemzés végére került Kemény Zsófi Tiszavirág és Bölömbika című írása.

Kemény Zsófi a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanult filmdramaturg szakon. Tizenhét éves kora óta lép fel slammerként, egy verseskötete (Nyílt láng használata, 2015) és két regénye jelent meg (Én még sosem, 2014; Rabok tovább, 2017), valamint egy kétkezes krimije Kondor Vilmossal (Értetek teszem, 2018). A Tiszavirág és Bölömbika az első darabja.

Egyrészt lehet amellett érvelni, hogy a színházban az abszurd korszaka lejárt, másrészt a világ valósággal önti a lehetőségeket ennek a színpadra állításához. Ezt a szöveget olvasva, nem tűnt idejétmúltnak a mindenfelé zsákutca-effektus. Az időnek nincs jelentősége, sem annak, éppen ki kivel beszél; mint ahogy annak sem, hogy valaki esetleg önmagával társalog, mert a világ, amelyben él, kettőbe hasította, vagy esetleg négybe… Itt ami kiemelhető, az csupán az állandó halogatás meg a döntésképtelenség. Ez egyféle komédia, hiszen benne az emberek saját árkukat ássák, s tehetetlenségükben minden szétporlik körülöttük, ami egy (valamelyest) normálisnak nevezhető élethez szükséges. Az írás kissé nehézkesen, sablonosan indul, de aztán rátalál az útjára, és következetesen olvasmányossá és (ön)pusztítóvá válik.


[1]Lásd Böjthe Pál: A jó színház a máról beszél. Ismertető a Nyílt Fórum Füzetek 2016/2017-ről. Játéktér.ro, 2018. aug. 12.
[2]Lásd a versenyről és a díjazott darabokról Böjthe Pál: Súlyos történetek vidám borítóban. A dráMÁzat IV. drámakötetről. Játéktér, 2019/tavasz. (Szerk. megj.)