Böjthe Pál: Ebben élünk?

Böjthe Pál: Ebben élünk?

Nyílt Fórum Füzetek 2019/2020 színdarabjairól[1]

Jó hosszú szünet – szinte egy év – után olvastam ismét Nyílt Fórum Füzetekben megjelent drámákat, s meglepődve tapasztaltam, hogy ez idő alatt szép csendben érdekes reflex alakult ki bennem. Röviden arról van szó, hogy most már nem „csak úgy” olvasom a szerzők nevét, hanem vissza is pörgetem a képzeletbeli listám, hogy vajon találkoztam-e már az illetővel ebben a sorozatban. Mert bizonyos szempontból kezd ez egy maréknyi ember fórumává válni. Régebbi tendencia ez, sőt, lehet, hogy volt év, amikor több név ismétlődött, mint most. És mégis. Nem az a baj, hogy néhány tehetséges ember folyamatosan teret kap. A veszély a belterjességben rejlik. Nem tudom, mi húzódik a háttérben. Valóban ilyen kevés tehetség van a színházi műfajokat írók táborában, vagy valamilyen más okból kifolyólag nem jut tér másnak? Persze, egy ilyen kötetbe, ha mégoly vaskos is, alig néhány név kérezkedhet be. A többiekkel mi van? Vagy egyáltalán, vannak többiek? Lássuk tehát, a 2019/2020-as évadban kik, és milyen művek kerültek a kötetbe.

Dézsi Fruzsina (1995) kritikus, szerkesztő (Dunszt.sk). Néhány további elem a szakmai életrajzából: 2017-ig az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar alapszakos hallgatója volt, majd a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem drámaírói mesterképzésén tanult. 2017-ben bekerült a Színház folyóirat mentorprogramjába, 2018-ban 2. helyezést ért el a Koltai Tamás kritikapályázaton. Részt vett a Lark drámaíró és műfordító táborban, ahol Martyna Majok Cost of Living c. drámáját fordította magyarra, a szöveg felolvasószínházi keretek között is elhangzott, rendezője B. Fülöp Erzsébet volt. A későbbiekben a Lumiere Filmiskola ösztöndíjas forgatókönyvíró hallgatójaként képezte tovább magát.

Magyarország, ez a tenyérnyi terület az értéktelenség kimeríthetetlen forrásának tűnik. Végül is mi másról lehetne hitelesebben írni, mint amikor az ember abból a közösségből merít, amelyhez tartozik? A gond vele csupán annyi, hogy most már nem csak folyamatosan ismétlődik ez a motívum, hanem kezd amolyan bebetonozott motívum lenni a (magyar) drámaírás területén: korrupció, korrupt politikus (aki egyben pitiáner is), korrupt üzletember (talán némi enyhítő körülménnyel, hiszen ha nem, nem tud élve partra evickélni a politikai cápák tengeréből); és a nép, az istenadta nép, aki megkeseredett, iszákos, trágáran beszél, olykor öngyilkos hajlamú. Ne feledkezzünk meg a kiskorú, megejtett lányról sem, aki egyáltalán nem olyan naiv (szinte azt mondtam: ostoba), mint amennyire menekülne sorsa elől. Ezek a szereplői Dézsi Fruzsina A helyzet ura című megváltás-féle történetének.

A darab egy jó szakaszon amolyan beszélgetősen alakul, párbeszédben filozofálnak a szereplők – ezt a dramaturgiai megoldást bizonyos iskolákban lehetőleg kerülendőnek tartják. Mert nem viszi előre a cselekményt. Ezt ellensúlyozza a darab nyelvezete. Versszerű megjelenítés, tőmondatok, központozás nélkül. Valamiért dívik ez a műfaj a drámaírásban. Talán nem is kell mellőzni, mert itt például eléggé jól ellensúlyozza a párbeszédes helybentopogást. Szerencsére A helyzet urában ez nem tartós állapot, és történnek dolgok, nem is kevés. Mégsem érzem úgy, hogy ez lenne a darab erőssége. Mint ahogy a témája sem. Mármint a másodlagos. Az elsődleges, a megváltástörténet az egyetemes, és akár kívánatosnak is nevezhető. Talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy megunhatatlan. Mert az embernek folyamatosan szüksége van arra, hogy hebrencsségében újból és újból megbiztassa valaki, van remény arra, hogy egyszer más lesz.

Dézsi Fruzsina darabjának végkicsengése egyelőre nem biztat a változás szelével. Sőt, meglehetős határozottsággal sugallja, hogy sok évtizede nem változott semmi. Az ügy talán mégsem teljesen reménytelen, tekintettel arra, hogy egy felsőbb szint is bevonásra került ebbe a folyamatba. A rossz hír, hogy a felsőbb szinten is nagytakarítást kellene végezni. Erre is van próbálkozás. Az eléggé „fegyelmezetlen” Istent kiiktatva, az angyalok megpróbálják kezükbe venni a dolgok irányítását. Nagyon nagy szükségük lenne arra (tehát nem csak az embereknek), hogy valaki végre sikerre vigye a megváltó-projektet. Szerencsére létezik egy univerzálisabb változata a megváltásnak, ha lehet ilyet mondani, mert ez, ami körül a cselekmény bonyolódik ebben a darabban, meglehetős fiaskónak bizonyul. Ezért meri a szerző ezzel zárni írását: „Boldog karácsonyt!”

Az előbbi, több „emeleten” zajló történet után az 1974-ben Budapesten született Dóka Péter írását nem annyira a különböző szintek, hanem inkább a színek határozzák meg. A fakó árnyalatok. Róla azt tudhatjuk, hogy 2001-ben magyar szakos egyetemi, 2004-ben német szakos főiskolai diplomát szerzett az ELTE-n. 1998 és 2002 között a Népszabadság egyik filmkritikusa volt. 2005 és 2019 között a Móra Kiadó irodalmi szerkesztője, 2019 óta a főszerkesztője. Számos irodalmi díj birtokosa.

A Polimax, avagy a Kockaróka visszatér című írás mintha arról árulkodna, hogy szerzője kedvelte azokat a filmeket, netán könyveket, amelyekben poros, elhagyatott és legfőképp élhetetlen körülmények között az oda véletlenül (?) betévedt szereplő egy valamilyen lénnyel találkozik. A történet itt valamivel civilizáltabb körülmények között zajlik, de a hangulatot hamisítatlanul építi. Olyannyira, hogy akár filmcím is jut eszembe. De elhessegetem, mert szó sincs a darabban utalgatásról vagy ilyesmiről. Ennek a műfajnak a sajátossága, hogy a szürkeség az szürkeség, a gyilkosság meg gyilkosság. A csodás elem is hozzátartozik (mindegy, hogy pozitív vagy negatív töltetű az), és jó nagy löketet ad a rejtély megoldásának. A történet sajátságosan magyarországivá vált, a legfőbb elvtárs neve többször felbukkan, és ez a túlélésre berendezkedett gyilkosok gyülekezetében valahogy nem is rendkívüli dolog. Ezekben a magyarországi történetekben a múlt állandóan kísért. Ebben a bosszúdrámában már eleve adott ez a helyzet, de talán úgy is megoldható lenne egy ilyen, hogy például csupán a kriminalisztikai szempontból lényeges múlt bukkanjon fel, s a politika kimaradjon. Persze, nem logikátlan az, ami itt történik, az elvtárs neve is a helyén van végső soron. Mégis, esetleg talán meg lehetne próbálni úgy is írni egy darabot, hogy ne a legröghözragadottabb változatot válassza ki a szerző a számtalan lehetőség közül. 

Úgy látszik, ebből most már divatot csináltak, hogy a szerző nevétől kezdődően a mű címén át az összes (nemlétező) mondatkezdésig mindent kisbetűvel írjanak. Lehet, az iménti röghözragadottságot, vagy valamilyen másfajta belesimulást fejez ki az a szerzői szándék, amikor csupa kisbetűvel írja a saját és a mások nevét. Mint teszi az 1993-ban Budapesten született rendező, dramaturg, szövegkönyvíró, fordító Horváth János Antal. 

A szentivánéj szövege nincs mondatokra tagolva, hiányzik belőle a központozás, a mondandó úgy csurgott ki szerzőjének tollából. Bizonyosan van dramaturgiai célja és talán haszna is ennek az utóbbi években nagyon divatossá vált drámaírási módnak. horváth jános antal ragaszkodik kisbetűs énjéhez, mint ahogy szereplői nevét is amolyan köznevekre „konvertálta”, pedig anya és apa mellett annának, jucinak, dávidnak, bencének, szotyolának hívják őket. Még a kutyának is van neve: bernát. A szerző vallomása szerint eredetileg egy sebtében lenyomott formai és nyelvi kísérlet volt ez az írása, amelyen aztán dolgozott, hogy drámává válhasson. Teljességgel tudatos cselekvések sorozata a kötetben olvasható végtermék, amihez szigorúan hozzátartozik a központozás hiánya is. A szómondatok gyülekezete, a gondolatok derékba törése nemkülönben. Divatos műfaj ez (dráma)szerzői körökben, hiszen, ne nézzünk egyebet, csupán ebben a kötetben nem ez az egyetlen így papírra vetett írás. Valamiért többen is kedvelik ezt a műfajt, s tulajdonképpen belátható az az előnye, hogy tágabb teret ad az értelmezési lehetőségeknek. Nem teljesen görcsmentes azért ez a választott forma, hiszen maga a szerző bocsátja előre, hogy reményei szerint a majdani rendező megfelelőképpen fogja értelmezni azokat a hiányokat, amiket ő szándékosan meghagyott. Nem tudom, mennyire válik az alkotó előnyére, ha nagyon szabadelvűen kezeli olvasóját. Ez a szabad tér, amelyet a szerző rendelkezésünkre bocsátott, nekem egy adott ponton Jordan Tannahillt és még inkább a Concord Floral című darabját juttatta eszembe. Nem mintha a leírt jelenség, amely kapcsán az említett sikerdráma eszembe jutott, a liberális kanadai fenegyerek sajátja lenne, de a hasonlóság mégis meglehetős, ha egyből ez tűnt fel számomra a horizonton. 

Nagyon szép, ahogy ebben a darabban anna létezik, s az is, ahogy kivonul belőle. Nagy érzékenységet feltételez egy beteg gyerek kellő megjelenítése, gyógyíthatatlanságának sejtetése, s eltávozásának a kelleténél nem fájdalmasabb érzékeltetése. Általában véve is jó arányokkal vannak a szereplők felépítve, és cselekedeteik összhangban állnak leírásukkal. Másik nagy erénye a darabnak, hogy itt sem bármilyennevű elvtárs, sem bármilyenhatalmú úr nem kandikál elő a múltból, akire rá lehetne fogni a szerencsétlenségeket, a sikertelenséget vagy egyéb negatívumot. Itt végre az ember önmaga sorsának kovácsa és önmaga egyeneságú pusztítója. Minden egyéb fedezet nélküli belemagyarázás. 

Molnár T. Eszter (1976, Budapest) író, biológus A zsúr című darabjának szereplőire is érvényes valamelyest, hogy maguknak köszönhetik felemelkedésüket és bizonyos értelemben bukásukat is. A történet kitalálója az ELTE biológia szakán végzett, immunológiából doktorált. 2014 óta publikál verseket, novellákat, tudósításokat és műfordításokat. Első ifjúsági regénye, a Stand-up! (2016, Tilos az Á Könyvek) bekerült a Margó-díj TOP 3 válogatásába, majd a Merítés-díj zsűrije az év legjobb ifjúsági kötetének minősítette. Ifjúsági és gyerekeknek szóló regényeit a Pagony, felnőtteknek írt könyveit a Prae Kiadó gondozza. Magáról azt meséli, hogy ugyanolyan kamasz volt, mint akárki más. Imádta a kémiát és a magyart. Eleinte bohócnak készült, végül biológus lett. Kutatóként Magyarországon, Hollandiában és Németországban dolgozott. Mindig könyvmoly volt. Németországban él a családjával, három gyereke van.

A zsúr félig a fantázia szüleménye (de közel sem megvalósíthatatlan, azaz bekövetkezhet), ami pedig a másik felét illeti, Budapesten rengeteg ilyen társaság létezik, mint amelyik ebben a darabban összegyűlt a születésnapra. Tulajdonképpen akár ugyanazt a történetet is számtalan ember megírhatja, és jó eséllyel mindig más és más lesz a végeredmény. Itt viszont nem egy történet ismétlődik, hanem egy jelenség, nevezetesen, hogy a nagyvárosokban van egy felkapaszkodott réteg, amelynek tagjai lenézik az „alattuk levőket”, de egymást sem tisztelik. (Ebből a szempontból, véleményem szerint, az ilyen történet lényegét sokkal érzékletesebben írta meg Térey János az Asztalizenében. De ez csak egy zárójel, semmiféle további összehasonlítás sem történik a két alkotás, netán alkotó között.) Visszatérve A zsúrhoz, olyan történet ez, amelyben egy „ártatlannak” induló történet egy rosszul működő társadalom tükrévé kerekedik ki. 

Az ilyen típusú történetekben általában egy tehetős család házában zajló eseményeket láthatunk, így van ez itt is. A háziak gyerekének születésnapja apropóján lassan-lassan összegyűl a szülőkből álló társaság. Lépésről lépésre derül ki, hogy ezek az emberek jól, sőt túlontúl jól ismerik egymást. Gyakorlatilag nincsenek titkaik egymás előtt. Ez nem egy nyílt, őszinte viszonyrendszer eredménye, hanem mindannyian romlottak, s valamiként mindannyian egyformán működnek. Mindeddig a való világ. Egy következő írói csavarral viszont a szürke zónában találjuk magunkat. A fővárosban felüti fejét az anarchia, robbantások történnek városszerte, s egy robbanómellénnyel és pisztollyal felfegyverzett alak (nem véletlenül) a zsúrozók vendége lesz. Aztán fogvatartójuk, végül gyilkosuk. 

Az ilyen típusú írások jobb esetben nemcsak szenzációhajhászok akarnak lenni, hanem figyelmeztetőek is. Noha a történet helyszínén nincs szó terrorista cselekedetekről, de az ilyen velejükig romlott emberek gyülekezete nem ritkaság, akiknek a viselkedése akár szélsőséges reakciót is kiválthat labilis emberekből. Mint ilyen, nem elképzelhetetlen történet. Reméljük, hogy inkább figyelmeztetés akar lenni. 

Ennyi hulla után jól jön O. Horváth Sári „megbocsájtós” darabja. A szerző 2017-ben végzett színházrendező szakon Bocsárdi László osztályában Marosvásárhelyen. A rendezés mellett íróként is dolgozik független és kőszínházi előadásokban Magyarországon és Romániában egyaránt. Ebben a kötetben olvasható darabjával együtt már háromszor egymás után nyerte el a Nyílt Fórum Vilmos-díját (vagyis a trilógia mindhárom része a legjobbnak bizonyult a különböző pályázati években).

Drámatrilógiája utolsó részének, a Hiszitek, mit nemnek a főszereplője Ego. Akárcsak az emberek nagy többségének életében, úgy ebben a darabban is központi szerepet kap. Ő a megkerülhetetlen karmester. Úgy tűnik, a szerző igazi szakértője a kollázstechnikának. Követni nem egyszerű a cselekményt, de egészében véve van logikája. Az építkezés módja meglehetős figyelmet követel meg. Talán éppen ebben a stílusban rejlik a titok is, hogy miért olyan olvasmányos az alkotás. Az ember nem ragad le egy eseménynél, mert a történések keresztezik egymást, olykor egymásból nőnek ki, mégha valahol máshol tartózkodó szereplőkről is van szó. A színmű egységessége több rétegből adódik össze, és ez az összetettség gazdaggá teszi az írást. 

Nyelvezete szintén olvasmányossá teszi. Majdhogynem hétköznapi a darab szótára, de hogy mégis értő toll veti papírra a szavakat, onnan világlik ki a legjobban, ahonnan talán kevésbé várnánk. Az utca nyelve kap hangot a darabban, nem kerülve a trágárságot sem. Csakhogy ez a trágárság egyetlen esetben sem öncélú. Azt is mondhatnám, mértéktartó. Nem közönséges, és nem prűd. Egészen emberi. 

Mint O. Horváth Sári darabjának érzésvilága, amely életpárti, megbékéléspárti és annak tükre, hogy nem feltétlenül kell mindenkinek meghalnia, vagy teljes kilátástalanságba taszítani az összes szereplőt ahhoz, hogy egy műnek súlya legyen. Az életben nem szoktak az ennyire kihegyezett dolgok – pláne nem, ha ez sok embert érint és különböző jellemzőjű dolgokról van szó – ilyen szerencsés fordulatot venni. A színpad arra (is) való, hogy olykor meseszerű lezárással ellátott történeteket adjanak elő.

Tóth Réka Ágnes Ez című darabja viszont kerüli a mesés megoldásokat. A szerző 1987-ben született Győrben, Budapesten él. Dramaturgként és drámaíróként dolgozik, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen idén védte meg doktori disszertációját. Versei 2013 óta jelennek meg.

Tóth Réka Ágnes Ez című írása végső soron egyszerű történet, jól elmesélve. Az egyszerűség alatt azt értem, hogy ami olvasható, az az élet egy szeletének a megjelenítése, minden különösebb csavar nélkül. Maga az itt papírra vetett élet sem rendkívüli. Egyedinek egyedi, mint minden sors. Nem az első olyan elolvasott alkotás a kötetből, amelyben erős filmszerűséget érzek. Ez a technika olvasmányossá teszi a történetet, de egyáltalán nem biztos, hogy könnyen előadhatóvá is. Nyilván színpadra lehet vinni, hiszen teljességgel filozofikus alkotások is várják a közönséget, ám a rendezés nagy akadályokba ütközhet. Nem a rendezőket féltem itt. A néző beszél belőlem. 

Az Ez teljességgel jelenkori történet. A múltba való visszavillanások megmagyarázzák, olykor megerősítik a jelen történéseit. Egy teljesítményorientált anya és egy itt-ott felbukkanó apa lányának útkeresését ábrázolja. Gyakori kérdés manapság, hogy az önző szülők nevelte fiatalokkal mi lesz, illetve hogyan tudnak ettől a tehertől megszabadulni. A legnagyobb küzdelem pedig a szeretetlenségből vagy az önző szeretetből fakadó hiányok bepótlására tett erőfeszítés. És vannak dolgok, amiket nem lehet pótolni. Azt hiszi az ember, hogy sikerült túltennie magát a múlton, s közben mindennapi élete, határozatlansága azt mutatja, hogy nincs egy erős vezérfonal, amit követhetne. Nem tanította meg senki, látni meg végképp nem volt kitől, hogyan kellene szeretni mást, önmagunkat, hogy remek (biológiai) adottságainkkal, tanulmányi eredményeinkkel együtt már az első szellő ne billentsen ki egyensúlyunkból. 

A kötet előszavában olvashatunk néhány sort a felsorakoztatott művekről. Összefoglalóként idézek Orbán Eszternek a Színházi Dramaturgok Céhe társelnökeként aláírt előszavából. A végén megköszöni, hogy érdeklődésünkkel támogatjuk a magyar dráma ügyét. Igazság szerint még közelebb tudnék kerülni a szerzőkhöz, ha a kötetben megjelent volna néhány adat róluk. Bár lehet, éppen az volt a szándék, hogy máshol keresgéljek e célból. Az így befektetett energia esetleg közelebb hozza őket.

„Dézsi Fruzsina, Dóka Péter, Horváth János Antal, molnár t. eszter, O. Horváth Sári és Tóth Réka Ágnes darabjaiban, bár egészen különböző megfogalmazásban, de megjelenik a szeretet, a hit, a megváltás és megbékélés kérdése csakúgy, mint az egyén és a közösség felelőssége. Szívből ajánljuk önöknek a hat különböző, egyedi hangvételű művet: O. Horváth Sári Lenni vagy nem trilógiájának harmadik darabja Hiszitek, mit nem címen a vallás és a hit kérdésével foglalkozik, Dézsi Fruzsina A helyzet urában szintén felteszi a kérdést: a mai korban lehetséges-e a megváltás? Molnár T. Eszter egy sok titokkal terhes baráti társaság történetét és egy kissé disztópikus társadalomképet mutat fel A zsúr című darabjában, míg Dóka Péter ’99-es teljes napfogyatkozáshoz kötődő darabja alapkérdése, hogy a bűnök és hazugságok labirintusából ki lehet-e kerülni élve. Ez a Polimax, avagy a Kockaróka élete. Tóth Réka Ágnes Ez című darabja egy sokszereplős monodráma, a líra és a dráma ötvözésével dolgozó izgalmas darab egy húszas-harmincas nő helyzetéről, önértékeléséről a világban. Horváth János Antal szentivánéj című darabjában pedig a családi szeretet kérdését vizsgálja, vajon tudunk-e, meg tudunk-e tanulni jól szeretni, vagy mindörökre a szokások rabjai maradunk.” 


[1]A kötet bárki számára elérhető e-bookként a Színházi Dramaturgok Céhének honlapjáról. Innen tölthető le: https://dramaturg.hu/nyilt-forum-fuzetek-1920-ebook-letoltes. (Szerk. megj.)