Hegyi Réka: Salamon András szubjektív drámatörténete

Bár elsődlegesen irodalmi műfaj, a dráma az, amit az esetek túlnyomó többségében nem olvasni szoktunk. Amit olvasni érdemes (kinek-kinek ízlése szerint az örök klasszikusok, például Shakespeare vagy abszurd drámaírók, pl. Beckett egy-egy darabja), az is érthetőbb, ha ismerjük azt a színháztörténeti kort, amelyben íródott. 

Míg a verset, amit Kányádi adomája szerint „mondani kell”, a drámát játszani kell. Sokunknak verset magunkban olvasni is élmény… Ízlelgetjük a ritmust, a rímeket, a vers hangulatát, csodáljuk a költő nyelvi leleményeit – és mindehhez elegendő, ha olvasni tudunk. A drámai textus viszont hosszabb és nehezebb műfaj, még akkor is, ha „csak” párbeszéd, esetenként néhány szerzői utasítással, ami bizonyos mértékig miliőt teremt, ami hozzásegít a helyzet elképzeléséhez. A szöveg ereje viszont sokkal nagyobb, ha hús-vér emberek feszülnek egymásnak a drámaíró szavaival. Ha a kérdéseket kimondják, a vívódást kimutatják, és ennek úgy lehetünk szemlélői mi, a nézők, hogy, ha úgy tetszik, akár azonosulunk is velük. Röviden tehát: a dráma az, amit játszani kell. 

Körülbelül ez lehet Salamon András Színháztörténet kezdőknek és haladóknak című könyvének tanulsága is. Vagy: dráma az, aminek az értő olvasásához szükséges és talán elégséges feltétele, hogy legalább annyit tudjunk az irodalmi alkotásként fennmaradt mű keletkezéséről, mint amennyit a kezünkben tartott színháztörténetben annak szerzője összefoglal. 

A kolozsvári Koinónia Kiadónál 2019-ben megjelent „korszerűtlen könyv” – Salamon nevezi így a stílszerűen Prológusnak keresztelt előszóban – inkább drámatörténet, sajátos, egyedi olvasatban: színháztörténeti, építészettörténeti, irodalomtörténeti hivatkozások helyezik megfelelő kontextusba az elemzett műveket: az ókori görög színháztól a korai romantika koráig a legismertebb színdarabokat. A kötet utolsó bekezdésében az is kiderül, hogy a szerző addig a pontig vállalta a színművek elemzését, amíg viszonylag egységes világképbe rendeződnek a korstílusok, minden hozzájuk rendelhető műalkotással és irodalmi művel együtt. A romantika korában már nem a teljes európai kultúrára jellemző stílusegységről, hanem minden nemzet esetében más-más jellemzőkről beszélünk. Más szóval: Salamon András azért választotta éppen ezeket a darabokat, amelyek bekerültek a kötetbe, mert a különféle korok irányzatát illusztrálják. Az európai/ világirodalmi hivatkozások mellett a magyar nyelvterület fontos alkotásai is bekerülnek a gyűjteménybe, például Balassi Szép magyar komédiája vagy a helyi vonatkozás miatt (is) fontos, a csíksomlyói ferencesek által lejegyzett 18. századi passiójáték. 

Az illusztráció nem csak átvitt értelemben, de konkrétan is a könyv egyik legnagyobb erőssége: a képzőművészeti hivatkozások, elsősorban a festmények elsődleges szerepe (de találunk a könyvben szobrokat, domborműveket, vázarajzokat és könyvillusztrációkat is), hogy rávilágítsanak a stílustörténeti egységességre, azaz illusztrálják, hogy a szerző színházról összegyűjtött ismeretei és saját olvasatai összhangban vannak mindazzal, amit az adott korban művészetnek nevezünk, hogy egy-egy ars poetica, egy-egy stílus irodalomtörténeti sajátosságai pontosan felismerhetők úgy a drámai alkotásokban, mint a kiválasztott festményeken.

Az illusztrációk egy másik vonulata építészetet, a színházi épületek mellett szakrális tereket, templomokat, sőt, városképeket is bemutat. A dráma terei mellett mindez fontos, hogy a perspektíva alakulását is kövessük, hogy a szentnek és a profánnak a térben elfoglalt helyét, jelentőségét is elemezhessük.

Ahhoz, hogy „olvasni” tudjuk a szerző által középpontba helyezett drámákat, az ember helye is fontos – a terekben, az irodalomban, a gondolkodásban –: így kerül kontextusba minden mű. És ahhoz, hogy megértsük, mit és hogyan cselekszik a színész az előadásban, hogy a verseléstől kezdve az öltözeten át a kéz- és testtartásig minden, színház és közönség viszonyának alakulása is érthető legyen, észrevétlenül annyi plusz töltettel egészül ki a drámai szövegek textusa, hogy be kell látnunk: nem csak drámatörténeti, de még nem is kizárólag színháztörténeti, hanem inkább kultúrtörténeti antológiát tartunk a kezünkben. 

A könyv címe a „kezdőknek és haladóknak” ajánlást is tartalmazza. Az ógörögöktől a romantika korai korszakáig – Lessinggel és Goethével bezárólag – a kötet a „kezdők” számára összehasonlítja a drámák szövegét az adott korok „hivatalos” ars poeticájával, esetenként táblázatos szerkesztésben a stílusjegyeket is a velük egységes világképet tükröző művekkel. Ugyancsak a kezdőknek lehet izgalmas felfedezni, hogy mi a deus ex machina, hogy néha technikai bravúr, amivel a színpadra alászállnak a megidézett istenek, majd átvitt értelmet nyer, amikor az isten beavatkozását a király megjelenése/üzenete váltja fel, vagy még később csak egy értékrend vagy egy elvont eszme, például az igazság vagy a jogszerűség. 

Az is lehet, hogy színházszerető, ám elméleti munkákat nem „fogyasztó” olvasók számára a könyv segítségével tisztázódnak olyan fogalmak, mint a hármas egység, a kétszintes dráma, a szerepkettőzések, kiderül, mi is a színészparadoxon, a lazzi (és mi köze ennek a commedia dell’arte-örökségnek Charlie Chaplinhez), átláthatják, mi volt a maszk szerepe bizonyos korokban, mit keresett a néző a színpadon több száz évvel ezelőtt, hogyan befolyásolta ez a szerzőket és az előadókat. A már említett gazdag illusztrációanyag még konkrétabban fedi fel, mi volt a színfalak mögött, illetve mi állhat egy-egy mai alkotó művészi megfontolása hátterében (nagyon sok előadásfotó idéz például ismert Tompa Gábor-rendezéseket).

Az már nem igazán világos, hogy kiket sorol a szerző a „haladók” csoportjába. Ha ez nem egyszerű és kedves parafrázis Hrabal Táncórák…-jára, akkor bizony kicsit bele kellene magyarázni, hogy mi is szólhat mondjuk színházi szakembereknek… Talán a színészek, ha éppen a kötet által elemzett drámákból kapnak szerepet, nagyon fontos támpontokat találnak a megértéshez. De egy rendező, aki a világról alkotott képe és mondanivalója függvényében választ irodalmi, drámatörténeti alkotást, vagy aki a színház elméletével, vagy még közelebbit mondjunk, az adott kor színháztörténetével foglalkozik, nem sok újat merít Salamon András könyvéből. 

Az viszont érdekes lehet, hogy kiderül belőle, milyen könyvek sorakoznak egy nyugalmazott középiskolai tanár, azaz egy 70-es éveiben járó erdélyi magyar értelmiségi könyvespolcán. A színháztörténet irodalmi hivatkozásai között sok hazai, román vagy magyar nyelvű, 1990 előtt megjelent elméleti munka található, olyan szerzők mellett, akik az 1990-es években vagy azután jelentették meg elméleti munkáikat vagy színházi esszéiket (Bécsy Tamás elméleti művei központi hivatkozások, de hangsúlyos benne például Bíró Béla munkássága is, vagy Patapievici elemzése Dante univerzumairól). 

A kiemelések szerepe enyhén didaktikus, mint ahogy az egyébként nagyon pontos román megfelelők megemlítése is egy-egy fogalom meghatározásánál. És maradjunk ennyiben: akármennyire olvasmányos ez a színháztörténet, nem lehet több, mint ami a szerző szándéka szerint is: didaktikai segédanyag azok számára, akik világirodalmat és színháztörténetet tanulnak, esetleg egy könnyen emészthető és viszonylag gyors összefoglalót szeretnének átlapozni, hogy egy-egy kor színházát jobban megértsék. Ilyenként viszont kétségtelenül hasznos és hiánypótló.