Bartha Réka: Emlékezés, te drága, te közös, te esendő
Szubjektív (felemás) összefoglaló a székelyudvarhelyi 12. dráMA kortárs színházi találkozóról
A Játéktér 2021/3. számából
Fotók: Kelemen Kinga
Csupán félúton sikerült felvennem a szálat Székelyudvarhelyen, a Tomcsa Sándor Színház által szervezett 12. dráMA kortárs színházi találkozón (ennek prózai okait itt nem részletezem), azonban úgy éreztem, hogy az „én fesztiválom” – még ilyen felemásan is – teljes értékű. Ez a megállapítás egy némiképp szakmaiatlan szempontból dicséri a felhozatalt, és ellenpontozza azt, hogy ezzel egyúttal azt is mondom, „nem is baj, hogy egy fél fesztiválról lemaradtam”. Nos, nem épp ezt mondom, ezért a következőkben a (fél)beszámolómat az „esendőség” fogalmára, kérdéskörére és életérzésére fogom építeni mind a színházi jelenség, mind pedig az ő befogadója, a néző megközelítésében. Ezt a szempontot egyszersmind egybehangzónak is tekintem a színházi találkozó szervezői által választott idei központi témával: a közös emlékezéssel.
Az esendőség mint a beszámoló egyértelmű rendezőelve akkor merült fel bennem elsőként, amikor az első fesztiválnapom (vagyis a dráMA idei kiadásának negyedik napja) végén fontosnak láttam újraértékelni eddigi nézői habitusaimat, amelyek mindeddig a színházi produkció maradéktalan befogadásának, minél több jelentés regisztrálásának, át- és újraértelmezéseinek, az előadás különböző mozzanatai által kiváltott reakcióim és belső folyamataim pontos megfigyelésének, a nézőtársaim hasonló (vagy eltérő) válaszai helyénvaló megfejtésének és a látottakból való helytálló (és amennyire lehet és tőlem kitelik: szakmai) következtetések amalgámjából alakultak ki az idők során. Ma már úgy látom – és ez a 12. dráMA három napjának egyik legfőbb hozadéka is számomra –, az előbbi felsorolásból jó néhányat el kell engednem, hiszen a pandémia járta, többszörösen karanténozott és abból kiszabadult színház megköveteli, hogy az ilyen jellegű kontrollt és túlracionalizálást nézőként is kiengedjük a kezünkből ahhoz, hogy a produkciót átengedhessük önmagunkon. És erre a felismerésre már az általam látott első előadás közben igen nagy szükség mutatkozott.
Mentális gyerek, reális gyerek: a színház anyai érzéseinkkel játszik
Méltán lehetett dühös, zavart és helyenként elutasító egynémely néző a Csíki Játékszín Hatházi András színész-rendező által színre vitt Gyerekünk című előadást követően (és közben is), hiszen még a hatalmas színházi tapasztalattal rendelkezőket is jelentősen próbára tette az a befogadói hullámvasút, amelyet a produkció kínált. A csíki „morbid revü” (hadd legyen ez itt egyfajta műfaji meghatározás), amely Halász Péter drámáján alapult, olyan témát dobott be folyamatosan szétmarcangolt színházi konc gyanánt, amelyet egyetlen gyermeket nevelő, családos ember sem szívesen fogyaszt ilyen kontextusban: a gyermekeket sújtó leukémiát. Nos ez az előadás éppen abban a tekintetben volt megdöbbentően provokatív (ha a társulat saját közegét tekintjük, akkor még inkább az, hiszen a székelyudvarhelyi nézőtéren jelentős volt a színházi szakma képviselőinek száma, akik kvázi tudják, mi a „spíl”), hogy teljesen tudatában volt annak, hogy már maga a témafelütés sokakban viszolygást kelthet. Nyilván a „leukémiás gyermek” visszatérő motívuma és abszurd színpadi történetével párhuzamosan – valamiféle fellazító elegyítésként – bontakozott ki egy olyanfajta színházesztétikai játék, amelyben a színház folyamatosan rákérdezett önmagára és alkotóelemeire: Hol/mikor kezdődik el az előadás? Hogyan szólunk ki belőle? Hogyan kapcsoljuk be a nézőt? Mi a színész szerepe/haszna/feladata ebben az egészben? Magyarul: a groteszk/gótikus figurákká maszkírozott szereplők színházasdit játszottak a színpadon, és egyenlő időközönként visszatértek (mintegy „nézőkínzásként”) a viszolyogtató leukémiatémára. Én magam körülbelül az előadás felénél mondtam le arról, hogy felszisszenjek a folyamatos katartikus megtisztulásom szűnni nem akaró rögeszméjeként („jaj, Istenem, csak az én gyermekem ne…!”), de ez tökéletesen illusztrálta azt, hogy igenis felültem a Hatházi András megtervezte hullámvasútra, amelyről érzelmileg úgy szálltam le, hogy már nem akartam ellenőrzés alá hajtani, figyelgetni magam, hogy miért nevetek / szinte sírok / ismét nevetek / aztán majdnem könnyezek annak függvényében, hogy Halász Péter szövege hogyan hullámzik, és a csíki társulat hogyan hullatja be a gyermekleukémiát és a viccesen élővé tett színházesztétikát az ölembe. Tény az: a produkciót még legalább kétszer megnézném. Továbbra is felvállalva anyai/nézői esendőségemet, amit az előadás igencsak „kikezdett”.
Memóriafolyamatok a sötétben: a hiányában jelen lévő szereplő
Amikor beültem a Baladele memoriei (Az emlékezés balladái) című előadásra, teljesen üres volt a gyomrom, és minden rendelkezésemre álló energiát felhasználtam már a Csíki Játékszín ezt megelőző előadásán. Így tehát a kolozsvári Reactor előadásának nagyon összeszedettnek, mindenik pillanatban lenyűgözőnek, érdekfeszítőnek és sűrűnek kellett volna lennie ahhoz, hogy az üres hasamat ellensúlyozni tudja. De hát maga az emlékezés sem ilyen. Ez abszurd elvárás volt, nyilván. Ráadásul a szereposztás központi szereplője, a 69 éves Ionela Pop nem volt jelen fizikai valójában a színpadon, így a kommunizmus időszakának egyfelől stagnáló színpadi helyzetből való bemutatása (két szereplő ül egy-egy széken és mesél), másfelől pedig telefonos, pusztán „hangos” jelenvalósága fizikai időben eléggé körülhatárolhatatlanná tette számomra az emlékezést.
Nagyon sok színes sztori, 80-as évekbeli dráma felsejlett a hanganyagokból, elbűvölt az is, ahogy a hangszalagra rögzített hang visszajátszásával illusztrálták a produkcióban azt, hogy milyen eszméletlen gyorsasággal válik valami emlékké. Azonban kissé zavart, hogy az az (amúgy helytálló) alkotói/kollegiális döntés, miszerint a főszereplő idősebb nőt nem szeretnék kitenni a fertőzésveszélynek, így csupán telefonon kapcsolódik be, nem eredményezte a teljes előadásstruktúra hozzáigazítását a megváltozott körülményekhez. Azt pedig üres hassal is éreztem, hogy erre itt nagy szükség lett volna, hogy az amúgy érdekes színházi emlékezés ne sekélyesedjen el a sötét nézőtéren, amely egy ugyancsak gyengén világított, statikus játékot keretező színpadra nézett rá.
Kínzóan szükséges emlékezés: biztos, hogy ezt akartuk?
Semmit sem utálok jobban, mint azt, hogy egy előadás alkotói befolyásolják a produkció utáni, még sérülékeny, nagyon nyers (értsd: ki nem sütött), és alig-alig szavakká formált színházi élményemet, ami az enyém, a sajátom. Ezért szoktam óvni magam az alkotókkal való, szervezett formájú beszélgetésektől, közös kiértékelőktől… De a marosvásárhelyi Yorick Stúdióban Bódi Attila regénye alapján Barabás Olga által dramatizált és Sebestyén Aba által rendezett (és László Csabával közösen játszott) Lázadni veletek akartam című színházi duett esetében tettem egy kivételt. Mert égetően fontos volt beszélgetnem arról az előadásról, amelynek témája igencsak letaglózott, és roppant személyes szempontból kapcsolódik az életemhez. A regényíróval és dramaturggal való beszélgetésből egyazon történet két merőben különböző megközelítése világlott ki, és ezt teljesen természetesnek tartom: a könyv lapjain, illetve a színpadon nem is tálalható egyazon perspektívából ez a történet.
Az előadás által kiváltott katarzisélmény bennem a mai napig kitart, e sorok (október eleji) megfogalmazása közben sem látszik szűnni, hiszen nemcsak egyénileg, hanem – és ez meggyőződésem – a romániai (magyar) társadalomban sem volt eléggé nyomatékos ennek a témának sem a közszemlére helyezése, sem pedig közösségi/egyéni feldolgozása.
Nem fogom elmesélni a történetet, hiszen a produkció egyik aduászát venném ki az alkotók kezéből, azonban a színpadi sztori lényege itt az, hogy egy 30 éves középiskolai osztálytalálkozó szolgál kiváltó okként egy olyan sokszorosan megkésett emlékezéscunamihoz, amelynek útjából nézőként nem tudunk és nem is érdemes félreállnunk. Az előadás két szereplője (és egy harmadik, aki csupán egy gitár rockszólamai révén van jelen) két teljesen különböző módon lázadt a kommunista hatalom jelentette elnyomás ellen. Három évtized múlva pedig olyan súlyosan sérült emberek találkoznak, és szabadítják fel (némiképp) az ez idő alatt felgyűlt feszültséget és a mélyben elüszkösödő traumákat, hogy mást nem tehetünk, be kell látnunk: az akkor szerzett sebek csupán velük együtt fognak elmúlni. Rengeteg aspektusról kellene itt írni az előadás színházi és társadalmi jelentősége apropóján, azonban egy dolog szembeötlő: a harminc évvel korábbi hősiesség mai értelmezése, esendősége helyenként nagyon kínos helyzetbe hozza az akkor lázadókat, akik azt a kérdést aligha tudják elkerülni, hogy „biztos, hogy ezt akartuk?”. László Csaba és Sebestyén Aba olyan megejtő, szubjektív ábrázolását nyújtja egy korszak homlokegyenest eltérő, de végeredményben ugyanazzal a végkimenetellel járó lázadásának, hogy még most is beleborzongok, miközben ismételgetem magamban a lázadás fő szlogenjét: „nincs pénz fagyira, nincs pénz fagyira!”
Raszputyin történelmi ámokfutása
Szőcs Géza Raszputyin küldetése című drámája tipikusan az a színpadra szánt szöveg, amelyet főiskolás koromban is azért olvastam volna el végig, hogy általános műveltséggel felvértezve értelmesen tudjak értekezni róla a vizsgán. Általában sem harapok rá azokra a színpadi szövegekre, amelyekben az alapvető és a teljes játékot mozgató drámai konfliktus a (történelmet) teoretizáló elmélkedésekben rejlik, ezt itt most bevallom. Teljesen esendő szemlélet ez, amelyet azért is vállalok fel kendőzetlenül emitt, mert van egy elég határozott elképzelésem arról, hogy milyen jellegű drámai szöveg áll biztos lábon a színpadon, és melyik az, amit (nagyon be kell csomagolni, és még akkor is) levet magáról a nyers vagy csiszolt deszka. A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata Sardar Tagirovsky rendezői vezényletével kétségkívül fül- és szemrevaló, látványos színházi formáját nyújtja a dráma magyar nyelvterületen létrejött ősbemutatójában, azonban főként az említett gátoltság miatt esendően távolságtartó nézője voltam a produkciónak, amit színháztörténeti kuriózumként tartok érdekesnek, és nem abban a tekintetben, hogy a címszereplő posztumusz visszatérése eredményes lehet-e az első világháború megakadályozásában (maga a téma is elhúzott mellettem ezerrel). Azt is hozzá kell tennem a nézői igazságomhoz (valóságomhoz?), hogy ezt a produkciót közvetlenül a Yorick Stúdió „lázongó” előadása után tekintettem meg, érzelmileg még ottragadva egy másik nézőtéren. Ennyit az avatott színházi néző fesztiválos esendőségéről és átkapcsolni képtelenségéről.
aritmia.doc: jól szeretni a kortárs költőinket
Nem volt teljesen „filter nélküli” a nézői látásom, amikor Székelyudvarhelyen beültem a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház és a kézdivásárhelyi Udvartér Teátrum közös produkciójára a fesztivál utolsó napján, hiszen az előadás rendezője egy korábban megszervezett szakmai beszélgetésen már ismertette az alkotófolyamat állomásait és különlegességeit, amelyekre igencsak felkaptam a fejem: hogyan történt a kortárs költők műveinek kiválogatása, miként fűzték fel a sok különböző témájú, hangulatú, stilárisan is eltérő lírai alkotást egy történetszálra, amely által egy sajátosan összefüggő, összeálló produkcióként fogyasztható… A mondottak kapcsán igazából egy felvilágosultabb vidéki irodalomtanár lelkesedésével gondoltam azt: de jó, hogy a kortárs költészettel végre érdemben foglalkoznak a színházban, nem akarnak feltétlenül szavalóestbe torkolló teadélutánt csinálni fiatal költők verseiből, mert az ilyen megközelítést már nagyon unom.
Aztán az aritmia.doc teljesen elbűvölt. Azt hiszem, nem is láttam még olyan előadást, amelyben ennyire át tudtam adni magam mindennek, ami a színpadról hömpölygött, és amiben nem kerestem egyebet a megelevenedő költői képek mellett. André Ferenc, Horváth Benji, Kali Ágnes, Kulcsár Árpád, Láng Orsolya, Ozsváth Zsuzsa és Serestély Zalán versei egy olyan produkció szövetét képezték, amelyet talán a járvány előtti színházban el sem tudnék most képzelni. Mert tetszik, vagy sem: a színész istenigazából akkor kapaszkodott bele a (kortárs) költőbe, és most nagyon meghatott, hogy így tiszteleg előtte. Még sok kortárs költőt kívánok ilyen jellegű előadásba(n)!
… és egy beszélgetés a drámaíró (hálátlan) szerepéről
Melyik az a kritériumcsokor, amely az olvasva is fogyasztható drámát, színművet leginkább elválasztja a színpadi szövegtől, forgatókönyvtől? És melyikre van leginkább szüksége a színpadnak? – azóta is ezeken morfondírozom magamban, amióta részt vettem a Dálnoky Réka dramaturg, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház művészeti igazgatója vezette kerekasztal-beszélgetésen a kortárs drámaírás helyzetéről. A közvetlen hangulatú esemény résztvevői pont annyi szemszögből közelítették meg a témát, ahány színházi hatás- és alkotói munkakört megjelenítettek, és az sem lepett meg túlságosan, hogy az elméleti oldal képviselői a drámai szöveg minőségéhez ragaszkodtak elsősorban, miközben a gyakorlati oldalé viszont a szöveg alapján létrejövő/létrehozható előadáséhoz (amelyben a szöveg az összetevők egyike). Én magam valahol a középmezsgyén kapkodtam a fejem, hiszen mindkét oldal érvelésére rálátok az eddigi színházas munkáim okán. Szó került a drámaolvasás mikéntjeiről (filológusként vagy rendezőként olvassuk a szöveget), a drámaírás helyenként nagyon eltérő folyamatairól, és arról, hogy Pintér Béla szövegei drámák-e, vagy sem. A színpadi szövegek pontos műfaji behatárolásának fontossága is felmerült, Szabó Róbert Csaba író pedig a szerző és dramaturg közös munkájának eredményeként tekintett a színpadi szövegre. A színházi gyakorlatban nagyon fontos szempontként említették azt is, ahogyan ezek a szövegek „közlekednek” ebben a közegben: Barabás Árpád színész-rendező a drámafordításokra való igényről beszélt, és nem csak európai drámákat értett ez alatt, hanem a kortárs drámairodalmat általában. Nehezményezte, hogy a már megszületett fordításokat nyögvenyelősen lehet megszerezni, és „ha egy színház lefordíttat egy szöveget, ül rajta, nehogy valaki megcsinálja”. A beszélgetés résztvevői által összerakott másik „definíció” az volt, hogy a színpadi szöveg a szerző és rendező közös szerelmének kompromisszumos eredménye. Így hát könnyűszerrel megállapítható: sok ilyen jellegű, műhelygyakorlatként is hasznos beszélgetést lehet szervezni, és valamennyinek más-más lesz a végkicsengése annak függvényében, hogy kik vesznek részt rajta.