Aludj jól, színház! – álomsorozat nr. 4.

Aludj jól, színház! – álomsorozat nr. 4.

Sorozatunkban színházi témájú álmokat/rémálmokat gyűjtünk. Köszönjük mindenkinek, aki eddig megosztotta velünk az álmát. Ha téged is meglátogat éjjelente a színház, és szívesen megosztanád velünk tudatalatti tapasztalataidat, várjuk álmodat a jatekter.editorial@gmail.com e-mail címre. Jelige: #aludjjólszínház. 
(1. rész2. rész, 3. rész)

Ilyen időket élünk
Azt álmodom, hogy az egyik színháznál vagyok, az enyém a 47-es vendéglakás, aminek a kulcsát elvesztem. A színháznál dolgozok valamiért. Kiderítem, hogy az egyik, nagyterem melletti férfimosdóban vesztettem el, mert oda szaladtam be egyik nap a wécére, mivel a lánybudi tele volt. Bemutató közeleg, nem az én bemutatóm, valaki másé, valami előadás. Reggel 10-től mindenki bent van, mire kiderül, hogy csomó technikai hiba van, illetve a háború is kiütött, és ezért sok minden nem megvalósítható. Nagyon sokat késik az előadás, legalább vagy tíz órát. Nagy a káosz, amire beengedik a nézőket. Jönnek befele lassan a nézők, és annyit mondok, hogy meg lehet kezdeni az előadást, de mindenképpen szerintem kellene mondani valamit előtte. Körülöttem az emberek, akik alkalmazottak, színészek, mindenki elpárolog, végül nekem kell kimennem, hogy elmondjam a nézőknek, mielőtt beengedik, hogy mi a helyzet. Kimegyek, elmondom, hogy ezekben az időkben a színház se így tervezte ezt a késést, nem számított erre a háborúra, és sajnáljuk. Bemegyek az előadásra, mert kiderül, hogy ilyen meghívott vagyok, valamit játszom, ahol az egyik színész az előadás alatt teljesen ellenem játszik, és ellehetetleníti az egész előadást. Aztán a többi színész is ugyancsak bekapcsolódik ebbe. Szünet van, és mondom, hogy mi van, és hogy nem jövök be a második felvonásra, mivel látom, hogy nem szeretnék. Megkérdezem, hogy mi a probléma, miért neheztelnek rám? Végül kiderül, az volt a baj, hogy én álltam ott az 500 fős nézősereg előtt, mire mondom, hogy senki a ti színházatokból nem vállalta, hogy kiálljon, és mondjon valamit. Szóval az volt a baj, hogy én jelentem meg ott. Elmagyarázom a helyzetet, és kiderül, hogy nem tudunk átbillenni ezen a neheztelésen. Szünet vége van, szaladok a férfimosdóhoz, hátha mielőtt elkezdődne az előadás, megtalálom a kulcsomat, s el tudok slisszolni onnan. Foglalt a mosdó, de bekopogok, hogy megkérdezzem, nem-e lát bent egy 47-es kulcsot. Bent a férfi meg is találja, kiadja, nagyon örülök neki. Szaladok is el, aztán hallom, hogy a hátamnál végül kijön, és el van foglalva, de a biciklijének elől van kosara, eszembe jut, hogy van egy maradék 80%-os fekete csoki a táskámba, visszaszaladok, a kosarába becsúsztatom a csokit, s csak annyit mondok, hogy köszönöm, ez a kulcsért, s tovább is szaladok. Utolér a biciklis, s még egy barátja, próbálja elmagyarázni, hogy nem ő kapta meg a kulcsot, hanem egy másik fickó. Mondom, hogy semmi baj, majd odaadják neki. Kezdik mesélni, hogy kiről van szó, s hogy milyen jól találnánk, miért nem adom oda neki én, hogy találkozzunk, ő is itt dolgozik a színházban. Mondom, hogy engem nem érdekel a párkeresés. Kérdik, hogyhogy nem, hát milyen romantikus lenne ez a találkozás-sztori a 47-es kulccsal. Mondom, hogy én már nem hiszek az ilyesmiben. 


Az álmot illusztrálta: Hatházi Rebeka
Az álmokat gyűjti: Biró Réka