Mit próbálunk? – K. Gedeon tündöklése és bukása

Borítókép: Tamás Boglár (háttérben Sosovicza Anna és Dávid Péter), próbafotó. Fotó: Hatházi Rebeka

PRÓBANAPLÓ-RÉSZLETEK
K. Gedeon tündöklése és bukása
tudományos-ismeretterjesztő kabaré-előadás a siker természetéről
Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós, 2022.

[röviden az előadásról]
„A siker soha nem rólad szól, de még csak nem is a teljesítményedről. A siker rólunk szól, és arról, hogy mi hogyan látjuk a teljesítményedet. Egyszerűbben fogalmazva: a siker nem rólad szól, az rólunk szól” – olvashatjuk Barabási Albert-László erdélyi származású, világhírű hálózatkutató 2018-ban megjelent, A képlet című könyvében, amely a siker természetét, annak törvényszerűségét vizsgálja. 

Lefordíthatók-e Barabási törvényei a színházra? Az előadás sikere vajon tényleg annak közönségétől függ? A képlet szerint – mivel a színházban a teljesítmény nem mérhető – az előadók sorsa valóban a közönségen múlik.

A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház nézői – a világon elsőként – találkozhatnak az említett kötet színpadi adaptációjával. Legeslegelőször 2022. február 19-én, szombaton.

Játsszák: Barabás Árpád m. v., Dávid Péter, Sosovicza Anna, Tamás Boglár. Rendező: Hatházi András; látványtervező: Hatházi Rebeka; dramaturg: Deák Katalin; ügyelő: Dombi Gabriella; technikusok: Borsos Attila, Forizs László, Majos Endre. Külön köszönet Faragó Zénónak, Ferenczi Zoltánnak és Kolozsi Borsos Gábornak.

RÉSZLETEK A PRÓBANAPLÓBÓL
(az itt olvasható próbanapló-részletek rendezői instrukciókként vagy egyszerűen csak a próbákon történő szabad beszélgetések alatt hangzottak el Gyergyószentmiklóson 2021 októberében, az olvasópróbákon, majd 2022 januárjában és februárjában; közlésre most azok kerülnek, amelyekről úgy véltem, hasznosak lehetnek más színészek, rendezők, dramaturgok és talán bármely színházi alkotó számára – szerk. megj.)

[színház az Isten háta mögött]

• Megpróbáltuk az alapszöveget és továbbra is megpróbáljuk a saját helyzetünkre alkalmazni. Azt keressük, hogy mit jelenthet A képlet itt, Gyergyóban. Egyáltalán mit jelenthetnek a siker törvényei a színházi világban? Érvényesek-e ezek a törvények abban a színházi kultúrában, amiben mi most vergődünk? (01. 04.)

• Az előadásban erről az áldatlan helyzetről is fogunk szólni, amelyben dolgozunk: Itt, Gyergyóban minek csináljunk színházat? Nem nézi senki. (01. 17.)

[megmaradni a felfedezésben]

• Minden próbafolyamatban a kezdeti bizonytalanság (Azt se tudjuk, mi lesz ebből!) szakaszát követi egy izgalmas, felfedezési szakasz (Hoppá, hoppá! Mintha kezdenének működni a dolgok!). Ezután viszont sajnos az eljátszás szakasza jön: amikor már kiürül, és csak eljátsszuk. Az utolsó szakaszt teljesen felejtsétek el! Maradjatok benne a másodikban, a felfedezésben. Ehhez nagyon fontos, hogy mindig egymásból indítsatok. (01. 17.)

• A próbákon ne azt erősítsük, ami már megvan, hanem minden egyes alkalommal építsük újra az előadást azon szempontok mentén, amiket eddig felfedeztünk. Mert ha csak megerősítjük a régit, akkor a lélektelenség, az élettelenség felé haladunk. Ahhoz, hogy minden nap újra tudjátok építeni, folyamatosan figyelnetek kell egymást. Ez abban is segít, hogy újabb és újabb dolgokat tudjatok felfedezni. (01. 26.)

[minden vagyok egyszerre]

• Itt nincs K. Gedeon. Nincs Konferanszié. Nincs B. Regina. És nincs Siker.^[1] Azt a magatartást kell megtalálnunk, amikor azt játszom, hogy én a Siker vagyok. Ez megengedi, hogy bármelyik percben kilépjek, és figyelmeztessem a partnert akár az előadásban is arra például, hogy valamit rosszul hangsúlyozott. 
  
  Nem azonosulunk a szerepekkel. Folyamatos játékban vagyunk: sem a szerep, sem én nem vagyok egészen, mindkettőhöz csak közelítek. (01. 04.)

• Ne okozzon külön gondot számotokra, hogy melyik replikát ki mondja. Azért nem tisztítjuk le pontosan, hogy mikor kik vagytok, mert azt az állapotot keressük, amelyben az identitásváltások nem okoznak problémát: miközben például az egyik Sikerként válaszol a partnerének, ő azzal egyidőben maga a színész is, illetve az az identitás is, aki most (a Siker szerepe mellett) eljátssza a Gyereket. Ez a minden vagyok egyszerre állapota. (01. 14.)

[mi csak játszunk]

• Ha én az a kép vagyok, amit magamról alakítok ki, és amit még a környezetem is befolyásol, akkor mindenféle megjelenésem, minden identitásom egy ugyanolyan kép. Ugyanannyira nem létezik, azaz én sem létezem, és a szerep sem létezik. Azaz: egyszerre létezik minden. Ennek következtében úgy ugrálhatok egyik képből a másikba, ahogy akarok. Nevezzük ezt a játéknak. (10. 23.)

• Az identitásváltások mélyén mindig ott a játék. És amikor őszintén megtörténik veletek valami, abban is valahol mélyen ott a mi csak játszunk érzése. Erre a játékra kell építenünk. És ha mindez játék, bármikor leállhatunk, bármikor válthatunk, bármikor bármit bárhonnan újrakezdhetünk, ismételhetünk: az előadáson is bármikor leállíthatjátok magatokat; bármikor leállíthatjátok a partnert. (02. 01)

[mire gondolunk, mit érzünk?]

• Nem szögezzük le előre, hogy mikor mire gondoltok, mit éreztek, mert akkor törekedni fogtok arra, hogy arra gondoljatok, azt érezzétek, amit előre eldöntöttünk. Az előre meghatározott gondolat vagy érzés azonban nagy valószínűséggel akkor, abban a pillanatban nem lesz bennetek. Inkább érezzétek, gondoljátok azt, ami ebben a pillanatban van. (01. 12.)

[de ki is az, aki gondolkodik?]

• Mindig fel kell tennünk a következő kérdéseket: Ezt most a színész gondolta? Vagy az adott identitás gondolta? Próbákon az identitásból való gondolkodásra törekedjünk! Mert van, hogy a szereplő bentről tapasztal valamit, amihez képest kintről mi teljesen mást látunk. És ő bentről nem igazán érti, hogy kintről mit akarunk ráerőltetni. (02. 01.)

[ami van. és nem az, aminek lennie kell]

• Fontos lenne ellenállni annak a kényszernek, hogy folyamatosan valamit csinálni kell.
  
  Amikor elkezdjük a szöveget kibontani, csak akkor cselekedjünk bármit, ha annak szükségét érezzük. Azt kellene megtalálnunk, ami van; és nem azt, aminek lennie kellene. Ez összefügg a jelenléttel is: ha azt akarom, hogy olyan legyek, amilyennek lennem kell, akkor egy pillanatig sem vagyok az, aki vagyok, hanem egy múltban megtapasztalt, jövőre vetített képben ingázom állandóan. A mutatást igyekezzünk tehát elkerülni. (10. 23.)

• Ne féljünk attól, hogy csak ülünk és beszélgetünk, mert igazából ekkor tud megszületni az a fajta jelenlét, amit keresünk, és amiről sokszor úgy érezzük: nem-színészet. Hogy nem csinálunk semmit. Pedig itt válik fontossá az őszinteség, a hitelesség, és végül is a kitárulkozás: mert ezek is lehetnénk mi. (01. 08.)

[a színész sebezhetősége]

• Merj nekifutni, merj kudarcot vallani. Merd nem megtalálni a választ. Ez is hozzátartozik ahhoz az emberséghez, amit a színházban mi most keresünk: amikor láthatóvá válik a színész sebezhetősége, az esendősége. A színész nem félisten. A nézőnek nem kell őt csodálnia. Inkább azt kellene látnia, hogy a színész is csak egy esetlen ember. Hogy a színész is nagyon sebezhető. Hogy ő is csak próbálja megérteni, megfejteni saját magát. Azt keresi, hogy ő mitől az, ami. És ebben a keresésben rengeteg kudarcot vall, egymás után fut bele a csapdákba. Félelmei vannak: Félünk játszani. Csupa görcs vagyok.^[2] (02. 07.)

[a szünet fontossága]

• Bízzatok magatokban és az időben. Idő szükséges ahhoz, hogy meghalljatok egy kérdést, észrevegyétek a másikat, végigfuttassatok egy gondolatot. Mindennek a saját idejét keressétek meg ott, abban a pillanatban. Ne az legyen, hogy a színész szünetet tart, de közben nem történik semmi, mert a szünet idejében rengeteg minden lejátszódik bennetek is, a nézőben is. Sőt: ami a legfontosabb, az épphogy a szünetben történik. (01. 31.)

• Amint kezdtek jobban egymásra figyelni, az is kialakul, ami sok jelenet fontos velejárója, hasznos információforrása: amit elhallgattok. Például elmond az egyik valamit, amire a másik egyből válaszolna, de valami miatt mégsem teszi: nem mondja ki, amire rögtön gondol. Viszont az elhallgatott, igazi válaszra következtethetünk egy-egy gesztusból, tekintetből, sóhajból, levegővételből. Ezért a szünetek többet árulnak el, mint az összes szöveg, amit elmondtok. Bízzatok tehát a szünetben. Hagyjátok, hogy a szünet hasson rátok. (02. 01.)

[meghallani egymást]

• Kezdjétek kialakítani azt a fajta technikát, azt a fajta gazdálkodást az idővel, hogy meghalljátok egymást: Tudom, hogy mit fog mondani a másik, mégis meghallom, hogy most nekem, ebben a pillanatban az ő szavai mit jelentenek. Ne siessetek. (01. 06.)

• Minden alkalommal hallgassátok meg a másikat, és fordítsátok le magatoknak az elhangzottakat. Azaz magatokban ismételjetek meg az ő szövegéből egy mondatot vagy néhány szót – kérdésként megfogalmazva. Végül pedig a saját magatok által feltett kérdésre adjátok meg a választ a másiknak – a szövegeteken keresztül. (01. 20.)

[a minket folyamatosan értékelő néző]

• Valahányszor a teljesítmény értékeléséről beszéltek (A siker azokról szól, akik értékelnek téged. Vagy nem. A reakció számít, nem a teljesítmény.)^[3], az ne csak egy belső probléma maradjon. Az értékelés itt most számotokra színészként arról szól, hogy a nézők hogyan értékelik azt, ami az előadásban történik. (01. 18.)

• Amikor a nézőkkel szembenéztek, amikor kérdezitek őket, próbáljatok meg a lehető legtermészetesebben, legegyszerűbben csak úgy elbeszélgetni velük. (01. 22.)

• A nézőknek nem szabad azt érezniük, hogy tőlük függetlenül történik az előadás.Törekedjetek arra, hogy ahol megszólítjátok őket, ott lehetőségük és főleg idejük (!) legyen megszólalni. (01. 31.)

[egyszerűség]

• A „civilség” nemcsak a nézőkkel való beszélgetésekre, hanem az egész előadásra érvényes → azt a fajta egyszerűséget, azt a nem-színházat keressük, ami a filmre is jellemző. Van néhány pillanat, amikor nagyon erősen színházat csinálunk, máskor azonban az egyszerűséget, a közvetlenséget kell keresnünk. (01. 31.)

[pojácaság és őszinteség]

• Az igaz, őszinte emberi megnyilvánulásokat keresztezzük a nagyon színházi formával. Amikor ripacskodunk, akkor felvállaltan pojácák vagyunk. Néha viszont a pojácaságból belefutunk valamibe, ami már nagyon őszinte, ami tényleg a miénk: ami emberi. Elképzelhető azonban, hogy ezekből az igaz pillanatokból – ha nem bírjuk már elviselni – újra a színházba menekülünk: Itt a szívem meg fog szakadni, inkább hülyéskedjünk. (01. 22.)

• Be lehet tenni mindenféle klisét, de utána rögtön reagáljunk rá: Ez egy vicc. Nem komolyan gondoltam. És megyünk is tovább. Ebben az a pillanat a fontos, amikor tetten érjük magunkat, amikor saját színészetünk kliséit leleplezzük. (01. 04.)

[egyszer csak emberek szólaltak meg]

• Jó volt, hogy most többet volt emberi, mint előadás. Emlékezzetek vissza, hogy már az olvasópróbákon is mondtuk, hogy azt keressük, ami emberi. Ti is többször mondtátok, hogy azokat az előadásokat hiányoljátok, ahol egyszer csak emberek szólalnak meg. Egyszerűen.
  
  Sokkal izgalmasabb egy ember, aki a maga természetes megnyilvánulásában jelenik meg előttem, mint az az ember, aki egy konstrukció, akinek ki van számítva minden reakciója. (02. 07.)

[felejtsétek el az instrukciókat]

• Azért fontos, hogy foglalkozzatok azzal, amikről beszélünk, hogy újraolvassátok az instrukciókat, mert egy idő után ezeknek a természetetekké kellene válniuk. Azaz egyszer csak el kellene felejteni az instrukciókat. Ugyanúgy, ahogy megtanultatok írni: ma már nem gondolkodtok azon, hogyan formázzátok a betűket. Automatikussá vált az írás. Valamikor viszont, amikor tanultátok, nagyon kellett dolgoznotok azon, hogy az a bizonyos mozdulatsor a testetekbe beépüljön. (01. 31.)

[megtörténik az előadás, ha]

• Akkor történik meg az előadás, ha veled mint színésszel valamikor valami történik az előadás alatt. Ha például meglep valami. Ezt kellene keresnünk: hogy megtörténjen az előadás. Mert akkor valószínűleg a nézőben is történni fog valami. (01. 20.)

Lejegyezte, szerkesztette: Deák Katalin

---

^[1] Az előadás színlapján feltüntetett szerepek: Konferanszié, K. Gedeon, B. Regina, Siker.
^[2]Részlet az előadás szövegkönyvéből.
^[3]Uo.