Pászka Gáspár-Csongor: Az emlékezés típusai

Pászka Gáspár-Csongor: Az emlékezés típusai

A felejtés ellen c. drámakötetről[1]

Mit tudunk arról, hogy kb. hány kortárs magyar dráma születik manapság, hol olvashatók, és jók-e? Illetve bemutatják-e őket itthon a színházak? Aki kevésbé jártas a témában, annak talán az utolsó kérdésre a legkönnyebb válaszolnia: az erdélyi (kő)színházak repertoárjára tűzött színdarabok többsége úgymond klasszikus, de legalábbis nem élő szerző alkotása. Ha a rendező egy aktuális társadalmi jelenséget szeretne megjeleníteni a színpadon, akkor legtöbb esetben a vele együtt dolgozó dramaturgját kéri meg, hogy különböző munkamódszerekkel –interjúk készítese által, vagy a színészek improvizációi alapján – írjon szöveget az adott témában. A Selinunte – ’a színházi könyvek kiadója’ – könyvsorozatait, azon belül A felejtés ellen c. kötetet tekinthetjük nagy felkiáltójelnek is, amely nem csupán a kortárs drámák hiányát igyekszik pótolni, de a jelenen keresztül igyekszik megérteni a múltat is.

A kötet drámáit a múltfeldolgozás kapcsolja össze, illetve az emlékezés témaköre. Kérdés, hogy a magyar anyanyelvű nézők mennyire állnak készen, hogy szembenézzenek a múltjukkal, és feldolgozzák azt. A kötetben található öt dráma különböző módszerekkel, különböző történetek segítségével járja körbe a két, egymáshoz lazán kapcsolódó témát. Míg az első három dráma, a Vitéz Mihály, az e föld befogad avagy SZÁMODRA HELY és a Vörös a történelmi múltban történt közösségi traumákra próbál feldolgozási lehetőséget kínálni, addig a Rükverc és A felejtés nélküli ember egyéni traumákon keresztül szólítja meg az olvasóját.

A Vitéz Mihályt tekinthetjük olyan középpontos drámának, amely már a címében exponálja a főszereplőt. A drámában Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) koráig ugrunk vissza, akkori történéseknek leszünk szemtanúi/olvasói. Bár a dráma legfőképpen Vitéz Mihály köré szervezi a cselekményt, a Székely Csabától megszokott ironikus nyelvezetű, groteszk jelenetek nem csak a nagy hős alakját parodizálják, hanem a magyar szereplők is mikroszkóp alá kerülnek, és ennek folytán ők is nevetségessé válnak. Ilyen Báthory Zsigmond karaktere is, akit köpönyegforgató politikája miatt bumerángnak gúnyolnak. A dráma nem „megszentségteleníteni” próbálja a nemzeti hősöket, hanem bemutatni emberi oldalukat, kialakítani egy dialogikus emlékezetet a románok és a magyarok[2] között. Volt alkalmam egy előadást is megtekinteni a Vitéz Mihály-feldolgozásokból, amely román és magyar, illetve német nyelven zajlott. A nézőtéren a két etnikum tagjai együtt tudtak nevetni minden olyan poénon, amelyet egy erősen nacionalista beállítottságú ember talán sértőnek találna. Merész vállalás egy ilyen dráma megírása. Ahogy a marosvásárhelyi bemutatója körüli plakátbotrány[3] is bizonyítja, nem mindenki áll készen egy ilyen alkotás befogadására, sem arra, hogy alapvető kérdéseket végiggondoljon, vagy a másik féllel párbeszédet folytasson.

Az e föld befogad avagy SZÁMODRA HELY a Mohácsi testvérek – Mohácsi István és Mohácsi János – múltfeldolgozással foglalkozó darabjainak egyike. Miután sorra születnek a holokausztot és a zsidóüldözést bemutató alkotások a színház és a film terén is, feltehetjük a kérdést, hogy milyen releváns nézőpontból lehet ezt témát még megközelíteni. A válasz talán az lehet, hogy alkotóként olyan eszközöket érdemes találni ezekhez a tragédiákhoz, amelyek olyan szemszögből láttatják az eseményeket, amelyek mellőzik az öncélúságot, az érzelmeink mellett a tudatunkra is hatással vannak, és arra sarkallnak, hogy jobban a tények mögé lássunk. 

Pontosan ezt teszik Mohácsiék ebben a drámában. A zsidóüldözés olyan oldalát mutatják meg, amelyről nem beszélünk annyit, mint az Auschwitzben történt borzalmakról. A dráma álomképeken és egy család életén keresztül beszél a Kamenyec-Podolszkijban történt zsidómészárlásról, ahol 1941-ben 15-16.000 Magyarországról kiszállított zsidót öltek meg. Jogosan tehetjük fel a kérdést, hogy kiknek a feladata megemlékezni róluk? Ahogy Ausztriában Bernhard a Heldenplatz c. drámájával szembesítette az osztrákokat azzal, hogy nem ártatlanok a Hitler és követői által elkövetett rémségekben, úgy a Mohácsi testvérek egész munkássága is hasonlóra törekszik Magyarországon.

Számomra olvasóként Brestyánszki B. R. Vörös című szövege volt a legizgalmasabb. A dráma a szerb és a magyar nemzet közös múltjának feldolgozását szolgálja olyan történelmi események felidézésével, amelyek mind a két népnek komoly sebeket okoztak. Itthon, Erdélyben sem szívesen nézünk szembe a fájdalmas múltunkkal, de ha mégis, akkor nekünk sem igazán jutnak eszünkbe a szomszédjaink, akik szintén fájdalmas veszteségeket éltek át. A dráma magyar és szerb nyelven íródott. A szerb szereplők ugyanis a saját nyelvükön szólalnak meg – mondataikat viszont az olvasók számára lefordították magyarra, és a szerb változat mellett zárójelben olvashatók. A magyaroknak szembe kell nézniük a szerbek ellen elkövetett tetteikkel, és fordítva. Elsőre azt hinnénk, hogy ebben az ellenségeskedéssel teli drámai világban a másik nemzettel való kiegyezés lehet a konfliktus egyetlen forrása, ez viszont nem teljesen igaz. Rá kell döbbenünk, hogy a magyarnak sokszor a magyar is ellensége, főleg, ha az egyik fasiszta, a másik pedig kommunista. A kétnyelvűség lehetővé teszi, hogy a két nemzet egyszerre tekinthessen vissza a múltjára, és párbeszédet kezdeményezhessen egymással.

Tompa Andrea írja a Heldenplatz és Hősök Tere[4] c. tanulmányában, hogy a múlt feldolgozásához szükség van valamiféle távolságtartásra, amely segít, hogy a történelmi eseményeket más szemszögből láthassuk, mintha nem is a mi múltunk lenne. Az első két dráma talán épp ezért dolgozik a fantázia vagy éppen az álomképek technikájával, hogy annyira eltávolítsa tőlünk az eseményeket, hogy az már ne tudjon személyesen érinteni minket, ezért csak a tanulság levonása maradjon ránk. Brestyánszki B. R. erőteljes drámája ezekkel szemben nagyon erős képeivel és kiszolgáltatott karaktereivel megrázó élményt nyújt. A drámából egy izgalmas kezdeményezés is születhetett (a Katona József Színház és a Szabadkai Népszínház társulatának koprodukciójában, Máté Gábor rendezésében). Bár az előadást nem láttam, hogy minőségében megítélhessem, de úgy vélem, hogy mindenképpen hiánypótló lenne, ha további ilyen projektek születnének.

Most egy kicsit más vizekre evezve az emlékezésben, nézzük meg a másik két dráma kapcsolódását a felejtés témájához. A Rükverc úgy ismerteti meg velünk egy hajléktalan férfi, Vidra Zsolt életét, hogy közben visszafele haladunk az időben. Amikor Kerékgyártó István először regény formájában megírta a történetet, nem is gondolhatta, hogy egyszer ennyire aktuális lesz a témája – utalok itt a mai Magyarországra, ahol a hajléktalan életvitelt a bűnözéssel próbálják összemosni. Persze más korban és máshol is számolni kell az emberek közömbösségével, vagy akár lenéző attitűdjével, ha a hajléktalanok témája szóba kerül. A mi szimpátiánk is fokozatosan alakul ki Zsolt iránt. Először az olvasó is talán legyint Vidra halálára, de amikor eljutunk a születéséhez, akkor egy tisztes házba beleszülető kisgyereket látunk magunk előtt, aki az anyja számára mindennél kedvesebb. És habár a családi élete nem zökkenőmentes, mégis legfőképpen a balszerencse és a rossz döntések sodorják bele Vidrát a hajléktalanságba. 

Tasnádi István Memo – A felejtés nélküli embere az emlékezés lehetőségeit mutatja be két szélsőséges esetből kiindulva. Lónyai orvosnak az egyik betege, Seress hipermnéziában szenved, így mindenre emlékszik. Ezzel szemben Lónyai apja újra és újra mindent elfelejt, és még a saját fiát sem ismeri fel. Seress, a páciens szenved a túl sok emléktől, fájdalmai vannak, s már-már könyörög a felejtésért, míg Lónyai mindent megtenne, hogy segítsen apjának az emlékezésben. A dráma kissé szájbarágósan próbálja a tudtunkra adni, hogy ha nagyon sok történésre emlékszünk, azok gátolják, hogy túl tudjuk tenni magunkat a sérelmeinken és a fájdalmainkon, de ha mindent elfelejtünk, akkor az életünket is elveszítjük. A darab végén a szereplők közösen arról énekelnek, hogy a boldogsághoz kell a rossz memória, vagyis a felejtés, hogy túl tudjunk lépni a traumáinkon. 

A drámákon kívül a kötet tartalmazza a szerzők rövid életrajzát, és a könyv kiadásáig megjelent műveik listáját. Így láthatjuk, hogy a szerzők különböző vidékeken próbálnak hatni az emberekre. Ezen kívül pedig a darabokból készült bemutatók körülményeiről is információkat szolgáltat a kötet. Külön ki szeretném emelni a borító játékosságát: A felejtés ellen felirat szinte homályba vész a kopottas falon, ezáltal egységet alkot a könyv tartalmával, és teszi ezt egyszerű, letisztult módon.


[1] Szűcs Mónika (szerk.): A felejtés ellen. (Olvasópróba sorozat 1.) Selinunte Kiadó, Budapest, 2016.
[2]Lásd az Aleida Assmannra hivatkozó Szabó Attilát itt: Emlékezet, múltidézés, múltfeldolgozás. Színház, 2018. november
[3]Lásd Szucher Ervin: Nem ízlik a „román flekken” – színházi előadás plakátját cenzúrázná a magyarellenességéről híres politikus. Krónika Online, 2018. november 9.
[4]Tompa Andrea: Heldenplatz és Hősök Tere. Színház, 2013. február