István Zsuzsanna: Megmenthet-e az öngyilkosságtól egy tuba?

István Zsuzsanna: Megmenthet-e az öngyilkosságtól egy tuba?

Az öngyilkos, Szigligeti Társulat, Szigligeti Színház Nagyvárad
Fotó: Vigh László Miklós

Semion munkanélküli, és a felesége tartja el. Semion szereti a hasát, neki több pástétom jut az asztalnál. Semion remeg, mint a kocsonya, amikor a halálra gondol, de ha az kell ahhoz, hogy mások szemében hős legyen, ő kész megfosztani magát az élettől. Egy, kettő, három… Vagy mégsem.

Nyikolaj Erdman huszadik századi orosz író Az öngyilkos című vígjátékát állította színpadra a nagyváradi Szigligeti Társulat Botos Bálint rendezésében, egy olyan kisszerű alak élethelyzetét teremtve meg, amelyben a néző a nevetés és az aggodalom közé szorulva figyeli a főszereplő Semion gyötrelmeit. Szörnyű végkifejlettől talán senki sem tart, a színdarab műfajában bízni lehet, és Semion döntés- és cselekvésképtelensége már az első percekben egyértelművé válik. Jellemének ezen vonásai, bizonytalansága, befolyásolhatósága és a mártírhalálra való vágyakozása komédiához illően kicsinyessé és nevetségessé teszik.

Semion nem csak nyilvánvaló tulajdonságaiban, hanem az őt alakító Hunyadi István kiváló játékának eredményeképp, jellemének részleteiben válik érzékelhetővé a színpadon. Végre és megérdemelten újra főszerepben láthatja Hunyadit a közönség, egy olyan ingatag, vegyes érzelmeket kiváltó szereplőt formálva meg, amely pillanatról pillanatra különböző energiákat vár el a színésztől. Rövid idejű elhatározásaiban jelleme mintha testileg nőne nagyra, máskor az erős testarttásokat bizonytalan remegés váltja fel. Mindez csak a szerep szempontjából bizonytalan, a játék színészileg rendkívüli módon kontrollált. 

A minimális díszlet – a sötét térből egy festmény kerete emelkedik ki – nem hagy hiányt maga után (díszlettervező: Golicza Előd), a színpadot a színészi játék tölti be, az az erőteljes jelenlét, amitől a szereplők elrajzoltságukban is valóságosnak tűnnek. Ez paradoxonnak tűnhet, mert olyan játéktechnika és komikum-források határozzák meg az előadás hangulatát, amelyek épphogy leválasztják a színpadit a mi valóságunkról. A barokkra emlékeztető, de pompájában megkopott színpadkép, a keretben üldögélő, majd megmozduló festményi alakok, a korra emlékeztető hajviselet és a kifestett arcok, amelyek olykor az őrület jegyeiként is értelmezhetőek, az első vizuális élmények, amelyek elidegenítő hatásukkal a színpadi valóságot megteremtik. Bajkó Blanka Alíz jelmezei is egyrészt ezt a valóságon kívüliséget erősítik fel, másrészt kulcsfontosságúak a szereplők jellemábrázolásában (például az éjszakai pizsamás jelenetekben Semion overall-ja a gyerekességét hangsúlyozza).

Ebbe a szó szerint és átvitt értelemben megfestett színpadképbe kerülnek be a mi valóságunkból ismerős alakok, akik önmagukat vagy társadalmi csoportokat képviselve nyomják el a dönteni és változtatni képtelen Semiont: a magáért szót nem emelő értelmiség; az egyház; a korrupt hatalmat birtoklók; a kapitalizmus és a szocializmus hangadói; az ideák mögé rejtőző művészek; a szerelem nevében piócaként viselkedő nők. Semion öngyilkosságával egyenként saját és közösségük problémáira szeretnék felhívni a figyelmet. Erdman darabja kétségkívül egy gúnyolódó kritikát fogalmaz meg ezekkel a társadalmi csoportokkal, típusokkal szemben. Ők látogatják meg sorban Semiont, és próbálják meggyőzni őt az öngyilkosság magasztosságáról, elhitetni vele, hogy halálával fel tudja hívni a figyelmet az általuk felvetett társadalmi problémákra. Semion, aki eddig jelentéktelen volt, egyik percről a másikra hősként tekint önmagára, autonóm „individuumra”. Erdman 1928-as darabja a Szovjetunióban nem kerülhetett színpadra, Semion, a munkanélüli hős nem válhatott kedvelt, népszerű karakterré. 

Az öngyilkosság ötlete véletlen, egy félreértés következményeként merül fel. Semion vívodik, élet és halál között olyan filozofikus kérdésekre keresi a választ, mint hogy mi lesz a testtel a halál után, van-e hová távoznia a léleknek, na és hogy mi van a tikk és a takk, és a piff és a puff között. Kommunikációra való képtelenségét igazolja az a jelenet, amikor a halál utáni életről, nem tudatosítva a körülményeket, egy siketnéma kisfiút faggat. A nagy, filozofikus kérdések, ahogy Semion beszél róluk, és ahogy azokat Hunyadi István az ő karakteréhez illően veti fel, nevetségesen apróvá zsugorodnak. 

A színészi jelenlét a rendezés érdeme is: az előadás fizikalitása a szereplők jellemét első ránézésre és minden mozdulatukban meghatározza, és a darab szövege nélkül is értelmezhetővé tesz szituációkat. Rogyasztott térdek, beesett vállak, meggörbült hát, kissé groteszk testtartás, jellegzetes járások: a test az, ami elsőként határozza meg a térben a szereplőket, a beszédstílus és a hanghordozás egészítik ki a róluk alkotott képet. Molnár Júlia, Tasnádi-Sáhy Noémi, Csatlós Lóránt és Trabalka Cecília legutóbbi szerepeiktől eltérően most teljesen más eszközökkel, sikeresen formálják meg szerepeiket, mind a mozgás, mind a beszédstílus szempontjából. Erdman szereplői könnyen beazonosítható, mondhatni általános karakterek, akiket könnyű volna ebben az általánosságban hagyni, itt azonban a színészek játéka egységes, kidolgozott, és végig fenn tudja tartani a figyelmet.

Az előadás díszleténél már csak a kellékek hiányosabbak: a hiány lett maga a kellék. Az van, ami nincs, és nincs az, ami van; csak halljuk, hogy eltörik, kifolyik, loccsan, leesik valami (sound designer: Hodu Péter). A tárgyak hiánya és a felerősített hangok a humor további eszközei lesznek. Olyan jeleneteken nevet így a néző, amelyeknek helyzetkomikuma talán ma már nem lenne hatásos. Ezen a funkción kívül a hiány talán mást nem tesz hozzá az értelmezéshez. A mozgásokat sokszor hangeffektusok emelik ki; lehetséges humorforrás ez is, és újból a színház színház jellegére erősít rá. A hangos padlónyikorgások mintha a komikum és a tragikum között fagyasztanák meg a levegőt, mert bár a színpadképpel együtt hátborzongatóan baljóslatúak, a tragédia képtelenségétől megkönnyebülve felnevethetünk. A járókelőket, temetkezési vállalkozókat, pincéreket és a cári Oroszország ideáival a forradalom utáni országban maradt öregasszonyokat játszó Szotyori József és Tőtős Ádám az összekötő jelenetekben szintén a veszélyérzet és a komikum váltakozását idézik elő.

Az előadás kiemelkedő és egyik legsikeresebb jelenetében Semion, munkanélküliségét megoldandó tűzi ki maga elé a célt, hogy sikeres hangszerművész lesz, és meggazdagodik. A szomszédasszony szerez neki egy tubát, majd egy kézikönyvből próbál gyorsan és egyszerűen megtanulni rajta játszani, ami persze, mondani se kell, halott ügy. Semion, ha általában nem is, ekkor tudja, hogy mit akar. A végtelenségig kitartónak tűnik, kínlódásainak folytonos, megállíthatatlan ismétlődése olyannyira felfokozza az eredménytelenséget, hogy a kudarcot nem lehet komolyan venni. Semion, aki erőszakosan akaratos, kicsinyes és gyenge, ekkor együttérzést vált ki, naivsága kedvesen esendő, ahogy olyat akar, amit ott és akkor nem lehet.

Az előadás a valóság és a színház, valamint az együttérző aggodalom és az abszurdon való nevetés végpontjai között mozog. Nem egy egyszerű, szokványos vígjáték, a nézői attitűdnek folyamatosan változnia kell, hogy a keserű humor mögött értse Erdman társadalomkritikáját, és észrevegye a formai megkomponáltság keretében a komoly tartalmat. Ez a kontraszt a forma és a tartalom között talán kockázat rendezői részről, azonban ha megtalálja a közönségét, Az öngyilkos maradandó pillanatokat teremt.

És hogy megmenthet-e az öngyilkosságtól egy tuba? Talán ha megvan a hangszerünk, már csak egy köpésre van a siker. Csak fújni kell, mintha egy darab újságpapír lenne a nyelvünk hegyén. Egy, kettő, három…Vagy mégsem.


Az öngyilkos, Szigligeti Társulat, Szigligeti Színház Nagyvárad. A bemutató dátuma: 2022. április 1. Rendező: Botos Bálint; Író: Nyikolaj Erdman; Díszlettervező: Golicza Előd m.v.; jelmeztervező: Bajkó Blanka Alíz; Zeneszerző: Trabalka Cecília; Sound designer: Hodu Péter; Szereplők: Hunyadi István, Tasnádi-Sáhy Noémi, Molnár Júlia, Dimény Levente, Fodor Réka, Tóth Tünde, Trabalka Cecília, Balogh Attila, Kocsis Gyula, Csatlós Lóránt, ifj. Kovács Levente, Scurtu Dávid, Kocsis Anna, Szotyori József, Tőtős Ádám.