Többféleképpen is megtörténhet – Kovács Zsuzsánnával Fazakas Réka beszélgetett
Borítókép: Kovács Zsuzsánna Szebenben, 2021. Fotó: Denisa Ciocoiu
Kovács Zsuzsánna rendező 1986-ban született Sepsiszentgyörgyön, jelenleg Bukarestben él és alkot. Előadásait többek között az unteatru nevű független színház, valamint a Ion Luca Caragiale Nemzeti Színház is játssza. Színpadra állított már olyan klasszikusokat, mint Nóra, Alkésztisz, de rendezett kortárs darabokat is. Alkotásaiban nagy hangsúlyt kap a kiélezett érzelmi viszonyok minél alaposabb vizsgálata, a színészi játék. Egyetemi vizsgaelőadásuk, a Boldogtalanok[1] elnyerte a Legjobb rendezés díját a bukaresti művészeti egyetem végzős hallgatóinak Gala Absolvenților nevű fesztiválján, valamint különdíjat kapott a párizsi Román Kulturális Intézet által szervezett Nuits théâtrales au Palais de Béhague – Le Laboratoirenevű fesztiválon. Legújabb rendezését pedig, a Hai, să vorbim despre viață (Gyere, beszéljünk az életről)[2] címűt beválogatták a 2021-es FNT (Festivalul Național de Teatru) előadásai közé. Zoomon „találkozunk”, pályakezdésről, kísérletezésről, meg persze a megkerülhetetlen járványhelyzetről is beszélgetünk. Közben rájövök, mekkora szükségem van erre az interjúra, mennyire hiányoztak az inspiratív színházi beszélgetések.
Emlékszel még, milyen élmény hatására kezdtél el érdeklődni a színház mint kifejezési forma iránt?
Nem tudom, van-e egy olyan pillanat, amire azt mondanám, hogy „na, az az első meghatározó színházi élményem”. Úgy emlékszem, a színház mindig az életem része volt. A szüleim színházszerető, színházba járó emberek, és én sokszor elmentem velük az előadásokra – már akkor is, amikor még nem értettem, miről van szó, mert még nem tudtam követni az adott előadás gondolatmenetét. Arra emlékszem, hogy A padlást[3] a nagymamámmal is, a szüleimmel is külön-külön, szóval mindenkivel megnézettem csak azért, hogy háromszor láthassam.
Későbbi, meghatározó színházi élményem a Vérnász[4] volt. Akkor éreztem először, mekkora erőkkel tud dolgozni egy színházi előadás. Talán onnantól kezdtem ezt tudatosabban követni és keresni. Az mindenképp fordulópont volt számomra.
Alkotói szempontból mennyire volt meghatározó közeg számodra Sepsiszentgyörgy?
Maximálisan meghatározta, hogy színházi pályát választottam. Középiskolás koromban már minden előadást többször, akár tízszer megnéztem; egyfolytában ott voltam a színházban, „lábatlankodtam” a színészek között; akikkel lehetett, próbáltam beszélgetni; kíváncsi voltam arra, mi is ez a szakma. Mi ez, ami színház. Lépésenként közelebb kerültem ahhoz, hogy egyáltalán el tudjam képzelni magam számára ezt a pályát, mert ezek nem egyértelmű döntések. Nem föltétlenül akartam színész lenni. A rendező munkája tetszett, viszont azt is láttam, hogy talán ez a legösszetettebb feladat ebben a rendszerben. Próbáltam tehát a kérdéseimre válaszokat kapni, és szerencsére volt, akitől. Többen segítettek abban, hogy kialakítsak egy képet magamban a pályáról, sokan részesei voltak ennek a döntésnek.
Végül aztán a bukaresti egyetem rendező szakára felvételiztél. Miért éppen oda?
Egyszerű oka volt. Amikor befejeztem a középiskolát, el kellett dönteni, mibe vágok bele, azaz mivel szeretnék hosszú távon foglalkozni. Azt nem tartottam elképzelhetőnek, hogy megpróbálkozom valamivel, aztán három év múlva nekifogok valami másnak. Végül a rendezést választottam, de abban az évben Vásárhelyen nem indult rendező szak. Úgyhogy az volt a kérdés, hogy megpróbálkozom máshol, vagy hagyom az egészet, és aztán eldől, hogy elmúlik-e a színházszeretetem.
Zakariás Zalán Bukarestben tanult rendezést, vele vettem fel a kapcsolatot, és elég sokat beszélgettünk arról, hogy ott mire számíthatok. Azok alapján, amiket ő mesélt Bukarestről, megtetszett, és el is tudtam képzelni magam abban a közegben. Aztán valahogy felvettek. (nevet) A bukaresti közeggel tehát – ami számomra idegen volt és kicsit sem otthonos – a színművészeti egyetem sajátos világán keresztül ismerkedtem meg. Ezért is gondolom, hogy egy más Bukarestet ismertem meg, mint azok, akik ebbe a városba, például, közgázra jöttek. Az évfolyamomon aztán olyan barátságok kötődtek, amelyek a mai napig tartanak. Többek közt ezért is maradtam ebben a városban.
Hogyan formálta az alkotói utadat az egyetem? Milyen hatással volt a színházképed kialakulására?
Az egyetemi oktatás, amiben részesültem, generációkon keresztül bevált és használt módszertant követett. Nem volt túl innovatív. Tudtuk, hogy húsz évvel előttünk is ezt tanulták a rendező szakos diákok. Nem tudom, hogy még most is ezeket a módszereket követik-e. Ennek ellenére szerintem stabil tudást adtak nekünk: sokat kellett olvasnunk, színházba járnunk – és Bukarestben volt mit látni. Nem kellett mindentől hasra esni, de bármit lefitymálni sem lehetett.
A tanárok voltaképpen arra vezettek rá, hogy gondolkozzunk arról, amit látunk. Utána persze még sok időbe telt – legalábbis nekem –, hogy ki tudjam alakítani magamban, én mit és hogyan szeretnék; vagy egyáltalán mi az, amit szívesen látnék színpadon. Az egyéni kísérletezést, a saját utakat nem igazán támogatták, és lehet, hogy ez nem is baj még az első években, mert talán vannak sokkal összetettebb ismeretek, amikre első körben rá kell vezetni a diákot. Soha nem mondták, hogy „így kell legyen”, viszont mindig próbáltak rávezetni ilyen vagy olyan megoldásokra. Ezeket nehéz levetni magamról, és azt mondani: „nem biztos, hogy az úgy kell hogy legyen”. Nem biztos, hogy az iskolából hozottakat tíz-húsz évvel később is kell hordanom a hátamon. Talán jobb volna felfedezni a saját módszereimet. Ez rendezőként nem egyszerű. Mert a rendezőtől elvárják, hogy biztos legyen az elképzeléseiben.
Néha viszont a rendező is szeretne olyan megközelítésből nekifogni, amivel a színész adott ponton nem ért egyet. Viszont ha a színész látja, hogy még a rendező sem biztos a dolgában, megijed. A saját utak lépésenként alakulnak ki, és bátorság kell ahhoz, hogy ezeket vállaljuk. Lehet, hogy saját meglátásaink, véleményünk felvállalását már egyetemen el lehetett volna indítani.
Tudsz az a fajta magabiztos rendező lenni, amit – ahogy említetted – a munkatársak sokszor elvárnak? Egyáltalán: milyen számodra egy jó próbafolyamat?
Leginkább azt szeretem, ha olyan viszonyt tudok kialakítani a színészeimmel, hogy a jelenlétükben ne kelljen teljesen magabiztosnak lennem. Ez viszont azt is jelenti, hogy elég magabiztosan kell nekifogni, határozottnak kell lenni egészen addig, amíg a színésszel elérem azt a bizalmi szintet, hogy megértse, én sem vagyok biztos abban, ami történik, és hogy ez nem azért van, mert kicsúszott alólam a talaj, hanem mert több opcióban gondolkodom. Hiszen valami többféleképpen is megtörténhet, és nem hiszem, hogy alkotóként (színészként vagy rendezőként) azt kell gondolnom, hogy az márpedig csak és kizárólag úgy lehetséges.
Első nap tudni, mi lesz a végeredmény – engem ez a fajta folyamat nem érdekel. Sokkal jobban szeretem, ha a színésszel együtt lehet próbálkozni; akkor a nap végén azt mondhatjuk: „na, ma nem sikerült megoldanunk semmit”. És ez sem baj, mert annak ellenére, hogy nem találtunk megoldást, elindultunk bizonyos megközelítések felé, amikből később szűrhetünk, amiktől másképp gondolkozhatunk. A színészekkel való jó kapcsolat kialakítása talán a legfontosabb része egy próbafolyamatnak, hiszen ebből a kapcsolatból születik meg aztán az előadás. A rendező önmagában semmit nem érhet el.
Számodra tehát a színház közös keresgélés, rátalálás?
Határozottan. Mindenkinek megvan benne a része. A rendező feladata olyan szempontból nagyobb, hogy ő sokkal több mindent igyekszik összerakni, több részletnek keresi a helyét. A rendező mellett pedig mindenkinek – színésznek, világosítónak, hangosítónak – megvan a maga szerepe. Újonnan sokat próbálkozunk azzal, hogy például a hang ne alásfestésként szolgáljon, hanem akár társként bevezessük az előadásokba. Igyekszünk megkeresni a hang aktív helyét.
Most kezdtük igazán felfedezni a hangosító fontosságát, hogy mennyire benne kell lennie neki is az előadásban ahhoz, hogy a hanghatás vagy az -effektus élhessen. Hogy ne csak élettelen eleme legyen az előadásnak; ne csak valami, amit a színész kihasznál, hanem organikusan szülessen meg a hang a színpadon. Azt tapasztalom, hogy a hangosítók számára is érdekes helyzetet teremt, amikor ilyen szinten igyekszünk őket bevonni a folyamatba. Sok esetben nem számítanak arra, hogy ekkora szerepük lesz az előadásban.
Eszembe jut erről az Incognito[5] című előadásod. Ott a hanghatás indította el az asszociációmat úgy, hogy a hangon kívül még semmi más nem teremtett színpadi helyzetet. A rövid távú memóriája elvesztésével küzdő Henry esetében például ez igen hangsúlyos volt. Henry nem képes emlékezni arra, mi történt öt perccel azelőtt, és újra meg újra kikapcsol az egyes jelenetek alatt. A pillanathoz, amikor ez a kikapcsolás történik, egy jellegzetes hanghatás is hozzátartozik. Az előadás során, ha meghallottam ezt a hangsort, már előre tudtam: Henry erre nem fog emlékezni.
Igen, ott kísérleteztünk ezzel először. Az Incognitónak mint előadásnak a formáját Nick Payne a szövegben már szigorúan meghatározza. Követni kellet tehát azt a formát, amit ő javasol. Azt tapasztaltuk viszont, hogy a nézőt már az is eléggé lefoglalja, hogy rájöjjön, hol tart éppen a történet – ezért nem tudja teljesen elengedni magát, nem tud egyszerűen csak menni a történésekkel. A hanggal a történet követhetőségét próbáltuk segíteni. Pontosabban: történetmesélő szereppel ruháztuk fel a hangot: az a feladata, hogy bizonyos asszociációkat megteremtsen. A történet amúgy is eléggé fejben játszódik. Szerettük volna érzékeltetni, ahogyan ezek a belső hangok, hatások, nyomasztások működnek.
Ezt a gondolatot továbbvittük a következő előadásban is, a Hai, să vorbim despre viață (Gyere, beszéljünk az életről) című one-woman performanszban. Ott a színész már valóban partnerként használja a hangeffektusokat. Ez őt eléggé kiszolgáltatott helyzetbe hozza, mert így nagyon kell bíznia abban, hogy tényleg megteremtődik a kapcsolat közte és a hang, illetve közte és a hangosító között; hogy valóban úgy történik minden, ahogyan ő azt a fejében végigfuttatta.
Haladjunk tovább a pályádon időrendben. Láttam, hogy a Reflex Fesztiválon is voltál szervező. Mik voltak az első színházközeli, még nem rendezői munkáid, és azok miként befolyásoltak a továbbiakban?
Abban az évben, amikor az alapképzést befejeztem, nem jutottam be mesterire, ezért Csíkba mentem rendezőasszisztensnek Victor Ioan Frunză mellé[6] – az volt az első kiszállásos munkám. Ott a mély vízbe eléggé beledobtak. Sokat tanultam a rendezőtől, és azt is láttam, hogy mire számíthatok a jövőben.
Aztán hazajöttem Szentgyörgyre, és keresgéltem, hogy mit tudnék kezdeni magammal. Akkor szervezték a Reflex Fesztivál első kiadását. Kis feladataim voltak azon a fesztiválon, de örültem, hogy ott lehetek. Leginkább az elszállásolással foglalkoztam, így aki a fesztiválra érkezett, mindenkivel találkoztam, még ha csak rövid időre is. Ez másféle rálátást adott a világra: megfigyelhettem, mások hogyan gondolkodnak, hogyan beszélnek a színházról a hétköznapokban, azaz nem föltétlenül a színpadról vagy egy mikrofon előtt. Ezek fontos tapasztalatok voltak számomra, mert hajlamosak vagyunk arra, hogy görcsösen ragaszkodjunk saját elképzeléseinkhez, módszereinkhez. És amikor másoktól hallottam, hogy másképp is lehet, hogy sok út létezik, az elgondolkodtatott, és el is lazított.
Szerintem annak, aki ezt a szakmát választja, kötelezően dolgoznia kellene ilyen közegben, ilyen feladatokat is kellene vállalnia – mint például a fesztiválszervezéssel járó háttérmunka. Hogy kicsit kinézzünk a saját fejünkből.
A legutolsó Reflexen én is voltam – olyan előadásokat láttam ott, amik fontos viszonyítási pontokként szolgáltak az egyetemi éveim alatt is, gondolatban vissza-visszatértem hozzájuk. Hálás vagyok, hogy ilyen fesztiválok léteznek..
Igen, ezek szerintem is fontos fesztiválok: az Interferenciák Kolozsváron, a Reflex is – nagy szükség van rájuk. Nagy áldás, hogy egy ilyen kisvárosnak, mint Sepsiszentgyörgy (vagy akár Kolozsvár) ennyi jó előadáshoz van hozzáférése. Így talán meg lehet tartani az emberekben a hitet, hogy ne veszítsék el a színházzal szemben a türelmüket, a béketűrésüket. Mert azt látom, hogy nekünk, színházi embereknek néha nagyon elegünk lesz. És ez érződik a közönségen is. Olyankor nem jönnek már annyira lelkesen, olyankor ők sincsenek elszállva attól, amit látnak. És a közönség elég pontos visszajelzés.
Akármennyire is azt gondoljuk, hogy a színháznak (vagy annak a színháznak, amit mi csinálunk) nem kell mindenkihez szólnia, amikor már túl sokan mondják, hogy „nem jó”, azt el kell hinni. És néha meg kell újítani. Ehhez viszont kéne energia, amiből megújuljunk. És ha nem jönnek ezek a külső, akár nézői impulzusok, belülről igen nehéz.
Mondtad, hogy más út is lehet produktív. Volt olyan előadás, ami pozitív értelemben lepett meg, akár amit fesztiválon láttál, és motiváló előadássá vált számodra a továbbiakban?
Simon McBurney The Encounterja[7] jut most eszembe, aminek online változatát láttam tavaly májusban. Ő sokat kísérletezik hangeffektusokkal és ilyen-olyan kütyükkel. Olyan történetet sikerült elmesélnie, ami mozgalmas és élő volt, másfajta színpadi lét, mint amihez hozzászoktunk. Ez volt a legmeglepőbb az utóbbi időben számomra, hogy tényleg rá lehet hagyatkozni a technológiára úgy, hogy nem üresben jár, nem csak töltelék. Mert mindenhol látom felütni a fejét az ilyen-olyan technológiai megoldásoknak, amiknek nem feltétlenül tudom megfejteni az értelmét. És keresem ezeknek – ha létezik – az olyan megoldásait, amikben a technológiának helye és értelme van.
Thalheimernek az Oreszteiája[8] volt még olyan előadás, ami meglepően hatott számomra akkor, amikor láttam. Utána sokáig foglalkoztatott, hogy hogyan lehet egy fal előtt ilyen előadást megcsinálni. Hogy egyszerre intenzív és elidegenítő is lehet, és hogy ez a kettő együtt hogyan képes működni.
Az Oreszteiát én is láttam. Meglepett, hogy annak ellenére, hogy nem tudok németül, mennyire befogadható az előadás.
Igen, annyira pontos, hogy még úgy is, hogy nem érted pontosan a szöveget, érzed, vagy van fogalmad arról, hogy mi történik. Helsinkiben, amikor Koršunovas Mélyben[9] című előadását láttam, ugyanilyen érzésem volt. Litvánul beszéltek, finnül volt feliratozva. És így is erős, intenzív színházi élmény volt; pontosan megértettem, mi történik abban az előadásban. Egy asztalnál tíz ember – nem látványra hagyatkozó, nem komplikált előadás, és mégis szépen ki voltak bontva a szereplők közötti viszonyok, történések.
A saját rendezéseidnél keresed ezt a szavak nélkül is végigkövethető, nem látványra épülő, inkább hangulatokból, érzésekből álló struktúrát? Mennyire fontos számodra ennek az érzelmi sodrásnak a felépítése?
Fontos. Amiatt, hogy legtöbbször független színházban dolgozom, ez valahogy kényszerré is vált, hiszen a függetleneknél nem tudok nem-tudom-mekkora-nagy látványt teremteni. Nincs pénz nagy díszleteket, nagy látványelemeket összehozni. Ezért is alakult ilyen irányba az érdeklődésem, hogy inkább a színésszel dolgozni, mint nagy színpadképekkel. És amikor az emberre hagyatkozom, fontossá válik az érzelmi kibontakozás; ugyanakkor az is elengedhetetlen lesz, hogy logikailag tiszta előadást építsünk fel. Nem lehet homályosítani, megúszni.
A független színházakban próbálom azt is felvállalni, hogy nincs pénz nagyszabású színpadi produkciókra, viszont azt sem szeretném mindig a néző orra alá dörgölni, hogy ez egy szegény változata a színháznak – annak kell hogy létjogosultsága legyen, hogy mi ilyen körülmények között csináljuk a színházat.
Miben más az, amikor kőszínházban rendezel?
Ott mindenre van ember, mindenre van megoldás. Ebből a szempontból kényelmes. Ugyanakkor a kőszínházban hagyatkozni is kell ezekre az emberekre, míg a független szférában megtanulod, hogy saját magad oldd meg a problémákat úgy, hogy az mégse legyen szegény vagy ócska, ne legyen rosszabb minőségű annál, mint amit kőszínházban lát a néző. Sokszor nemhogy a produkcióra, a fenntartásra sincs vagy alig van pénzük a függetleneknek. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a terembér meg az áram kifizetéséért dolgoznak. A kőszínházban nincs ez a kényszer, hogy azért kell dolgozni, hogy dolgozhassunk.
Mit gondolsz, milyen motiváció segítheti a színházban dolgozókat a járványhelyzetben?
Amikor nekifogtunk az Incognitót próbálni, bezártak mindent. Eldöntöttük, hogy megpróbálkozunk a Skype-próbákkal. Végül úgy összeszoktunk – a négy színész és én –, hogy júniusig hetente többször találkoztunk, beszélgettünk, és amit lehetett, azt élőben próbáltuk, mert Skype-on eléggé korlátoltak a lehetőségek. A találkozások minket nagyon összeráztak, sokszor kimondtuk, hogy ezt gyakorlatilag azért csináljuk, hogy kicsit ne arra gondoljunk, ami körülöttünk zajlik. 2021. október 15-én volt egy bemutató-forma, gyakorlatilag az első nyilvános főpróbánk, és utána megint lezártak mindent. Megint sokáig nem volt színház, úgyhogy ilyen szempontból tényleg az az előadás tartotta bennünk a lelket.
Nehéz egy-egy bemutató után elkezdeni valami újjal dolgozni; főleg, ha tudod, hogy még mindig tart a járványhelyzet, és nem biztos, hogy lesz belőle előadás. Megvan ez a stressz, a drukk azért, hogy lehessen bemutatni azt, amin dolgozunk. Nehéz, de a közönség nagyon hálás.
Azt látom, hogy annak ellenére, hogy nagyobb elvárásokkal jönnek most színházba, nem fogadnak el vagy nem nyelnek le akármit. Ha már eljöttek színházba, tudják, hogy abban eleve van egy kicsi veszély, valami rizikó. Van ennek a várakozásnak bája is: látod, hogy igényük, szükségük van rá; és ha megkapják, igazán hálásak. Ha nem, az kellemetlen, de szerintem ez így fair. Legyen őszinte a közönség. És úgy látom, most őszintébbek, mint a járvány előtt.
Ez a krízis mintha felnagyított volna minden problémát, ami társadalmi szinten eddig is létezett, viszont most kevésbé tolerálják az emberek a mellébeszélést. Most válaszokat várnak. És ez veszélyes is lehet, ha elhisszük, hogy a színház okosabb, mint amilyen. Ha elhitetjük magunkkal és a nézőkkel is, hogy egyértelmű válaszokat tud adni. Mert nem föltétlenül tud válaszokat adni. Inkább olyan helyzeteket képes bemutatni, amik ismerősek lehetnek számunkra, és így a színház esetleg más rálátást ad ezekre a helyzetekre. A nézőpontváltástól pedig az emberben megszülethet egy válasz vagy egy új kérdés legalább. Így van esély arra, hogy valamit a színház megmozgat benne.
Azt mondod, hogy a színház nem föltétlenül képes a válaszadásra, inkább helyzeteket tár elénk, vagy azoknak a vizsgálatát teszi lehetővé. Mitől válik egy helyzet aktuálissá, a színházban vizsgálatra érdemessé? Klasszikus darabokat is rendeztél, meg kortársakat is. Hogyan látod ezek aktualitását?
Eddig gyakrabban nyúltam klasszikus szövegekhez, most is inkább azok vonzanak, de az aktualitásukon keresztül: hogy a mában tudnak-e valamit nyújtani számunkra. Hiába két- vagy háromezer éves szövegek, lehet alakítani azokat a mához, mert letisztult formát kínálnak.
A kortárs drámák sokszor formát is javasolnak. A szöveg pedig nagyon mai levonata a világnak, ami jó és szükséges; viszont ha már a formát is meghatározza a szöveg, az elég nehéz helyzetbe hozza a rendezőt meg a színészt is – mert ezek a formák véleményem szerint a színpadon kell hogy kialakuljanak, vagy alakíthatóak kell hogy legyenek a nézőkhöz, akikhez készülnek. Ez a helyzet szerintem a kortárs szövegekkel. Persze vannak olyanok is, amelyek több szabadságot engednek, mégis szívesebben foglalkozom klasszikusokkal. Legalábbis eddig így volt, de nem zárkózom el a kortárs szövegektől.
Ami lényeges, hogy egyrészt magunkról is beszéljünk, de ne mindig csak a közvetlen közelünkben lévő realitásról, hanem nyissunk valamerre. Például a Nick Payne-szövegek az ő közegében érvényes és működő logikai vonalat követnek; olyat, ami a tartalmat is megtartja, nem üresedik ki. Mi viszont már másként gondolkodunk. Érdekes a nyugati kultúrának ez a gondolkodásmódja, amit a társadalom egy bizonyos része nemhogy ért és ismer, hanem adott ponton magáénak is gondol. Van viszont egy másik része az embereknek, akik számára ez elidegenítő, ismeretlen és talán sérti is a fülüket, amikor hallják. A környezetemben látom, hogy létezik ez a konfliktus: egyesek úgy gondolják, hogy a színházaink nem elég nyitottak a nyugati modellek felé, mások szerint túlságosan is az.
Az a színházi kultúra, amiben élünk román, magyar és valóban, nyugati hatásból is építkezik. Mennyire befolyásolta a munkáidat, hogy azok két színházi kultúra határterületén, találkozási pontján születtek?
Az erdélyi magyar színjátszás, úgy látom, már sajátos és önmagában fejlődő színházi stílussá, nyelvezetté vált. Például én Bukarestben kicsit idegen vagyok, sokszor el is mondják az előadásaimról, hogy „érződik rajtuk, hogy nem román”. De nem tudom, hogy az-e a kérdés, hogy nem román. Más érzékenységgel dolgozik, más a problémafelvetés, a problémamegoldás is más, ahogy a színészvezetés és az érzékenység is, talán sajátos logika szerint is működik, mint ahogy sok más előadás – viszont nem hiszem, hogy ez nálam a magyarországi színjátszás hatása lenne. Sajátos színházi stílusnak vagy nyelvezetnek látom, amit követek. Román színházat többet látok, abban létezem, az kicsit közelebb is áll hozzám, de viszonylag még a román is idegen forma számomra. Ezért gondolom, hogy az erdélyi színjátszás kialakította önmaga nyelvezetét, stílusát. És persze minden társulat különbözőképpen alakul, minden rendező külön nyelvezettel dolgozik, társulatokon belül is érezhető a szétágazódás.
Olyat látunk, hogy román rendező magyar színházban, talán azt ritkábban, hogy magyar rendező román színházban. Már az egyetem során érezted, hogy Bukarestben szeretnél maradni? Hogy alakult ez?
Elég szoros közösség, évfolyam voltunk, és amikor befejeztük az egyetemet, rájöttünk arra, hogy nehezen lehet bekerülni társulatokba – emiatt is maradtak együtt akkoriban kisebb-nagyobb csapatok. Én is ezért maradtam Bukarestben: ott fogtam neki a színházcsinálásnak, abban a városban ismertem olyan embereket, akikkel dolgozni tudtam. Az tiszta volt, hogy bekerülni színházba rendezni, nem egyszerű. Kellett a segítség, jó volt, hogy csapatként, és nem külön-külön indultunk el, hanem segítve egymást. A Bukaresti Magyar Kulturális Intézet is támogatott, szívesen láttak, befogadták a projektjeinket. Az unteatru[10] pedig szintén jó közeg ilyen szempontból: Andrei és Andreea Grosu maximálisan megbízik azokban, akiket befogad; szabad kezet adnak az alkotáshoz.
Mit gondolsz, hogyan történik az alkotóvá válás? Hogyan értelmezed ezt: folyamatként vagy pillanatként? Ha folyamatként, milyen fontos állomásait emelnéd ki? Ha pedig pillanatként, mi váltotta ki?
A mesteris vizsgaelőadásunkat (Füst Milán: Boldogtalanok) meghívták Párizsba a Román Kulturális Intézethez, játszottuk háromszor. Az olyan pillanat volt, amikor egyszerre ráébredtem, hogy alkotók vagyunk. A Boldogtalanokat szerettük, úgy gondoltuk, jó előadás; Párizsban azonban francia közönség előtt az a két és fél óra minden este másképp sült el. Emlékszem például, hogy első este a terem fele kivonult. Azt hiszem, akkor ismertük fel igazán, hogy alkotók vagyunk, meghívtak minket Párizsba, úgy gondoltuk, jól fog elsülni, de „Mi van, ha nem így lesz? Mi van, ha mi erre egyáltalán nem állunk készen?” Eléggé mély víz volt ez fiatalon, frissen végzettként: „odavonulni”, és azt mondani, hogy „ez színház”, „ez is színház”. Ehhez hozzá kell szokni. Azt hiszem, az alkotóvá válás szempontjából számomra ez volt az egyik legjelentősebb pillanat.
A bemutató különben, amikor először ülnek be mások is abba a bizonyos térbe, számomra mindig valamiféle magamhoz térést vagy felébredést jelent. A próbafolyamatok alatt – lehet, hogy ezen dolgoznom kellene – rám inkább a magányosság, az elzárkózás jellemző. Szeretem, ha magunkban készítjük az előadásokat, ha nem hívunk külsősöket. Éppen ezért, amikor először nézik az előadást, az furcsa és érzékeny pillanat. Ez viszont nem jelenti azt, hogy nem veszem figyelembe vagy hogy teljesen kizárom a nézői véleményt, csak amikor színházat csinálok, nem mindig érzem magam rendezőnek vagy alkotónak, hanem csak teszem, amit kell.
A bukaresti nemzeti színházban van vizionálás. A bemutató előtt a művészeti bizottság megnézi az előadást. Ezek kemény, de jó próbák. Hasznosak, mert ezekben a helyzetekben jövök rá, hogy az, amit gondoltam, elég stabil-e ahhoz, hogy ellentmondjak a javaslatoknak, vagy tényleg a másiknak van igaza. Nem rossz élmény, inkább feszültségekkel teli, mert ott tényleg visszajelzést kapok arról, hogy mit alkottam a magányomban hetek, hónapok alatt. Sokszor valóban hónapok alatt, mert most a pandémia miatt elhúzódtak a próbafolyamatok.
Gondolom, önmagában az elhúzódó próbafolyamat nem feltétlenül hátrány.
Kimondottan szerettem, hogy volt idő, hogy nem kellett sietni. Az alkotói folyamatokban amúgy is lassabb vagyok. Eddig viszont nem sokszor kerültem olyan helyzetbe, hogy sürgettek volna. Azt azonban láttam, hogy akikkel együtt dolgoztam, nem voltak ehhez a lassabb ritmushoz hozzászokva. Éppen ezért kihívás volt fenntartani az érdeklődésüket, vagy frissen tartani a próbákat, hogy ne alakuljon ki az az érzet, hogy üresben járunk, vagy kezdjük koptatni, amit összeraktunk. Ez kihívás volt számomra is, de örültem neki, és annak is, hogy így elég sok megoldást véghez lehetett vinni; nemcsak megtalálni, de ki is dolgozni.
Jó hallani, hogy előnye is van a járványhelyzetnek. Az biztos, hogy sok a változás. Valahogy érzem magamon és a környezetemen, hogy másképp állunk már a színházhoz.
Nekem furcsának tűnik, hogy a filmipar teljesen mellőzi mindezt; megoldásokat keresnek arra, hogy ne látszódjon, hogy adott ponton lezárások és távolságtartási szabályok betartásával zajlanak a forgatások. Emiatt a filmek, amiket nézünk, olyan világot tükröznek, amiben nincs járvány. Ez egy ideig működik, de egyszer csak fel kell vállalni, hogy mi az új realitásunk, hogy nemcsak a környezetünkben, hanem bennünk is történtek változások. Ez az, amire szerintem a színháznak azonnali választ kellene adnia.
A realitás felvállalását tehát inkább a színház szerepének érzed?
Nem tudom. Azt érzem, hogy az embereknek igényük van arra, hogy közösségben, színházban, koncerten vagy akár moziban legyen részük bizonyos élményekben. Csakhogy éppen ezt veszi el vagy ezt tagadja meg tőlünk a járvány. A saját törékenységünk közös megélését. Gyakorlatilag azt nagyította fel, hogy törékenyek és kiszolgáltatottak vagyunk. Ugyancsak hiányzik az embereknek a jelenidejűség, ami fontos része a színháznak. A járvány ezt is elvette tőlünk azáltal, hogy bezáródtunk, belekerültünk egy örökkévalóságba.
Ebben a járványhelyzetben – azt tapasztalom – türelmetlenebbek, magányosabbak lettünk. És kicsit talán gyengébbek is mind. Na de éppen ez az, amit nem szeretünk magunkban: a gyengeséget, a türelmetlenséget. Egy közösségi élmény viszont rámutathat arra, hogy ezzel mindannyian így vagyunk, de ez még nem a világ vége. Szerintem az nagyon nagy előnye a járványnak, akármennyire is rosszul hangzik, hogy a világ minden pontjára eljutott. Mert nem az történik, hogy mi rossz helyzetben vagyunk, de ők nem is tudják, hogy ez mi. Egy nagy társadalmi lenullázás, kiegyenlítés volt, ami felnagyította az ezelőtt is létező kérdésekeinket, problémáinkat, viszont új kiindulási pontot is adott: ma már, azt hiszem, kevésbé kell félnünk bizonyos helyzetekről beszélni. Hiszen ezek így vagy úgy, de közössé váltak. Ez szerintem pozitívum. Hogy ennek hosszú távon lesz-e eredménye, az elválik.
Szeretném remélni, hogy ha visszatérünk a normalitáshoz, úgy érkezünk meg oda, hogy közben tettünk egy lépést előre is.
Hogy haladtunk, tettünk egy lépést. Nem biztos, hogy előre. Lehet, hogy jobbra vagy balra.
[1]Boldogtalanok. Rendezte: Kovács Zsuzsánna; UNATC és Odeon Színház, 2011.
[2]Hai, să vorbim despre viață (Gyere, beszéljünk az életről). Rendezte:Kovács Zsuzsánna; Bukaresti Ion Luca Caragiale Nemzeti Színház, 2021.
[3]A padlás. Rendezte: Ditzendy Attila; Tamási Áron Színház, 1995.
[4]Vérnász. Rendezte: Bocsárdi László; Tamási Áron Színház, 2000.
[5]Incognito. Rendezte: Kovács Zsuzsánna; Bukaresti Ion Luca Caragiale Nemzeti Színház, 2021.
[6]A kék madár. Rendezte: Victor Ioan Frunză; Csíki Játékszín, 2008.
[7]The Encounter.Rendezte: Simon Mcburney; Complicité, 2016.
[8]Oreszteia. Rendezte: Michael Thalheimer; Deutsches Theater, 2006.
[9]The Lower Depths. Rendezte: Oskaras Koršunovas; vilniusi Városi Színház, 2010.
[10]Az unteatru egy 2010-ben alakult bukaresti független társulat, megálmodói Andrei és Andreea Grosu. Célkitűzésük, hogy fiatal, pályakezdő alkotóknak teret biztosítsanak. Többet róluk itt: www.unteatru.ro/despre-noi/