Sebestyén Rita: A tanár alakja

Fotók: Biró István

#10év
Éppen tíz éve, azaz 2012 tavaszán, a Reflex Fesztiválon született meg a Játéktér alapításának ötlete és a folyóirat neve. Kötő József és Sebestyén Rita nélkül nem kezdődhetett volna el ez az út, amely sok lapszámon át a jelenbe nyúlik. Rita a Kötő tanár úrról szóló írásában megidézi a Játéktér létrejöttének körülményeit is. Köszönjük a Kötő József-emlékkötet^[1] szerkesztőjének, Bartha Katalin Ágnesnek, hogy átengedte (újra)közlésre a megemlékező szöveget.

Kötő Józseffel 1992-ben találkoztam először, amikor is színháztörténetet írt. Nem abban a formában, ahogyan a legtöbben ismerik. 

Abban az évben, az utolsó percben a magyar tagozatot a teatrológia/színháztudomány szakon nem engedélyezték, és mivel a nyelv és a színházi kultúra is nagyon különböző a román-magyar viszonylatban, félelmetes ugrásnak tűnt ez az ismeretlenbe. Mindössze négyen voltunk: kétségbeesetten kóvályogtunk irodáról-irodára, hogy legyen hova egyetemre járni pár héten belül. Mindenki lerázott, tovább küldött. 

Nem emlékszem rá, ki irányított Kötőhöz, és nem is volt fogalmam, kié az a sokadik név és arc, akihez magyarázkodni megyünk. Kötő érdeklődve felnézett a papírjaiból. Nyugodt volt. Beszélgettünk. Néha főzött egy kávét, és elgondolkodott, mit lehetne tenni. Két vagy három ízben elindult az egyetemre, találkozóra. Az akkori tanszékvezető, Ion Vartic vevő volt az átmeneti megoldásra, amit ott kitaláltak, pár nap leforgása alatt. Hivatalosan román szakon jártunk minden elméleti órára, igen jó tanárokkal, ráadásul rendszerint elvittek a bukaresti fesztiválokra. Hozzá kifejezetten csak a mi curriculumunkban megjelent a magyar színháztörténet és magyar nyelven az egyetemes színháztörténet kurzus is, amiket Kötő tanított. Mire diplomáztunk, valahogy teljesen hivatalossá tették a magyar óráinkat is, és visszanézve egyértelműen a legizgalmasabb kultúraközi színházképzést kaptuk, amivel a térségben találkoztam. 

Kötő óráira viszont már nem tudtak az egyetemen termet biztosítani, ezért a színház büféjében félrehúztunk egy asztalt. A legutolsó évben megnyílt a Györkös Mányi emlékház, ezért amikor szabad volt, néhány alkalommal oda mentünk; meleg volt a kályha. Soha nem emlegette, hogy valósággal összetárgyalt nekünk egy egyetemi szakot, meglehetősen jó összetevőkből, és azt hiszem, ő maga sem tulajdonított ennek nagy jelentőséget. Minden alkalommal a kifogástalan öltönyeiben jelent meg, többnyire tehát a színház büféjében, elővette jegyzeteit az aktatáskájából, és belelebegtünk vele a buborékba, ami körülvette. Sok ország sok egyetemét végigjártam mindenféle minőségben, mire rájöttem, mennyi összetevője volt annak, amit Kötő tanárként művelt. 

Színházba csöppenni tudományos közegből, de azt hiszem, bárhonnan máshonnan is sokkszerű állapot. Ráadásul meghatározhatatlan volt ez az új szakunk: írni és kutatni tanultunk, gyakorlatilag minden művészeti ágban. Statisztáltunk is, ami a legkegyetlenebb és egyben legfontosabb élményem maradt arról, hogy mennyi létfontosságú apróságnak kell egybeesnie ahhoz, hogy egy előadás megtörténjen az adott estén. Kötő a rendíthetetlen nyugalmával komoly kapaszkodó volt a forgatagban, azt hiszem, legfőképpen azért, mert a színháztörténeti szemlélete az életformája volt. Köröttünk sétálgatott Wesselényi, aki a szabadtéri színfalak mögé valódi vadkant űzetett a hajtókkal, majd az előadás részeként lelőtte. Pár méterre tőlünk a szamosi hídról fulladt a vízbe tévedésből egy színésznő filmezés közben. Ahogy kétségbeesetten integetett, a stáb lelkesen felvette, mondván, milyen jó alakítás. A város szélén tábort verő középkori jokulátorok kijokulátorkodták a közönség zsebéből a garasaikat. Ékszert is, ha volt olyan. A századfordulón szépreményű színésznők le-fel utazgattak Budapestre karriert csinálni vagy összetörni, meggazdagodni vagy koldussá válni. Paktumok kötődtek arra nézve, hogy melyik főrend támogatja és hogyan a színi mozgalmakat, és milyen darabokat játsszanak. Komoly és komolykodó, játékos és politikus narratívák szövődtek össze minden korszakban. Abban a fordulat utáni nagy művészi és kinyílási erőlködésben valószínűleg megbolondultunk volna, ha nem adódik ez a szórakoztató perspektíva, ahonnan nézve minden csak egy korszak, bizony, a mi életünk és munkásságunk is, és ha elég jól küszködünk, belőlünk is színháztörténeti bejegyzés lesz. És mivel az órazsebében hordta a történetek minden porcikáját, azt sejtem, Kötő tanár úr jókat mulatott minden jelen pillanaton, ahogy fontoskodva kezeljük magunkat benne. Volt mindig ebben valami belső kuncogás, valami paradox nagyvonalúsága a saját kicsiségünknek, és azt sejtem, ezt az oldalát Kötő nem élte ki ennyire elevenen másutt. Élvezettel lapozgatott velünk, kamaszosan csengett a hangja, ahogy cinkosan utaztatott minket az időben oda-vissza.

Nem tudom, más évfolyamokkal hogyan volt, de abban a négy évben Kötő másként tanította a színháztörténetet, mint ahogyan kutatóként írt róla. Mindig is meglepett a nagyon keretezett tárgyszerűsége a könyveiben, összevetve azzal, ahogyan jelenlévőként előadott. Azt gondoltam, a történet-írás, még ha színháztörténet-írás is, nem igényel különösebb tehetséget, imaginációt, és nem is értettem, hogyan eshet valaki rabjául. Pontos és tárgyszerű kötetei jelentek meg, benne eszméletlen kutatói alapossággal lejegyzett tények, az óráihoz képest szűkszavúan, rendkívül sok információt sűrítve, és szinte matematikai algoritmus-rendszerezéssel. Egészen a közelmúltig nem sikerült relációt felállítanom az órák melegszívű kuncogása és a feljegyzések hűvössége között, és most is csak hipotézisem van róla. Kétféleképpen mesélte a történeteket: volt egy, az írásbeli, ahol a kutatói etika úgy kívánta, hogy minden részletességében, a tényekhez szorosan ragaszkodva megírja mindazt, amit előbányászott, fáradhatatlanul és kérlelhetetlenül, minden apró iratnak, levélnek, feljegyzésnek utánakutatva. Ezzel tulajdonképpen végtelenül továbbgondolható scripteket írt, és nem gondolta senki orrára kötni írásban a lehetséges szubjektív értelmezéseket. Mindent, ami a szabadabb narratíva körébe tartozik, megtartotta az órákra: átkötéseket, párhuzamokat, értelmezéseket. És sok humort is.

Az első vizsgán rettenetesen idegesek voltunk. Az már az egyetem kijelölt termében történt. Nyilvánvaló volt, hogy megközelíthetetlen, amit tud, és hirtelen nagyon komollyá vált a tét, hogy milyen lesz a számonkérés. Kötő látta a reszketést, és meghívott minket egy kávéra. Megnyugodtunk, komótosan visszaballagtunk a hivatalos vizsgahelyre, majd tényleg erős, de barátságos vizsga következett. Kedves volt és rendíthetetlen. 

Három év múlva, mielőtt a legutolsó egyetemi évet kezdtem volna, a már említett tanszékvezető, Ion Vartic behívatott nyáron a tanszékre, és meghívott tanítani. Azt mondta, Kötővel egyeztetve gondoltak rám, de Kötő soha nem említette, hogy volt része, vagy mennyi része volt a meghívásban. Nyakas, nehéz ember voltam, és kizárólag a tanításra figyeltem, pedig azt hiszem, a tanszéknek leginkább arra volt szüksége, hogy valaki a papírmunkában segítséget nyújtson. Kötő erről sem szólt semmit. Nem regulázott. Szeminarizáltam, legfőképpen az ő kurzusait, és ez biztonságot adott. Pontosan tudtuk, hol tartunk az anyagban, mi következik. Jó zsaru – rossz zsarut játszottunk a híres vizsgákon, és persze Kötő nagyvonalúan hagyta, hogy én legyek a jó fej. A legkisebb fia színire járt pár éven belül; valószínűleg neki lehetett a legnehezebb dolga. Sem késést, sem hányaveti tudást nem engedett meg neki a tanára. 

Sok évvel később, amikor együtt zsűriztünk a gyergyószentmiklósi Kisebbségi Színházak Fesztiválján, az egyik unokája is részt vett rajta: ha nem tévedek, ők voltak az első nem kőszínházi, de már hivatásos társulat, a pakliban egy újfajta színházi nyelvvel. Kötő kérdőn fordult hozzám, hogy mit gondolok. Nem tagadta, hogy izgul érte, de ahogy korábban is tette, most is keményebben kritizálta ezt a munkát, mint az összes többit az akkori felhozatalban. Nehéz volt eldönteni, hogy az unoka vagy a színjátszás jövője aggasztja inkább abban a kísérleti előadásban. Jó év volt, jó fesztivál volt, beszélgetésekkel, hogy vajon mi értelme ennek a kisebbségi jelzőnek a művészeti közegben. Nem tartunk-e magunknak külön ejtőernyőt az esztétika fölé, nem vagyunk-e túl megbocsátók magunkkal, és közben bőven önsajnálók is. Akkor nagyon úgy tűnt, sokkal markánsabban látható már a többségi színházi nyelvek – akár a magyarországi, akár a romániai – és az erdélyi magyar színházak közötti különbség, és a felnövés egy stációját látszott elérni a közeg. Fárasztó volt és ingerlő a különösen magyarországi mércék, elvárások és sóhajok minden rebbenésére figyelni, kiskorúsításban élni. Született ott és akkor egy manifesztum is, a jelenlévő igazgatók között, miszerint az érintett színházak saját egyesületbe kezdenek. Ha jól tudom, ezt nem vitte végül tovább senki. 

Pár hónap múlva, Sepsiszentgyörgyön újra találkoztunk, és tulajdonképpen tét nélkül, merészeket, hosszúakat beszélgettünk, és arra lyukadtunk ki, hogy elférne már egy saját színházi intézet-múzeum, és esetleg egy lap is. 

Dunkler Rékával, aki hamarosan szintén fontos szereplője lett a Játéktérnek, egy szobán osztoztunk, és nem aludtunk aznap éjjel, a beszélgetéseink után; bármilyen meglepően naiv vagy vak is, az ütött éppen arcul, hogy végül is bárhol is maradunk, vagy bárhová is megyünk a világban, mindig kisebbségi pozícióból szólhatunk csak. Ezzel szemben Kötő gondtalanul közlekedett a román és a magyar közegekben, de soha nem horgonyzott le, mindig vitte maga körül azt a buborékot, amit az ő kutatása jelentett, és eszébe sem jutott a helyzetén vagy a helyzetünkön keseregni. Elevenen folytattuk a beszélgetést másnap. Zsigmond Andrea is ott ült velünk, és már ott tartottunk, hogy címet adunk annak a képzeletbeli lapnak. Körülbelül három dialógus-váltásból dőlt el, hogy Játéktér legyen a neve.

Azon a nyáron Kötő elhívott Kolozsvárra, találkozni, ami nagy kihívásnak számított, mert tizenöt évig nem tudtam visszamenni. Várt az állomáson. Közéletről beszélgettünk, persze úgy, hogy minden háznak minden sarkához kötött egy emlékezetes színházi momentumot is. Egyszerre volt benne valami nagyon tradicionális és nagyon cutting-edge. Kötő nem volt tradicionalista sznob. Az a kíváncsiság, amivel első találkozásunkkor felnézett a papírjaiból, nagyon emblematikussá vált az ő, számomra nagyon is részlegesen elérhető megfejtésében. Tudta, hogy mi folyik színházi és kultúrpolitikai téren éppen a világban, és volt, amit kedvelt, volt, amit nem. Volt olyan is, amiről úgy gondolta, nem érti meg eléggé, és arról minden teketória nélkül, nyíltan kérdezett. 

Egy román színházi mondás szerint, ha egyszer felszállsz a színházi vonatra, azon robogsz tovább, jöhetnek-mehetnek körötted a korszakok, trendek. Fogalmam sincs, Kötő hol szállt fel arra vonatra. Azt hiszem, átszálló-jegyeket vett. Szerettem kérdezgetni, és szeretett mesélni arról, hogyan látja, merre halad a kultúrpolitika. Ebben is kicsit távolságtartó volt, és szemlélődő. Sem hiperaktív, sem passzív. Figyelt, és nem sietett ítélni. Romániában ma már, azt hiszem, nagyon látható a kihagyásos párbeszédek terhe; és ő sosem gondolta, hogy ezek egyszer és mindenkorra letudhatók, mi meg hamarosan kézen fogjuk egymást, és boldogan elugrabugrálunk, mint Róbert Gidáék. Azt sejtem, csak menni akart, csinálni valamit, ahol így vagy úgy, de kibukik és alakul majd valamiféle diskurzus. Mesélt akkor az atléta versenyző múltjáról is, és könnyű szívvel elbúcsúzva megjegyezte, hogy a lapot azért ne felejtsük el.

Néhány hét múlva felhívott Pesten, és gyors ütemben összeverbuváltuk a csapatot, akikkel már hónapok óta tervezgettünk. Rékán és Andin kívül akkor már ott volt Ungvári-Zrínyi Ildikó, Karácsonyi Zsolt és Demény Péter. Az egyetlen, amire figyeltünk, hogy a két egyetemi központ: Kolozsvár és Marosvásárhely is reprezentálva legyen.  Kötőnek igaza volt abban, hogy bele kellett vágni, és majd megszenvedni az alakulást. A belevágás volt a legkönnyebb, valóban.

Novemberben már megvolt a lapszám, ami borzalmas nyomdai minőségűre sikeredett. Kibillentett a rengeteg sértett harc a lap körül, és egyben megértettem, mekkora térfoglalásnak tekinthető ebben az apró közegben, ha valami megszületik. Kötő nem volt különösebben meglepett. Semmilyen reakciót nem váltott ki belőle a kaszabolás köröttünk, valószínűleg nem tartotta energiáira érdemesnek őket, és nyilván az ő tapasztalatával előrelátható lehetett az is, hogy csillapodik majd. Fogta a szörnyű példányokat és újra nyomtatott egy adagot, így mire a többi bemutató jött, már szép lapokkal sétáltunk oda. Éppen kolozsváriasan hasadt a hó, amikor hóna alá csapott jópárat belőlük, hogy mielőbb elvigye a helyi könyvesboltokba, mondjuk az ősidők óta híres Röser antikváriumba. Messze nem voltam ilyen nagyvonalú, és messze nem voltam ennyire pozitív akcióra képzett. Tulajdonképpen kettőnk közül én voltam az elképedt és életidegen könyvkukac, aki nem értette, milyen mérges bödönbe csöppent. Úgy képzelem, Kötő élvezettel sétálgatott a Kolozsvár minden repedését jótékonyan elfedő hóesésben, hóna alatt a lapszámokkal, annak biztos tudatában, hogy idővel helyrerázódik majd minden.

Két téllel később megint Kolozsvárra érkeztem. Megint rettentő hideg volt és lapszámbemutató. De ez akkor kevéssé volt érdekes. Kötő, akiben első találkozásunktól majdnem a legutolsó pillanatig sportos, gyorsmozgású és srácos hangú, laza fél mozdulatokkal kisebb csodákat varázsló egykori tanáromat láttam, haldoklott. Akkor voltam először és utoljára a házában. Egy teljesen átlagos erdélyi értelmiségi könyvekkel és jegyzetekkel telezsúfolt házában. Varga Anikó, aki akkorra már főszerkesztő lett, Ildikó és Andi volt még ott. Kötő a legújabb felfedezéséről mesélt; természetesen kolozsvári színésznő, akinek a története hirtelen felbukkant a papírok között. Elmesélte, milyen szempontokból érdekes, hogy hol és mit játszott, miért éppen azokat a szerepeket éppen azokban a társulatokban, és honnan bányászható mindez elő. Azon a beszélgetésen kívüli időt nagyjából hisztérikus bőgéssel töltöttem, és mélységes bűntudattal, azt hiszem, nem felsorolható a lista, helyhiány okán, hogy mi minden miatt.

Talán racionálisan levezethető, a reláció-művészet és a gondolkodtatás, a szociológia és a politikai érzékenység milyen elegye megfelelő megközelítés a tanárságra. Amatőr toporgó vagyok, húsz évnyi, kisgyerektől az öregig, pincétől a padlásig, sok nyelven, helyzetben és intézményben való tanítási gyakorlattal. Nem tudhatom mégsem, mitől jó egy tanár. Attól talán, hogy a fejemben még beszélgetek, néha vitatkozom vele. Hogy kihallom a hűvös kötetekből a srác érces nevetését. Egy kis, rám eső, róla szóló történetszelet, úgy ahogy van. Életteli, humoros, és döbbenetesen gazdag. Ha ezt elmondanám neki, most csodálkozva felkapná a fejét. 

^[1]Bartha Katalin Ágnes (szerk.): Színház, civil társadalom és politikum. Írások, tanulmányok Kötő József emlékére. A születésének 80. évfordulójára tartott emlékkonferencia előadásai, 2019. augusztus 16. EME–EMKE, Kolozsvár, 2021.